Bizánc
| Olvastam a lapokban, hogy a pécsi színház felújította |
| Herczeg Ferenc drámáját, a „Bizánc”-ot. |
| Régi emlékek lelőrétegét kavarta fel tudatom altalajában |
| ez a hír. Visszaemlékeztem a harmincas |
| évek végére, mikor megboldogult, de akkor még élő apám már |
| Eger megyei város polgármestere volt, |
| és a meglehetősen mérsékelt látszat-jólétből |
| néhány kurta évre a nagypolgári életmód |
| paradicsomába csöppentünk, ahogy azelőtt |
| a főtt marhahúst ízesítő, szerény paradicsommártás |
| csöppent mellünkre vagy ölünkbe, |
| ha túl mohón estünk neki. Egy alkalommal |
| fővárosi pénzembereket hívott meg apám vacsorára, |
| akikkel városunk vezetősége új beruházásokra |
| fölveendő kölcsönökről vagy lejárt kölcsönök |
| kedvezőbb törlesztési feltételeiről |
| tárgyalt. Abban az időben |
| a magános bejárónőt szakácsnő, szobalány |
| és egy városi hajdú váltotta fel, |
| aki a polgármesteri házban |
| háziszolgai és küldönci feladatokat |
| volt ellátandó. Fizetését továbbra is |
| a város folyósította, nekünk csupán ellátásáról |
| kellett gondoskodnunk. Aznap este |
| szülővárosomban is, ahol nem működött állandó színház, |
| éppen Herczeg Ferenc „Bizánc”-át mutatta be |
| a nyaranta nálunk játszó debreceni |
| vagy miskolci színtársulat. Az előadás fényét |
| a budapesti Nemzeti Színház egyik, egri származású művészének |
| vendégszereplése emelte, aki ugyan a fővárosban |
| inkább csak epizód-szerepekhez jutott, most azonban |
| Konstantin császár szerepét alakította. |
| (Szülővárosom mindig fölöttébb megbecsülte |
| a hírnév fényében idegenben sütkérező szülötteit, amit én is |
| a saját bőrömön tapasztaltam.) Szóval, lezajlott az előadás, |
| hazamentünk a színház polgármesteri páholyában |
| helyet foglaló vendégeinkkel együtt, de lakásunk ablakai |
| sötéten ásítottak, beleértve a konyha ablakát |
| és üvegajtaját is. Szakácsnőnek, szobalánynak, |
| hajdúnak nyoma sem volt, úgyhogy anyám |
| maga fogott a vacsora elkészítéséhez. |
| Már a munka felénél tartott, amikor beállítottak |
| az eltűnt személyzet tagjai is. „Hogyan késhettek ennyit?” |
| kérdezte, némi szemrehányással hangjában, |
| szelíd lelkű anyám. „Hát vártuk a törökök |
| bevonulását,” – válaszoltak azok hárman kórusban. |
| Kiderült, hogy mikor az utolsó felvonás végén |
| az egész bizánci Udvar lehajtott fővel készült a közeledő halál |
| fogadására, és legördült a függöny, a karzat közönsége |
| még sokáig a helyén maradt. Nemcsak a mi háziszemélyzetünk, |
| hanem a szegényebb iparosemberek és hitveseik, |
| sőt az utóbbi napokban kapott borravalókat |
| bor helyett színházjegyre költő |
| inasgyerekek is. Velük született dramaturgiai érzékük |
| befejezetlennek tartotta a darabot. Úgy gondolták, |
| joguk van látni az egymásnak szemközt bókoló, |
| hátuk mögött egymást gyalázó, |
| szolgalelkű urak és hölgyek méltó bűnhődését. |
| Csak akkor hagyták el a színházat, mikor már a lámpákat is |
| javában oltogatták a fő- és alvilágosítók. |
|
| Annak idején jót mulattunk szegényeken, ma azonban |
| úgy érzem, valami nemes, plebejusi indulat |
| fűtötte őket, és egészségesebb, bár egyszerűbb |
| színpadi érzékről tettek tanúságot, mint a mesterség fortélyait |
| jobban értő szerző. Ők tiszta forrásból akarták meríteni |
| szomjas várakozásuk italát. Én, sajnos, |
| akkor még túl irodalmiasan vélekedtem, |
| még ha nem is tartottam Shakespeare |
| méltó utódának Herczeg Ferencet. |
| Igaz, ha meggondolom, a török had bevonulásához |
| akkora statisztériára lett volna szükség, amekkoráról |
| egy vidéki színigazgató vagy rendező nem is álmodhatott. |
|
|
|