Képek a plafonon

Zelk Zoltánnak   1 Gyermekkoromban nemegyszer láttam az egri Líceum csillagvizsgáló tornyában egy „camera obscura” elnevezésű optikai készüléket, amely valami bonyolult lencserendszer révén, napsütéses időben a helyiség falára tudta vetíteni a város egyes részeit, kicsinyített, színes, de függőleges irányban megfordított kép formájában, mozgó alakokkal, járművekkel, járókelőkkel. Kevéssel később rájöttem, hogy ezt az optikai jelenséget, bár nem olyan hibátlanul, elő tudom idézni otthon, úgy, hogy szalonunk két ablakának spalettái közül az egyiket teljesen becsukom, a másikon pedig csak keskeny rést hagyok. Ha a beállítás napfényes időben, megfelelő szögben sikerült, a lenti úttest képe jelent meg a szoba mennyezetén, járókelőkkel, autókkal, hintókkal, szekerekkel. Ha nem sikerült a művelet, akkor eltorzult a kép is; néha csak elnyúlt, sötét árnyékok futottak át fölöttem, mialatt hanyatt fekve bámultam a plafonra; máskor színes volt ugyan a kép, de az arányok mégis eltolódtak. Nagyon pontosan el kellett találni a spalettanyílás szögét, a nap állása sem volt közömbös. Egyszer azonban minden körülmény összevágott, a színes kép a kinti valóság kicsinyített mása volt. Egy dinnyével púpozva megrakott szekér haladt át a mennyezeten, jól kivehettem a színeket, a barnás pej lovat, a sötétzöld héjú dinnyék halmát, még a szekeret hajtó embert is a bakon. De ez mindössze egyszer sikerült hibátlanul, pedig sokat kísérleteztem. Most egy idős, beteg költő fekszik hanyatt, alig néhány házsornyira tőlem. Évek óta csak a plafont bámulja ő is. De neki sokkal többször sikerül a kísérlet. Ő verssorok alakjában tudja rögzíteni a képeket, miket a képzelet vetít a mennyezetre, a képzelet, ez a sokkal különb optikai eszköz ama kisvárosi szalon régimódi spalettáinál, a spalettánál, amely hibás volt egy helyütt: egy megszilárdult gyantacsepp töltötte ki a hézagot, és ha délutáni pihenőkor besötétítettük a szobát, a naptól átvilágított gyantacsepp, mint tüzes, vörös szem, úgy meredt rám, félelmesebben az Isten mindent látó szeménél, mit a szentélyek mennyezetére festettek a régi piktorok. Vörös szemnek hívtam gyermekkoromban ezt a gyantacseppet, s bevallom, jobban féltem tőle, mint bármi mástól, talán ezért is nyitottam résre titokban a spalettát, s ennek köszönhettem azt a jelentős optikai fölfedezést.   2 Te, aki most, hanyatt feküdve évek óta, nézed a képzelt képeket, egykor segítettél nekem, akit irigy lábak gáncsoltak el, hogy talpra álljak, s járni tudjak megint. Tanúja a két „Pénteki Levél”. Kivágatukat emlékül még most is őrzöm. Hidd el, hogy szívesen elvállalnám, amíg csak élek, naponta egy órára a te szenvedésedet, hogy ne örökös fájdalmak között kelljen élned meg írnod. Talán akadna rajtam kívül még huszonhárom költő e hazában, aki készségesen meghozná ugyanezt az áldozatot. Vagy inkább huszonkettő, hogy napi egy órán át magad is szenvedhess, mintegy emlékeztetőül a régi kibírhatatlan fájdalomra. Hiszen a szenvedés a költészet üzemanyaga is nemegyszer, s akinek nem fáj semmi sem, se testileg, se lelkileg, lehet, hogy írni sem tud azután. De a nem szűnő kínszenvedés bénító, tűrhetetlen; tudom keservesebb időkből, ezért kívánom neked is, hogy ne maradjon meg belőle, csak egy szemernyi, nem több a spaletta résén átszűrődő, de színes képeket hozó legkarcsúbb fénysugárnál. (1980)