Az üvegkalap

Filippo Marinetti, olasz futurista (később fasiszta) költő a század húszas éveiben divatba szerette volna hozni az üvegkalapot. Hogy jó példával járjon elöl, fúvatott is magának egyet a muranói üveghutában, és viselte egy ideig. Sem az olasz irodalom történetében, sem az üvegipari szakkönyvekben, sem a divatlapoknak a férfikalapokkal foglalkozó oldalain nem sikerült nyomára bukkannom, miért nem terjedt el az újszerű kalapdivat. Azt sem sikerült megtudnom, vajon az volt-e Filippo Marinetti szándéka, hogy a költők különböztessék meg magukat a közönséges halandóktól, avagy netalán az üvegkalap általános viseletté válását remélte-e? Ha sikert arat, ma büszkeség dagasztaná nem egy élemedett korú poéta keblét, ha fiatalabb pályatársaik megüvegsüvegelnék őket az utcán vagy a folyóiratok szerkesztőségének folyosóján. Ha viszont arra gondolok, hogy az üveg törékeny, elfacsarodna a szívem, ha azt olvasnám valamelyik ismerősömről a lapokban, hogy a fejére mért ütés következtében olyan szerencsétlenül törött el a tökfedője, hogy kalapkarimája levágta a fél fülét. Igaz, később feltalálták a törhetetlen üveget is, de lehetséges, hogy Filippo Marinetti az abból készült föveget nem ismerte volna el igazi üvegkalapnak. Bizonyos előnyei azonban kétségkívül lettek volna ötlete elterjedésének. Ha például rekkenő nyári hőségben tiszta forrásra lelnénk, elég volna kalapunkat a csobogó alá tartani, hogy a kínzó szomjúságtól megszabadulva, felüdítsük magunkat. Távoli falvakban vagy tanyákon tartott író-olvasó találkozók után sem kellene szállásunkon éjjel, téli fagyban egy szál hálóingben botorkálnunk az árnyékszék felé. Elég lenne kalapunkat, öblével fölfelé, ágyunk alá helyezni éjjeliedény gyanánt. Persze, ha adunk magunkra, másnap alaposan ki kellene mosnunk az üvegkalapot, mielőtt a fejünkre tennénk. Akkor nem lenne akadálya, hogy a következő nyáron, rekkenő hőségben tiszta forrásra lelve, ismét a csobogó alá tartsuk, és a kínzó szomjúságtól megszabadulva, újból felüdítsük magunkat.