Két groteszk

Az érzékeny halottak Rosszabbak bárkinél az érzékeny halottak, arcuk tövisbokor, vérük fekete, mérgező tej, méltatlankodnak, ha a fakéregbe bújva kell aludniuk, hogy a kirándulóknak meglepetést ne okozzanak, se kisgyermekeiknek ijedelmet. Álmukban egy mélyebb álom lakik, amiről nem tudnak az élők. Jó, hogy nincsen nyelvük, különben szószátyárok, fogadatlan prókátorok bőven akadnának közöttük. Tanácsuk helyrehozhatatlan hibák jégvermeibe csalna, nem érne többet a fürdés közben mellettünk elúszó halak árnyékánál, ehetetlen bogyóknál. Én tudom ezt, mivel hittem nekik, a tölgyfákra vitorlát feszítettem, hajókormánnyal szereltem föl a disznóólat, könyveket vásároltam drága pénzért, mik szart sem érnek. Nézzetek ide! Szürkére festettem a bal fülem, én balfácán, kegyeletből irántuk. S meghálálták talán? Hegyes lábszárcsontjukkal farba döftek, és egy feketemárvány síremlék tetejéről nyújtottak madárürülékkel teli urnát, ha tán panaszkodtam: „Éhes vagyok!” Az ég szerelmére! Ne higgyetek nekik!   A vastagbőrű elevenek Reménytelen, hidd el, reménytelen megsérteni avagy meggyőzni őket, a helybenjáróknak a nagymenőket, szerénynek azt, aki szerénytelen. Az orrpiszkálás hasznos tett, akár a seggvakarás, hogyha ők cselekszik. A termékeny humusznak a beteg szik vetésforgók hasznáról prézsmitál. Életbölcsesség lesz a jóllakottság és elvont tan az anekdotikus részlet, véletlenek sora az okság minden következménye. Hogyha ellent- mondasz egynek, a válasz kurta „kuss!” Ha szellemes vagy, a pofádba szellent.