|
A hetvenéves Vas Istvánnak
| Látod-e a sárga hullámokat, |
| Barátom? Nekem homályosodik |
| Már a szemem. Nem tudom biztosan, |
| Víz vagy futóhomok, ami körülvesz, |
| S elnyelni készül. Csak annyit tudok, |
| Közel az idő, mikor a legénység, |
| Azután a tisztek s a kapitány is |
| Mentőcsónakba szállnak. Visszanézve, |
| Látják a csontvázat, ki egyedül |
| Pipázik fönn a parancsnoki hídon. |
| Itt az idő, barátom, hogy leszálljunk |
| A magas lóhátról vagy tevehátról, |
| S vonuljon félre, aki megmaradt |
| Nemzedékünkből, e megtizedelt, |
| Félretolt, elparentált nemzedékből. |
|
| Nem kelhetett föl addig fekhelyéről |
| Haza nem érkeztek. Lépéseit |
| Hisz könnyen meghallhatták volna holmi |
| Illetéktelen fülek, gyanakodva, |
| Hogy nincs valami rendben. Életed |
| Cérnaszálon függött, még vékonyabb |
| Cérnaszálon, mint – mondjuk – az enyém. |
| Megtanultuk, hogyan kell kormos arccal |
| Kifutni az égő házból, az omló |
| Falak közül, pergőtűzben rohanni |
| Át a nyílt utcán, és a kellemetlen |
| Élmények csúf salakja lerakódott |
| Írásainkban is. Fül-andalító |
| Zenét mi már nem szolgáltathatunk. |
|
| A fanyar ízek, diszharmóniák |
| Lelőhelyét itt kell keresni, itt kell |
| Az „ómódi modernség” túl nehéz |
| Batyuját is cipelni. Az idők |
| Rakták vállunkra e ledobhatatlan |
| Terhet, amellyel egy távoli, inkább |
| Sejtett, mintsem látott sziget felé |
| Tart roncs-hajónk vagy mentőcsónakunk. |
| E poggyásszal érjük el nemsokára |
| A rejtett, de rég megsejtett oázist, |
| Melynek üde forrása, pálmafái |
| Felé botladozik a sivatagban, |
| Forró homokba térdig süppedő, |
| De a kitűzött célt mégis elérő, |
| Győzelmesen vánszorgó karavánunk. |
|
|
|