A magyar költészethez

Jönnek a dögkeselyűk, jönnek a károgó varjak, a bajkiáltó kuvikok, látva vérfoltos ingedet, látva homlokodon a töviskorona ágairól lepergő eperszín cseppeket, jönnek a szakállas bölcsek, jönnek a nyálas ifjak, s kiáltják vesztedet idő előtt, várják, hogy megalázkodj, hogy tanításodat visszavond, hogy valld halandónak magad, akkor megkímélik puszta életedet, eltengődhetsz a sivatagban, szárított teveganéj fölött pirítva remeték ízetlen lepényét, kortyolhatsz poshatag vizet penészes fakulacsból. Várják, hogy összeroskadj az útfélen mázsás keresztfád alatt, amit válladra raktak. Lehet, hogy nincs segítség, lehet, hogy átszegezik csuklód inát, lábfejedet, és estefelé kimúlsz latrok között, köntösödre sorsot vetnek a katonák, lehet, hogy a sűrűsödő sötétben elkiáltod ama végső szemrehányást: „Miért hagytál el engem?” Pedig, ha földöntúli hatalmaktól nem is remélhetsz szabadulást, még itt vagyunk nehányan hűséges tanítványaid közül, s igazadat hirdetjük az évszázadoknak, és hogyha te végsőt lehelsz, valóban meghasadnak az egek, megnyílnak a sírok, mennydörgő verssorokat bömbölve kiszáll a föld alól ódon, zsinóros mentéjében Berzsenyi, amott Petőfi villogtatja kardját, megfontolt, bölcs ítéletet hirdet Arany János bíráid és hóhéraid fölött, kiújulnak lángcsipkét virágzó sebeid késői híveidnek csuklóján vagy tenyerén, mindazoknak rémületére, kik közelednek immár, ásóval vállukon, és minél előbb elföldelni szeretnék a megcsúfolt, sárga tetemet, a balzsammal, fűszerszámos kenettel bedörzsölt, drága tagokat. Lehet, hogy az én szavam keveset nyom a latban, és pusztába kiált szavam, mégis kiáltom: „Az elcsigázott izmok újból erőre kapnak, és hiába gyömöszöltek szűk sírbarlangba ellenségeid, harmadnapra virradva, nekifeszül karod, és a zárókövet elhengeríti, te pedig megújult dicsőségtől sugárzó arccal megint kilépsz a napvilágra, s míg nyelvünk él, hirdeted az Igét!”