Előző életünk
|
Füst Milán szellemének
| Mester! Sosem leszünk csontvázak, porladók! |
| Lélegző maszkunk fekszik csupán a föld alatt, |
| s arcunk meg-megrándul föltorladó emlékeink nyomán. |
| Hisz éltünk rég, egyszer vagy többször is, |
| és az emlékezet foszlányai úszkálnak körülöttünk, |
| zöld haboknak játékos halai. Kezünk |
| el-elkap egyet, hogyha tetszik. Emlékszem még a téli éjszakára: |
| te meglett férfi voltál, én ifjú és tapasztalatlan, |
| mámorosak mindketten a házigazda óborától. |
| Földhöz fagyott szánok mellett a kocsisok |
| kiáltozták nevünket kurjantva, hívogatva. |
| Az egyik könnyített magán, és sárga ákombákomot vizelt a hóba, |
| noha írástudatlanul. Mi álltunk odafenn a folyosón, |
| láttam a tükörben a sápadt gyertyalángnál skarlátvörös ruhádat, |
| arany gombokkal, és égszínkék dolmányban magamat, |
| szerényebb ezüst paszománnyal. Epedeztem a várkisasszonyért |
| de neki te, a harcban edzett, kellettél volna inkább. |
| Hajad még alig őszült, legföljebb két-három fogad hiányzott. |
| Azután becsapódott a kapu, felvonták a hidat. |
| Hazafelé hajtottunk, énekeltünk is: „Ej! Haj!” |
| Én véknyabban, te egy kissé borízű |
| férfihangon… Itt megszakad az emlék. |
| Évek, évtizedek hullnak ki az időből, |
| s jóval később csak magamat látom, kehes csavargót, |
| partján az őszi tónak térdepelve, |
| s nem úgy, mint rég, szőkén és rózsaszín derengés |
| között, de sárgán, ráncosan, madárijesztővé fogyottan. |
| S úgy rám ijeszt a kép, mint ama képzeletbeli, |
| vacsorázó családra, ahol a falióra ketrecajtaján |
| életnagyságú, hördülő oroszlán ugrik ki kakukk helyett, |
| hogy darabokra tépje őket. De ez a kép is pillanatnyi. |
| Valami sűrű permeteg szitál, látásom elveszi, |
| s lassú léptekkel indulok utamra, talán az utolsóra már. |
| Ott, hol kardpenge villogott, s vér folyt szét a havon, |
| most csak az avar rozsdabarna szőnyegén, |
| a kövek síkos kriptagrádicsán megfontoltan bocsátkozom |
|
|