A tubákolók

A tubákról gyermek- vagy kamaszkoromban
anyámtól hallottam először, aki elmesélte, hogy mikor süldőlány idejében
az egri „Angolkisasszonyok” leánygimnáziumának
növendéke volt, tanárnői közül néhányan
a tubákolás szenvedélyének hódoltak,
és noha a közvélemény ezt a szerény élvezetet
már akkor sem sorolta a bűnös kicsapongások közé,
a tanárnők, apácák lévén, mégis kissé restellték
megbocsátható gyengeségüket, és azt állították,
hogy a tubákszippantgatás elmulasztja vagy enyhíti
a fejfájást. A pajkosabb diáklányok
kaptak ezen, és fejfájásra hivatkozva,
hol ez, hol az kért egy csipetnyi burnótot
valamelyik tanárnőtől. Jómagam egyelőre még
nem ízleltem meg a tubákot, de náthát
nemegyszer kaptam fejfájás kíséretében,
s miközben nagyokat prüszköltem, megállapítottam,
hogy a tüsszentés inkább fokozza a fejfájást, mintsem enyhíti,
hiszen összerázza az ember fejét. Ezek után hosszú évek
teltek el anélkül, hogy a tubákélvezés vágya egyetlen egyszer is
megkísértett volna. Ezerkilencszáznegyvennégy nyarán történt,
Vas Istvánnak és menyasszonyának már szinte tömegszállássá lett
Baka-utcai kétszobás lakásában, melyet egy Kapotsfy nevű
öregúrtól béreltek, akinek felesége és fia
nyugatra távozott, ő pedig a harmadik szobában
húzta meg magát, hogy az ismeretlen Kapotsfyné
kottatartójában egy, a klasszikus zeneszerzők műveit
kezdő zongoristák számára egyszerűsített átiratban tartalmazó
albumra bukkantunk, ahol a szerzemények egyike a következő
címet viselte: „Johann Sebastian Bach: Egy dohányos gondolatai.”
Nyomban eszembe ötlött, hogy Bach korában
cigarettát még bizonyára nem gyártottak,
szivart is aligha, tehát a dohányzók
vagy a pipázásban vagy a burnótszippantásban
lelhették örömüket. A lakásban nem a zongora
volt az egyetlen hangszer, hiszen Vas István
magával hozta kedvenc furulyáját, és azon
játszotta a dallamokat, én pedig zongorán
kísértem őt. Miután mind a ketten
szívesen és sokat cigarettáztunk, az „Egy dohányos gondolatai”
kedvelt darabunkká vált, s miután alaposan begyakoroltuk,
nagy tetszést aratva adtuk elő esténként
a már-már állandó lakótársunkká lett Örley Istvánnak,
aki a „Magyar Csillag” kritikai rovatát szerkesztette
a folyóirat kényszerű megszűnéséig,
az időnként oda látogató Déry Tibornak,
a kiváló regényírónak, továbbá Szécsi Jánosnak, „Az erőszak kora”
című antifasiszta könyv szerzőjének,
Losonczy Tamás festőművésznek és feleségének,
azonkívül egy fiatal párnak a házból,
s no persze, a lakás szép és kedves, ideiglenes úrnőjének,
a furulyáló költő menyasszonyának.
Déry, ha ottmaradt éjszakára, egy földre tett matrácon hált,
csak fogkefét hozott magával,
meztelenül aludt, és így is közlekedett reggelente,
ötvenévesen is izmos és szabályos alakjával,
az átlagosnál valamivel szőrösebb mellével és hasával
a matrác és a fürdőszoba között.
„Mit csinálsz, ha Marika fölébred, és véletlenül benyit?”
– kérdezte Örley, mire a meztelen Déry
egykedvűen vállat vont. Szóval, e zaklatott időben sem
unatkoztunk és panaszkodtunk.
Valamennyiünkben tombolt még a fiatalság
optimizmusa és akasztófahumora.
(Megjegyzem, hogy Johann Sebastian Bachnak
említett művével később sohasem találkoztam.
Föltételezem, hogy talán a zenemű-kiadó
adta ezt a „blickfangos” címet a nagy zeneszerző
ki tudja melyik művéből kiszakított
rövid részletnek.) De jöttek az ötvenes évek,
s velük az alkalom, hogy végre megízlelhessem a tubákot.
A kiadóba, ahol lektorkodtam, beállított egy nap Takáts Gyula, a költő,
aki vidékről utazott fel a fővárosba új kötetének
kiadása ügyében, s oly feltűnően elegáns volt,
mint egy hajdani dzsentri, ami főképpen azért emlékezetes számomra,
mivel mi inkább egerekké igyekeztünk szürkülni,
és minél kevesebb feltűnést kelteni külsőnkkel.
Emlékszem, hogy hónapokig egyfolytában
ugyanazt a minta nélküli szürke ruhát és ugyanazt a nyakkendőt
viseltem, csak a fehérneműt és a zoknit váltogattam
rendszeresen. Takáts Gyula „szerelésében” valószínűleg
egy forgalmasabb utcán se mertem volna végigmenni.
Ő azonban még fokozta a hatást, mikor nyugodt mozdulattal
egy monogramos ezüstszelencét húzott elő zsebéből, s kínálva tartotta elém
a nullás liszt finomságúra őrölt,
barna színű port. Szippantottam hát és tüsszentettem.
Szokatlansága folytán nem okozott a dolog különösebb élvezetet,
mégis örökre hálás maradok érte Takáts Gyulának,
miként mindenkinek minden újszerű tapasztalatért,
föltéve, ha nem ellenséges szándék szülte.
Takáts Gyula még aznap vagy másnap
visszautazott Kaposvárra, úgyhogy azóta sem
részesültem a burnót okozta élvezetben,
melyet idővel bizonyára megkedveltem volna.
Akkortájt kezdtem Goethe „Faust”-jának,
jobban mondva csak a tragédia második részének
fordításához, és az ott előforduló evangéliumi idézetek miatt
szükségem volt a Károli Gáspár féle biblia
szövegére. Fölkerestem hát a Központi Antikváriumot,
ahol legalább úgy bámult rám az eladó, mint egy trafikos,
akitől tubákot kérnek a huszadik század közepén,
mikor a cigaretta szinte már a szivart és pipadohányt is
kezdi kiszorítani. Mégis elment a raktárba
és öt, különböző kiadású bibliával tért vissza.
Persze, a viszonylag legrégebbit vásároltam meg, föltételezve,
hogy a későbbi kiadásokban modernizálták,
vagyis rontották a szöveget. Kilépve
az antikváriumból, a Múzeum körúton szinte összeütköztem
egy azóta elhunyt, kiváló grafikus művésznővel,
feldúlt arcáról lerítt, hogy félig-meddig shockos állapotban leledzik;
lódenkabátját begombolatlanul hagyta a dermesztő hidegben,
haját a szél zilálta össze. Mikor köszöntöttem,
megállt, és szatyrából egy könyv borítólapjának tervezetét
rántotta elő. A rajzon Joszip Broz Tito volt látható,
amint vértől csepegő kést tart a magasba.
„Azt mondták” – szólt szinte hörögve a grafikusnő –,
„hogy kevés a vér! A lába köré egész vértócsát
kell rajzolnom!” Egyébként nem a mi kiadónknál történt vele,
ami történt. Javasoltam, hogy térjünk be egy eszpresszóba,
remélve, hogy kissé meg tudom nyugtatni, de indítványomat
hevesen elutasította, még egyszer meglobogtatva ijesztő művét,
én pedig, akinek hitét, még a legelnézőbb egyházatyák is
máglyát érdemlő eretnekségnek nyilvánították volna, ösztönösen
szívemhez szorítottam a szentírást, mint valami mentőövet.
Hazatérve, nekiültem a fordításnak, de észrevettem,
hogy a biblia igen poros. Összeütögettem tehát
a szétnyitott lapokat, s közben akaratlanul és ügyetlenül
nagyot szippantottam a könyvből felszálló porfelhőből és nagyot tüsszentettem,
akár a tubákolók.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]