A félkör háromszögesítése

Csördíts pofájába az embereknek.

Aztán, ha már mindegyik csupa fül,

nem árt egy vasdorongot is szerezned,

s mint gyermekekhez, oly szemtelenül

szelíden s túl egyszerűen kell beszélned

dolgokról, mikről nincs is tudomásod.

Majd kérd bocsánatát minden személynek,

hogy a képébe kellett belemásznod.

S ha győztél, menj szomorúan, kisütve

valami élcet. S ne törődj velük te.

 

Joachim Ringelnatz

 

 

 

Egy naplopó naplójából

Véglegesen száműzettél a házból,
ahol sohasem volt külön szobád,
de vackod mégis, amin alhattál,
míg behunyt szemed a kocsmai
pipafüst marására emlékezett.
A bádogasztalkán szegényes
tárgyak: egy becsukott bicska, kétes
tisztaságú zsebkendő, a széken egy vérfoltos ing,
egy rojtos szélű nadrág, patkóforma
tárca, némi aprópénzzel. Nem ölelgetted
a fűtetlen kályhát a kialvatlan reggeleken.
Áll-e valahol az a ház? Állt-e valaha is
az a szoba? A régmúlt
benyelte a feledésbe ment álmokkal együtt.
Künn már virradt, fura szöszmők
úsztak a szélben, egy házaló
lyukas batyujából a toll, vagy
akasztottak foszló szakállcsomói.
Novembert láttad, amint nyurgán,
meztéláb átkel a sekély
pocsolyákon, kékülő ujjait
leölt ludak vérébe mártja,
abban melengeti, azután kurta és badar
versikéket mázol a házfalakra.
Majd elkanyarodott az út, a szívós
gazban nem maradtak meg a lábnyomok.
Lehetetlen volt ugyanott időzni,
sokáig megülni egy helyen, a nyugtalanság
hajtott mindenfelé. Ki tudja,
mit kerestél, hiszen magad se tudtad,
mikor holtfáradtan hevertél le
egy boglya tövében vagy a kukoricás
menti árokparton. A kanásztülök
gyászindulót fújt már fölötted,
amikor észbe kaptál, és vakaródzva
jelezted, élsz még, sőt a butykos is
csak félig üres. Feltápászkodtál,
hogy tovább tántorogj toronyiránt.
Leloptad volna a napot is az égről,
hogy elidd az árát, de a karod
túl kurta volt, ezért csak a magad módján
lophattad a napot.

 

 

 

A félkör háromszögesítése

Kik akarják a félkört háromszögesíteni?
Akik abban a hitben élnek, hogy a félkör háromszögesíthető.
Ugyan kik ezek?
Ők, a bölcsek, akik előre megalkotják
a korszerű művészet elméletét,
és kötelezővé teszik minden alkotó számára.
Ők, a tudós kísérletezők,
akik hormonokkal kezelik a kerti törpéket,
hogy felnőhessen az óriások nemzedéke.
Ők, a bábáskodók, akik az újszülöttet kiöntik
a fürdővízzel együtt, majd a placentát
a leggondosabb nevelésben részesítik.
Ők, a szakemberek, akik előadást tartanak a dohányzás
ártalmairól, azután sürgetik a dohánytermelés
föllendítését, a dohánygyárak szaporítását.
Ők, a jótékonykodók, akik színes televízióval
látják el a vakok intézetét.
Ők, az örök buzgólkodók, akik fölöslegesen is
áthelyezik évente a villamos- és autóbusz-megállókat,
majd újra visszahelyezik, csak hogy nélkülözhetetlenségük
látszatát fenntarthassák.
Vagy ők, akik felülvizsgálatra rendelik be a féllábúakat,
akik már a tavalyelőtti sorozásra is
mankóval sántikáltak el.
Ők, a mezőgazdasági szakemberek, akik elvetik a földbe
a tarhonyát, és meglepődnek,
hogy a kedvező időjárás hatására se kel ki.
No meg ők, akik arról írnak értekezést,
hogy a milói Vénusz anyja
Contergan-tablettát szedett terhessége alatt,
azért lett lánya mindkét karja csonka.
 

A szerző megjegyzése: Sajnos, mikor ezt a verset írtam, nem sejthettem, hogy a Magyar Televízió „Kapcsoltam” című műsorában hamarosan megoldják a kör négyszögesítését is, amin a világ legkiválóbb matematikusai háromezer éven keresztül hiába törték a fejüket. Vigyázzunk! A gyufát és a golyóstollat is magyar ember találta fel először, mégis idegeneknek jutott a dicsőség és a haszon. Szélesebb körben kellene a Televíziónak ismertetni ezt a szenzációt, hogy ne ismétlődhessék meg még egyszer hasonló fatális véletlen. Ha költeményem írásakor tudok már a bekövetkezendő nagy felfedezésről, nyilván én is nagyobb fába mertem volna vágni a fejszémet.

 

 

 

Gyászbeszéd

(Vágyálom)
Itt nyugszik a nagy férfiú,
s mi körülálljuk kegyelettel.
Mindig az igazság harcosa volt:
nemcsak a régieket
bírálta kemény szavakkal,
hanem kortársairól is
elmondta véleményét könyörtelenül,
amellett mégis kíméletesen,
mivel gondosan megvárta elhunytukat,
mikor már nem eshettek rosszul nekik
állításai. – (Igaz, nem is cáfolhatták meg azokat).
Gyakran megjósolta utólag
a már bekövetkezett történelmi eseményeket,
(persze, antedatálva).
Bátran síkraszállt minden igaz ügyért,
a saját biztonságával sem törődve.
Például, annak idején,
mikor a gázkamrákban elpusztítottak számáról értesült,
nem habozott kijelenteni:
„Ejnye! Ejnye! Ez már kicsit sok!”
E tényt még Ferdítő Ferdinánd is
megerősíti emlékiratainak
„Amire nem emlékszem pontosan”
című fejezetében.
Egyébként, minden tekintetben
a gyakorlat embere volt:
parkolt a parkokban,
kertelt a kertekben,
vizelt a vizekben,
bár mások is fürödtek közelében.
Harcolt szóban és írásban
a luftballonhámozás technikájának tökéletesítéséért,
a műszúnyogok és műbolhák gyártásának termelékenységéért,
az öngól-rúgási prémium bevezetéséért,
a nyomdai átfutási idők meghosszabbításáért.
Egyszóval, nemhiába élt!

 

 

 

Két groteszk

 

Az érzékeny halottak

Rosszabbak bárkinél az érzékeny halottak,
arcuk tövisbokor, vérük fekete, mérgező tej,
méltatlankodnak, ha a fakéregbe bújva kell aludniuk,
hogy a kirándulóknak meglepetést ne okozzanak,
se kisgyermekeiknek ijedelmet.
Álmukban egy mélyebb álom lakik,
amiről nem tudnak az élők.
Jó, hogy nincsen nyelvük, különben szószátyárok,
fogadatlan prókátorok bőven akadnának közöttük.
Tanácsuk helyrehozhatatlan hibák jégvermeibe csalna,
nem érne többet a fürdés közben mellettünk elúszó
halak árnyékánál, ehetetlen bogyóknál.
Én tudom ezt, mivel hittem nekik,
a tölgyfákra vitorlát feszítettem,
hajókormánnyal szereltem föl a disznóólat,
könyveket vásároltam drága pénzért,
mik szart sem érnek. Nézzetek ide!
Szürkére festettem a bal fülem,
én balfácán, kegyeletből irántuk.
S meghálálták talán?
Hegyes lábszárcsontjukkal farba döftek,
és egy feketemárvány síremlék tetejéről
nyújtottak madárürülékkel teli urnát,
ha tán panaszkodtam: „Éhes vagyok!”
Az ég szerelmére! Ne higgyetek nekik!
 

A vastagbőrű elevenek

Reménytelen, hidd el, reménytelen
megsérteni avagy meggyőzni őket,
a helybenjáróknak a nagymenőket,
szerénynek azt, aki szerénytelen.
Az orrpiszkálás hasznos tett, akár
a seggvakarás, hogyha ők cselekszik.
A termékeny humusznak a beteg szik
vetésforgók hasznáról prézsmitál.
Életbölcsesség lesz a jóllakottság
és elvont tan az anekdotikus
részlet, véletlenek sora az okság
minden következménye. Hogyha ellent-
mondasz egynek, a válasz kurta „kuss!”
Ha szellemes vagy, a pofádba szellent.

 

 

 

Fogas kérdés

Fiatal, legalábbis nálam sokkal fiatalabb pályatársam,
akit személyesen nem ismerek, ezt a meglepő kérdést
intézte hozzám az „Élet és Irodalom” egyik nemrég
megjelent számában: „Ityeg-e a fityeg
a Duna-medencében?” Nos, miután a legkényesebb
kérdések alól sem szoktam kibújni, most is
felelni fogok legjobb tudásom szerint. Közbevetőleg
megjegyzem, hogy fiatal pályatársam szerint találkozásunk
a Fogaskerekű (sic!) étteremben történt.
A magam részéről csupán a Fogas étteremről
tudok, és bár oda a fogaskerekű vasúttal
juthatunk fel, magának az étteremnek
nincsenek kerekei, nem kell tehát attól tartanunk,
hogy ha helyet foglalunk benne, legurul velünk
a hegyről. Én ezt az éttermet csupán
1972-ben látogattam, mikor is a közelben levő
Szabadsághegyi Tüdőgyógyintézet lakója voltam.
Sem a korábbi, sem a későbbi években
nem fordultam meg ott, s ebből következik,
hogy ha fiatal pályatársam verse
két-három évvel ezelőtti találkozásról beszél,
a vers nem íródhatott 1975-nél később. Sajnálatos volna,
ha az „Élet és Irodalom” szerkesztőségében hat évig
heverne egy vers. Ha így lenne, nem szabadna panaszkodnunk
a könyvkiadó vállalatoknál megszokott
két-három éves nyomdai átfutási időre.
Másik lehetőség, hogy fiatal pályatársam
asztala közelében nem én ültem, hanem valaki más,
aki talán hasonlított rám. Igaz, régóta gyanakszom,
hogy él egy hasonmásom Budapesten,
mivel a hatvanas években, egy budai eszpresszóban
ismeretlen néven szólított meg egy ismeretlen férfi,
és mindaddig nem hitte el, hogy nem az vagyok, akinek tart,
míg személyi igazolványomat elő nem mutattam.
Most – hála fiatal pályatársamnak – annyival többet tudok,
hogy ez a hasonmásom a Fogas étteremben is meg szokott fordulni.
A jövőben tehát semmi pénzért be nem tenném
oda többé a lábam, mert talán el is ájulnék
rémületemben, hogyha önmagamat
pillantanám meg a szomszédos asztalok
egyikénél. Még a balatoni fogas-filét is
otthagynám tányéromon, és fizetés helyett
rohanva pattannék fel a fogaskerekű vasút
legközelebbi járatára, hazaérve pedig
végleg a fogasra akasztanám lantomat is. Tulajdonképpen
ez a hasonmásom volna illetékes
felelni a kérdésre: „Ityeg-e a fityeg
a Duna-medencében?” De mivel nem ismerem
címét és nevét, kénytelen vagyok
feltételezni, hogy az ő nevében is
büszkén felelhetem Kisfaludy Károly szavaival,
nem feledkezve meg közben a Duna-medencéről sem:
„Él magyar! Áll Buda még!”

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]