A tubákolók
A tubákról gyermek- vagy kamaszkoromban |
anyámtól hallottam először, aki elmesélte, hogy mikor süldőlány idejében |
az egri „Angolkisasszonyok” leánygimnáziumának |
növendéke volt, tanárnői közül néhányan |
a tubákolás szenvedélyének hódoltak, |
és noha a közvélemény ezt a szerény élvezetet |
már akkor sem sorolta a bűnös kicsapongások közé, |
a tanárnők, apácák lévén, mégis kissé restellték |
megbocsátható gyengeségüket, és azt állították, |
hogy a tubákszippantgatás elmulasztja vagy enyhíti |
a fejfájást. A pajkosabb diáklányok |
kaptak ezen, és fejfájásra hivatkozva, |
hol ez, hol az kért egy csipetnyi burnótot |
valamelyik tanárnőtől. Jómagam egyelőre még |
nem ízleltem meg a tubákot, de náthát |
nemegyszer kaptam fejfájás kíséretében, |
s miközben nagyokat prüszköltem, megállapítottam, |
hogy a tüsszentés inkább fokozza a fejfájást, mintsem enyhíti, |
hiszen összerázza az ember fejét. Ezek után hosszú évek |
teltek el anélkül, hogy a tubákélvezés vágya egyetlen egyszer is |
megkísértett volna. Ezerkilencszáznegyvennégy nyarán történt, |
Vas Istvánnak és menyasszonyának már szinte tömegszállássá lett |
Baka-utcai kétszobás lakásában, melyet egy Kapotsfy nevű |
öregúrtól béreltek, akinek felesége és fia |
nyugatra távozott, ő pedig a harmadik szobában |
húzta meg magát, hogy az ismeretlen Kapotsfyné |
kottatartójában egy, a klasszikus zeneszerzők műveit |
kezdő zongoristák számára egyszerűsített átiratban tartalmazó |
albumra bukkantunk, ahol a szerzemények egyike a következő |
címet viselte: „Johann Sebastian Bach: Egy dohányos gondolatai.” |
Nyomban eszembe ötlött, hogy Bach korában |
cigarettát még bizonyára nem gyártottak, |
szivart is aligha, tehát a dohányzók |
vagy a pipázásban vagy a burnótszippantásban |
lelhették örömüket. A lakásban nem a zongora |
volt az egyetlen hangszer, hiszen Vas István |
magával hozta kedvenc furulyáját, és azon |
játszotta a dallamokat, én pedig zongorán |
kísértem őt. Miután mind a ketten |
szívesen és sokat cigarettáztunk, az „Egy dohányos gondolatai” |
kedvelt darabunkká vált, s miután alaposan begyakoroltuk, |
nagy tetszést aratva adtuk elő esténként |
a már-már állandó lakótársunkká lett Örley Istvánnak, |
aki a „Magyar Csillag” kritikai rovatát szerkesztette |
a folyóirat kényszerű megszűnéséig, |
az időnként oda látogató Déry Tibornak, |
a kiváló regényírónak, továbbá Szécsi Jánosnak, „Az erőszak kora” |
című antifasiszta könyv szerzőjének, |
Losonczy Tamás festőművésznek és feleségének, |
azonkívül egy fiatal párnak a házból, |
s no persze, a lakás szép és kedves, ideiglenes úrnőjének, |
a furulyáló költő menyasszonyának. |
Déry, ha ottmaradt éjszakára, egy földre tett matrácon hált, |
csak fogkefét hozott magával, |
meztelenül aludt, és így is közlekedett reggelente, |
ötvenévesen is izmos és szabályos alakjával, |
az átlagosnál valamivel szőrösebb mellével és hasával |
a matrác és a fürdőszoba között. |
„Mit csinálsz, ha Marika fölébred, és véletlenül benyit?” |
– kérdezte Örley, mire a meztelen Déry |
egykedvűen vállat vont. Szóval, e zaklatott időben sem |
unatkoztunk és panaszkodtunk. |
Valamennyiünkben tombolt még a fiatalság |
optimizmusa és akasztófahumora. |
(Megjegyzem, hogy Johann Sebastian Bachnak |
említett művével később sohasem találkoztam. |
Föltételezem, hogy talán a zenemű-kiadó |
adta ezt a „blickfangos” címet a nagy zeneszerző |
ki tudja melyik művéből kiszakított |
rövid részletnek.) De jöttek az ötvenes évek, |
s velük az alkalom, hogy végre megízlelhessem a tubákot. |
A kiadóba, ahol lektorkodtam, beállított egy nap Takáts Gyula, a költő, |
aki vidékről utazott fel a fővárosba új kötetének |
kiadása ügyében, s oly feltűnően elegáns volt, |
mint egy hajdani dzsentri, ami főképpen azért emlékezetes számomra, |
mivel mi inkább egerekké igyekeztünk szürkülni, |
és minél kevesebb feltűnést kelteni külsőnkkel. |
Emlékszem, hogy hónapokig egyfolytában |
ugyanazt a minta nélküli szürke ruhát és ugyanazt a nyakkendőt |
viseltem, csak a fehérneműt és a zoknit váltogattam |
rendszeresen. Takáts Gyula „szerelésében” valószínűleg |
egy forgalmasabb utcán se mertem volna végigmenni. |
Ő azonban még fokozta a hatást, mikor nyugodt mozdulattal |
egy monogramos ezüstszelencét húzott elő zsebéből, s kínálva tartotta elém |
a nullás liszt finomságúra őrölt, |
barna színű port. Szippantottam hát és tüsszentettem. |
Szokatlansága folytán nem okozott a dolog különösebb élvezetet, |
mégis örökre hálás maradok érte Takáts Gyulának, |
miként mindenkinek minden újszerű tapasztalatért, |
föltéve, ha nem ellenséges szándék szülte. |
Takáts Gyula még aznap vagy másnap |
visszautazott Kaposvárra, úgyhogy azóta sem |
részesültem a burnót okozta élvezetben, |
melyet idővel bizonyára megkedveltem volna. |
Akkortájt kezdtem Goethe „Faust”-jának, |
jobban mondva csak a tragédia második részének |
fordításához, és az ott előforduló evangéliumi idézetek miatt |
szükségem volt a Károli Gáspár féle biblia |
szövegére. Fölkerestem hát a Központi Antikváriumot, |
ahol legalább úgy bámult rám az eladó, mint egy trafikos, |
akitől tubákot kérnek a huszadik század közepén, |
mikor a cigaretta szinte már a szivart és pipadohányt is |
kezdi kiszorítani. Mégis elment a raktárba |
és öt, különböző kiadású bibliával tért vissza. |
Persze, a viszonylag legrégebbit vásároltam meg, föltételezve, |
hogy a későbbi kiadásokban modernizálták, |
vagyis rontották a szöveget. Kilépve |
az antikváriumból, a Múzeum körúton szinte összeütköztem |
egy azóta elhunyt, kiváló grafikus művésznővel, |
feldúlt arcáról lerítt, hogy félig-meddig shockos állapotban leledzik; |
lódenkabátját begombolatlanul hagyta a dermesztő hidegben, |
haját a szél zilálta össze. Mikor köszöntöttem, |
megállt, és szatyrából egy könyv borítólapjának tervezetét |
rántotta elő. A rajzon Joszip Broz Tito volt látható, |
amint vértől csepegő kést tart a magasba. |
„Azt mondták” – szólt szinte hörögve a grafikusnő –, |
„hogy kevés a vér! A lába köré egész vértócsát |
kell rajzolnom!” Egyébként nem a mi kiadónknál történt vele, |
ami történt. Javasoltam, hogy térjünk be egy eszpresszóba, |
remélve, hogy kissé meg tudom nyugtatni, de indítványomat |
hevesen elutasította, még egyszer meglobogtatva ijesztő művét, |
én pedig, akinek hitét, még a legelnézőbb egyházatyák is |
máglyát érdemlő eretnekségnek nyilvánították volna, ösztönösen |
szívemhez szorítottam a szentírást, mint valami mentőövet. |
|
Hazatérve, nekiültem a fordításnak, de észrevettem, |
hogy a biblia igen poros. Összeütögettem tehát |
a szétnyitott lapokat, s közben akaratlanul és ügyetlenül |
nagyot szippantottam a könyvből felszálló porfelhőből és nagyot tüsszentettem, |
|
|
|