Egy naplopó naplójából

Véglegesen száműzettél a házból, ahol sohasem volt külön szobád, de vackod mégis, amin alhattál, míg behunyt szemed a kocsmai pipafüst marására emlékezett. A bádogasztalkán szegényes tárgyak: egy becsukott bicska, kétes tisztaságú zsebkendő, a széken egy vérfoltos ing, egy rojtos szélű nadrág, patkóforma tárca, némi aprópénzzel. Nem ölelgetted a fűtetlen kályhát a kialvatlan reggeleken. Áll-e valahol az a ház? Állt-e valaha is az a szoba? A régmúlt benyelte a feledésbe ment álmokkal együtt. Künn már virradt, fura szöszmők úsztak a szélben, egy házaló lyukas batyujából a toll, vagy akasztottak foszló szakállcsomói. Novembert láttad, amint nyurgán, meztéláb átkel a sekély pocsolyákon, kékülő ujjait leölt ludak vérébe mártja, abban melengeti, azután kurta és badar versikéket mázol a házfalakra. Majd elkanyarodott az út, a szívós gazban nem maradtak meg a lábnyomok. Lehetetlen volt ugyanott időzni, sokáig megülni egy helyen, a nyugtalanság hajtott mindenfelé. Ki tudja, mit kerestél, hiszen magad se tudtad, mikor holtfáradtan hevertél le egy boglya tövében vagy a kukoricás menti árokparton. A kanásztülök gyászindulót fújt már fölötted, amikor észbe kaptál, és vakaródzva jelezted, élsz még, sőt a butykos is csak félig üres. Feltápászkodtál, hogy tovább tántorogj toronyiránt. Leloptad volna a napot is az égről, hogy elidd az árát, de a karod túl kurta volt, ezért csak a magad módján lophattad a napot.