Művészetről, irodalomról, miegymásról

Bizánc

Olvastam a lapokban, hogy a pécsi színház felújította

Herczeg Ferenc drámáját, a „Bizánc”-ot.

Régi emlékek lelőrétegét kavarta fel tudatom altalajában

ez a hír. Visszaemlékeztem a harmincas

évek végére, mikor megboldogult, de akkor még élő apám már

Eger megyei város polgármestere volt,

és a meglehetősen mérsékelt látszat-jólétből

néhány kurta évre a nagypolgári életmód

paradicsomába csöppentünk, ahogy azelőtt

a főtt marhahúst ízesítő, szerény paradicsommártás

csöppent mellünkre vagy ölünkbe,

ha túl mohón estünk neki. Egy alkalommal

fővárosi pénzembereket hívott meg apám vacsorára,

akikkel városunk vezetősége új beruházásokra

fölveendő kölcsönökről vagy lejárt kölcsönök

kedvezőbb törlesztési feltételeiről

tárgyalt. Abban az időben

a magános bejárónőt szakácsnő, szobalány

és egy városi hajdú váltotta fel,

aki a polgármesteri házban

háziszolgai és küldönci feladatokat

volt ellátandó. Fizetését továbbra is

a város folyósította, nekünk csupán ellátásáról

kellett gondoskodnunk. Aznap este

szülővárosomban is, ahol nem működött állandó színház,

éppen Herczeg Ferenc „Bizánc”-át mutatta be

a nyaranta nálunk játszó debreceni

vagy miskolci színtársulat. Az előadás fényét

a budapesti Nemzeti Színház egyik, egri származású művészének

vendégszereplése emelte, aki ugyan a fővárosban

inkább csak epizód-szerepekhez jutott, most azonban

Konstantin császár szerepét alakította.

(Szülővárosom mindig fölöttébb megbecsülte

a hírnév fényében idegenben sütkérező szülötteit, amit én is

a saját bőrömön tapasztaltam.) Szóval, lezajlott az előadás,

hazamentünk a színház polgármesteri páholyában

helyet foglaló vendégeinkkel együtt, de lakásunk ablakai

sötéten ásítottak, beleértve a konyha ablakát

és üvegajtaját is. Szakácsnőnek, szobalánynak,

hajdúnak nyoma sem volt, úgyhogy anyám

maga fogott a vacsora elkészítéséhez.

Már a munka felénél tartott, amikor beállítottak

az eltűnt személyzet tagjai is. „Hogyan késhettek ennyit?”

kérdezte, némi szemrehányással hangjában,

szelíd lelkű anyám. „Hát vártuk a törökök

bevonulását,” – válaszoltak azok hárman kórusban.

Kiderült, hogy mikor az utolsó felvonás végén

az egész bizánci Udvar lehajtott fővel készült a közeledő halál

fogadására, és legördült a függöny, a karzat közönsége

még sokáig a helyén maradt. Nemcsak a mi háziszemélyzetünk,

hanem a szegényebb iparosemberek és hitveseik,

sőt az utóbbi napokban kapott borravalókat

bor helyett színházjegyre költő

inasgyerekek is. Velük született dramaturgiai érzékük

befejezetlennek tartotta a darabot. Úgy gondolták,

joguk van látni az egymásnak szemközt bókoló,

hátuk mögött egymást gyalázó,

szolgalelkű urak és hölgyek méltó bűnhődését.

Csak akkor hagyták el a színházat, mikor már a lámpákat is

javában oltogatták a fő- és alvilágosítók.

Annak idején jót mulattunk szegényeken, ma azonban

úgy érzem, valami nemes, plebejusi indulat

fűtötte őket, és egészségesebb, bár egyszerűbb

színpadi érzékről tettek tanúságot, mint a mesterség fortélyait

jobban értő szerző. Ők tiszta forrásból akarták meríteni

szomjas várakozásuk italát. Én, sajnos,

akkor még túl irodalmiasan vélekedtem,

még ha nem is tartottam Shakespeare

méltó utódának Herczeg Ferencet.

Igaz, ha meggondolom, a török had bevonulásához

akkora statisztériára lett volna szükség, amekkoráról

egy vidéki színigazgató vagy rendező nem is álmodhatott.

No de akkor is!

A tubákolók

A tubákról gyermek- vagy kamaszkoromban

anyámtól hallottam először, aki elmesélte, hogy mikor süldőlány idejében

az egri „Angolkisasszonyok” leánygimnáziumának

növendéke volt, tanárnői közül néhányan

a tubákolás szenvedélyének hódoltak,

és noha a közvélemény ezt a szerény élvezetet

már akkor sem sorolta a bűnös kicsapongások közé,

a tanárnők, apácák lévén, mégis kissé restellték

megbocsátható gyengeségüket, és azt állították,

hogy a tubákszippantgatás elmulasztja vagy enyhíti

a fejfájást. A pajkosabb diáklányok

kaptak ezen, és fejfájásra hivatkozva,

hol ez, hol az kért egy csipetnyi burnótot

valamelyik tanárnőtől. Jómagam egyelőre még

nem ízleltem meg a tubákot, de náthát

nemegyszer kaptam fejfájás kíséretében,

s miközben nagyokat prüszköltem, megállapítottam,

hogy a tüsszentés inkább fokozza a fejfájást, mintsem enyhíti,

hiszen összerázza az ember fejét. Ezek után hosszú évek

teltek el anélkül, hogy a tubákélvezés vágya egyetlen egyszer is

megkísértett volna. Ezerkilencszáznegyvennégy nyarán történt,

Vas Istvánnak és menyasszonyának már szinte tömegszállássá lett

Baka-utcai kétszobás lakásában, melyet egy Kapotsfy nevű

öregúrtól béreltek, akinek felesége és fia

nyugatra távozott, ő pedig a harmadik szobában

húzta meg magát, hogy az ismeretlen Kapotsfyné

kottatartójában egy, a klasszikus zeneszerzők műveit

kezdő zongoristák számára egyszerűsített átiratban tartalmazó

albumra bukkantunk, ahol a szerzemények egyike a következő

címet viselte: „Johann Sebastian Bach: Egy dohányos gondolatai.”

Nyomban eszembe ötlött, hogy Bach korában

cigarettát még bizonyára nem gyártottak,

szivart is aligha, tehát a dohányzók

vagy a pipázásban vagy a burnótszippantásban

lelhették örömüket. A lakásban nem a zongora

volt az egyetlen hangszer, hiszen Vas István

magával hozta kedvenc furulyáját, és azon

játszotta a dallamokat, én pedig zongorán

kísértem őt. Miután mind a ketten

szívesen és sokat cigarettáztunk, az „Egy dohányos gondolatai”

kedvelt darabunkká vált, s miután alaposan begyakoroltuk,

nagy tetszést aratva adtuk elő esténként

a már-már állandó lakótársunkká lett Örley Istvánnak,

aki a „Magyar Csillag” kritikai rovatát szerkesztette

a folyóirat kényszerű megszűnéséig,

az időnként oda látogató Déry Tibornak,

a kiváló regényírónak, továbbá Szécsi Jánosnak, „Az erőszak kora”

című antifasiszta könyv szerzőjének,

Losonczy Tamás festőművésznek és feleségének,

azonkívül egy fiatal párnak a házból,

s no persze, a lakás szép és kedves, ideiglenes úrnőjének,

a furulyáló költő menyasszonyának.

Déry, ha ottmaradt éjszakára, egy földre tett matrácon hált,

csak fogkefét hozott magával,

meztelenül aludt, és így is közlekedett reggelente,

ötvenévesen is izmos és szabályos alakjával,

az átlagosnál valamivel szőrösebb mellével és hasával

a matrác és a fürdőszoba között.

„Mit csinálsz, ha Marika fölébred, és véletlenül benyit?”

– kérdezte Örley, mire a meztelen Déry

egykedvűen vállat vont. Szóval, e zaklatott időben sem

unatkoztunk és panaszkodtunk.

Valamennyiünkben tombolt még a fiatalság

optimizmusa és akasztófahumora.

(Megjegyzem, hogy Johann Sebastian Bachnak

említett művével később sohasem találkoztam.

Föltételezem, hogy talán a zenemű-kiadó

adta ezt a „blickfangos” címet a nagy zeneszerző

ki tudja melyik művéből kiszakított

rövid részletnek.) De jöttek az ötvenes évek,

s velük az alkalom, hogy végre megízlelhessem a tubákot.

A kiadóba, ahol lektorkodtam, beállított egy nap Takáts Gyula, a költő,

aki vidékről utazott fel a fővárosba új kötetének

kiadása ügyében, s oly feltűnően elegáns volt,

mint egy hajdani dzsentri, ami főképpen azért emlékezetes számomra,

mivel mi inkább egerekké igyekeztünk szürkülni,

és minél kevesebb feltűnést kelteni külsőnkkel.

Emlékszem, hogy hónapokig egyfolytában

ugyanazt a minta nélküli szürke ruhát és ugyanazt a nyakkendőt

viseltem, csak a fehérneműt és a zoknit váltogattam

rendszeresen. Takáts Gyula „szerelésében” valószínűleg

egy forgalmasabb utcán se mertem volna végigmenni.

Ő azonban még fokozta a hatást, mikor nyugodt mozdulattal

egy monogramos ezüstszelencét húzott elő zsebéből, s kínálva tartotta elém

a nullás liszt finomságúra őrölt,

barna színű port. Szippantottam hát és tüsszentettem.

Szokatlansága folytán nem okozott a dolog különösebb élvezetet,

mégis örökre hálás maradok érte Takáts Gyulának,

miként mindenkinek minden újszerű tapasztalatért,

föltéve, ha nem ellenséges szándék szülte.

Takáts Gyula még aznap vagy másnap

visszautazott Kaposvárra, úgyhogy azóta sem

részesültem a burnót okozta élvezetben,

melyet idővel bizonyára megkedveltem volna.

Akkortájt kezdtem Goethe „Faust”-jának,

jobban mondva csak a tragédia második részének

fordításához, és az ott előforduló evangéliumi idézetek miatt

szükségem volt a Károli Gáspár féle biblia

szövegére. Fölkerestem hát a Központi Antikváriumot,

ahol legalább úgy bámult rám az eladó, mint egy trafikos,

akitől tubákot kérnek a huszadik század közepén,

mikor a cigaretta szinte már a szivart és pipadohányt is

kezdi kiszorítani. Mégis elment a raktárba

és öt, különböző kiadású bibliával tért vissza.

Persze, a viszonylag legrégebbit vásároltam meg, föltételezve,

hogy a későbbi kiadásokban modernizálták,

vagyis rontották a szöveget. Kilépve

az antikváriumból, a Múzeum körúton szinte összeütköztem

egy azóta elhunyt, kiváló grafikus művésznővel,

feldúlt arcáról lerítt, hogy félig-meddig shockos állapotban leledzik;

lódenkabátját begombolatlanul hagyta a dermesztő hidegben,

haját a szél zilálta össze. Mikor köszöntöttem,

megállt, és szatyrából egy könyv borítólapjának tervezetét

rántotta elő. A rajzon Joszip Broz Tito volt látható,

amint vértől csepegő kést tart a magasba.

„Azt mondták” – szólt szinte hörögve a grafikusnő –,

„hogy kevés a vér! A lába köré egész vértócsát

kell rajzolnom!” Egyébként nem a mi kiadónknál történt vele,

ami történt. Javasoltam, hogy térjünk be egy eszpresszóba,

remélve, hogy kissé meg tudom nyugtatni, de indítványomat

hevesen elutasította, még egyszer meglobogtatva ijesztő művét,

én pedig, akinek hitét, még a legelnézőbb egyházatyák is

máglyát érdemlő eretnekségnek nyilvánították volna, ösztönösen

szívemhez szorítottam a szentírást, mint valami mentőövet.

Hazatérve, nekiültem a fordításnak, de észrevettem,

hogy a biblia igen poros. Összeütögettem tehát

a szétnyitott lapokat, s közben akaratlanul és ügyetlenül

nagyot szippantottam a könyvből felszálló porfelhőből és nagyot tüsszentettem,

akár a tubákolók.

Az üvegkalap

Filippo Marinetti, olasz futurista (később fasiszta) költő

a század húszas éveiben divatba szerette volna hozni

az üvegkalapot. Hogy jó példával járjon elöl,

fúvatott is magának egyet a muranói

üveghutában, és viselte egy ideig.

Sem az olasz irodalom történetében, sem az üvegipari

szakkönyvekben, sem a divatlapoknak

a férfikalapokkal foglalkozó oldalain nem sikerült

nyomára bukkannom, miért nem terjedt el az újszerű

kalapdivat. Azt sem sikerült megtudnom,

vajon az volt-e Filippo Marinetti szándéka, hogy a költők

különböztessék meg magukat a közönséges

halandóktól, avagy netalán az üvegkalap

általános viseletté válását remélte-e? Ha sikert arat,

ma büszkeség dagasztaná nem egy élemedett korú poéta

keblét, ha fiatalabb pályatársaik

megüvegsüvegelnék őket az utcán vagy a folyóiratok

szerkesztőségének folyosóján. Ha viszont arra gondolok,

hogy az üveg törékeny, elfacsarodna a szívem,

ha azt olvasnám valamelyik ismerősömről a lapokban,

hogy a fejére mért ütés következtében

olyan szerencsétlenül törött el a tökfedője,

hogy kalapkarimája levágta a fél fülét.

Igaz, később feltalálták a törhetetlen

üveget is, de lehetséges, hogy Filippo Marinetti

az abból készült föveget nem ismerte volna el

igazi üvegkalapnak. Bizonyos előnyei azonban

kétségkívül lettek volna ötlete elterjedésének.

Ha például rekkenő nyári hőségben

tiszta forrásra lelnénk, elég volna kalapunkat

a csobogó alá tartani, hogy a kínzó szomjúságtól megszabadulva,

felüdítsük magunkat. Távoli falvakban vagy tanyákon tartott

író-olvasó találkozók után sem kellene szállásunkon

éjjel, téli fagyban egy szál hálóingben botorkálnunk

az árnyékszék felé. Elég lenne kalapunkat,

öblével fölfelé, ágyunk alá helyezni

éjjeliedény gyanánt. Persze, ha adunk magunkra,

másnap alaposan ki kellene mosnunk az üvegkalapot,

mielőtt a fejünkre tennénk. Akkor nem lenne akadálya,

hogy a következő nyáron, rekkenő hőségben tiszta forrásra lelve,

ismét a csobogó alá tartsuk, és a kínzó szomjúságtól megszabadulva,

újból felüdítsük magunkat.

Holtak és elevenek

Féláron kellett eladni a boltnak

élő szerzők könyveit is – be régen! –

az árleszállítás néhány hetében,

ha el nem keltek, s polcon rostokoltak.

Írói az akkori protokollnak,

vörösen, mint főtt rák saját levében,

a felháborodástól fuldokoltak:

„Ó, mily megalázás! Micsoda szégyen!”

Később csak a holt írók szerzeményét

verték dobra. Az élőket ne sértsék,

ha nő is a bevételek hiánya.

Nem kérték ki a mások véleményét:

ha a halott özvegye, fia, lánya

szégyelli a történteket, ki bánja?

A dalnok búja

Repes a költő szíve! Megjelentek

összegyűjtött versei is. No, ki

volt a költő? Persze, Homálynoky.

Vették, mint a banánt vagy a cementet.

„Könyvem hiánycikk!” Önhitten merengett.

„Bár ötezer példányban nyomta ki

a »Kner«, hogyha keresi valaki,

hiába vág neki az üzleteknek.”

Egy év múlva újra a kirakat

polcán a könyv. Tán raktáron maradt,

hol sok kelendő mű feledve fekszik?

Úgy emlékszem, hogy fiatalkoromban,

mikor még a magánjogot magoltam,

hitelrontásnak hívták az ilyesmit.

Könyvhéten

X. ül. Szalad a perc, telik az óra.

Előtte cola, de bele se kóstol.

Tétlenül áll kezében a golyóstoll:

senki se vágyik dedikációra.

Hát nincsen már egyetlen olvasója?

Kínlódik, mint megfeszített apostol.

Hová elvonulhatna, nincs kolostor.

Szellemi árut nem mérnek kilóra.

Zúg a Duna, visszafordul nyugatnak.

A Mold(o)va hullámai kicsapnak,

ront-bont a népség, összedől a sátor.

X. is felkászálódik asztalától.

Szégyen marja, vagy a nemes harag?

Másnap nem dedikált, otthon maradt.

Egy ítészhez

Hétközéphelyi megbírálja L. B.-t:

verstermésünkből kiemelkedő

nagy kötetnek képes nevezni ő

szürke, középszerű szellemi termék

helyett a könyvet, mit valami harmad-

vagy másodrendű mester összetákolt.

S mert L. B. rólam írta azt a pár sort,

azóta többé nem lelek nyugalmat.

Tévedne L. B.? S én is szertelen

gőggel magamat túlértékelem?

A végső döntést, ím, reszketve várom.

Vajon másod- vagy harmad-rendbeli

mester vagyok? Míg Hétközéphelyi

föl nem világosít, kerül az álom.

Háború és béke

A Hódító abban a hitben élt,

hogy a történelmet maga teremti,

bár csak vezér-figura volt

a történelem sakktábla-mezőjén.

Ugyanúgy kiütötte az idő,

mint a rendjeles mellű urakat

vagy a meztelen vállú hölgyeket,

kik többé-kevésbé hibás vagy ódon

franciasággal pletykálnak, csevegnek

az ezerhatszáz oldalas regény

lapjain. Ugyanígy ütnek ki minket

az ismeretlen sakkozók

a csak számunkra érthetetlen

játszma közben. Nincs irgalom!

Nincs irgalom a hadvezérnek,

sem a tettvágyónak, sem a tunya

tétlenség erejében magabiztos

óriásnak. Nincs irgalom a grófok,

dámák, hercegnők, udvaroncok

tarka együttesének.

Nincs irgalom az otthonából

téli éjszakán világgá futó

lángeszű aggastyánnak. Gondolom,

hasonlóképpen végezzük mi is

a századvég szalonjában vagy egy

isten háta mögötti állomás

várótermében vagy a csatatér

tömegsírjában, fanyar krónikások,

kik nem vagyunk elég erősek, útját

elállni a vesztükbe rohanóknak.

Süllyedő karavánunk

A hetvenéves Vas Istvánnak

1

Látod-e a sárga hullámokat,

Barátom? Nekem homályosodik

Már a szemem. Nem tudom biztosan,

Víz vagy futóhomok, ami körülvesz,

S elnyelni készül. Csak annyit tudok,

Közel az idő, mikor a legénység,

Azután a tisztek s a kapitány is

Mentőcsónakba szállnak. Visszanézve,

Látják a csontvázat, ki egyedül

Pipázik fönn a parancsnoki hídon.

Itt az idő, barátom, hogy leszálljunk

A magas lóhátról vagy tevehátról,

S vonuljon félre, aki megmaradt

Nemzedékünkből, e megtizedelt,

Félretolt, elparentált nemzedékből.

2

Nem kelhetett föl addig fekhelyéről

A rejtőző, amíg a háziak

Haza nem érkeztek. Lépéseit

Hisz könnyen meghallhatták volna holmi

Illetéktelen fülek, gyanakodva,

Hogy nincs valami rendben. Életed

Cérnaszálon függött, még vékonyabb

Cérnaszálon, mint – mondjuk – az enyém.

Megtanultuk, hogyan kell kormos arccal

Kifutni az égő házból, az omló

Falak közül, pergőtűzben rohanni

Át a nyílt utcán, és a kellemetlen

Élmények csúf salakja lerakódott

Írásainkban is. Fül-andalító

Zenét mi már nem szolgáltathatunk.

A fanyar ízek, diszharmóniák

Lelőhelyét itt kell keresni, itt kell

Az „ómódi modernség” túl nehéz

Batyuját is cipelni. Az idők

Rakták vállunkra e ledobhatatlan

Terhet, amellyel egy távoli, inkább

Sejtett, mintsem látott sziget felé

Tart roncs-hajónk vagy mentőcsónakunk.

E poggyásszal érjük el nemsokára

A rejtett, de rég megsejtett oázist,

Melynek üde forrása, pálmafái

Felé botladozik a sivatagban,

Forró homokba térdig süppedő,

De a kitűzött célt mégis elérő,

Győzelmesen vánszorgó karavánunk.

Képek a plafonon

Zelk Zoltánnak

1

Gyermekkoromban nemegyszer láttam az egri Líceum

csillagvizsgáló tornyában egy „camera obscura” elnevezésű

optikai készüléket, amely valami bonyolult lencserendszer révén,

napsütéses időben a helyiség falára tudta vetíteni

a város egyes részeit, kicsinyített, színes, de függőleges irányban

megfordított kép formájában, mozgó alakokkal,

járművekkel, járókelőkkel. Kevéssel később

rájöttem, hogy ezt az optikai jelenséget,

bár nem olyan hibátlanul, elő tudom idézni otthon,

úgy, hogy szalonunk két ablakának spalettái közül

az egyiket teljesen becsukom, a másikon pedig

csak keskeny rést hagyok. Ha a beállítás

napfényes időben, megfelelő szögben sikerült,

a lenti úttest képe jelent meg a szoba mennyezetén,

járókelőkkel, autókkal, hintókkal, szekerekkel.

Ha nem sikerült a művelet, akkor eltorzult a kép is;

néha csak elnyúlt, sötét árnyékok futottak át fölöttem,

mialatt hanyatt fekve bámultam a plafonra;

máskor színes volt ugyan a kép, de az arányok

mégis eltolódtak. Nagyon pontosan el kellett találni a spalettanyílás

szögét, a nap állása sem volt közömbös.

Egyszer azonban minden körülmény összevágott,

a színes kép a kinti valóság kicsinyített mása volt.

Egy dinnyével púpozva megrakott szekér haladt át

a mennyezeten, jól kivehettem a színeket,

a barnás pej lovat, a sötétzöld héjú dinnyék

halmát, még a szekeret hajtó

embert is a bakon. De ez mindössze egyszer sikerült

hibátlanul, pedig sokat kísérleteztem.

Most egy idős, beteg költő fekszik hanyatt,

alig néhány házsornyira tőlem. Évek óta csak a plafont

bámulja ő is. De neki sokkal többször sikerül

a kísérlet. Ő verssorok alakjában tudja rögzíteni

a képeket, miket a képzelet vetít a mennyezetre,

a képzelet, ez a sokkal különb optikai eszköz

ama kisvárosi szalon régimódi spalettáinál,

a spalettánál, amely hibás volt egy helyütt:

egy megszilárdult gyantacsepp töltötte ki a hézagot,

és ha délutáni pihenőkor besötétítettük a szobát,

a naptól átvilágított gyantacsepp, mint tüzes, vörös

szem, úgy meredt rám, félelmesebben az Isten

mindent látó szeménél, mit a szentélyek mennyezetére

festettek a régi piktorok. Vörös szemnek hívtam gyermekkoromban

ezt a gyantacseppet, s bevallom,

jobban féltem tőle, mint bármi mástól, talán ezért is

nyitottam résre titokban a spalettát,

s ennek köszönhettem azt a jelentős optikai fölfedezést.

2

Te, aki most, hanyatt feküdve évek óta,

nézed a képzelt képeket, egykor segítettél nekem,

akit irigy lábak gáncsoltak el, hogy talpra álljak,

s járni tudjak megint. Tanúja a két „Pénteki Levél”.

Kivágatukat emlékül még most is őrzöm.

Hidd el, hogy szívesen

elvállalnám, amíg csak élek, naponta egy

órára a te szenvedésedet, hogy ne örökös fájdalmak között

kelljen élned meg írnod. Talán akadna

rajtam kívül még huszonhárom költő e hazában,

aki készségesen meghozná ugyanezt az áldozatot.

Vagy inkább huszonkettő, hogy napi egy órán át

magad is szenvedhess, mintegy emlékeztetőül a régi

kibírhatatlan fájdalomra. Hiszen a szenvedés

a költészet üzemanyaga is nemegyszer,

s akinek nem fáj semmi sem, se testileg,

se lelkileg, lehet, hogy írni sem tud azután.

De a nem szűnő kínszenvedés bénító, tűrhetetlen;

tudom keservesebb időkből, ezért kívánom

neked is, hogy ne maradjon meg belőle,

csak egy szemernyi, nem több a spaletta résén

átszűrődő, de színes képeket hozó

legkarcsúbb fénysugárnál.

(1980)

Előző életünk

Füst Milán szellemének

Mester! Sosem leszünk csontvázak, porladók!

Lélegző maszkunk fekszik csupán a föld alatt,

s arcunk meg-megrándul föltorladó emlékeink nyomán.

Hisz éltünk rég, egyszer vagy többször is,

és az emlékezet foszlányai úszkálnak körülöttünk,

zöld haboknak játékos halai. Kezünk

el-elkap egyet, hogyha tetszik. Emlékszem még a téli éjszakára:

te meglett férfi voltál, én ifjú és tapasztalatlan,

mámorosak mindketten a házigazda óborától.

Földhöz fagyott szánok mellett a kocsisok

kiáltozták nevünket kurjantva, hívogatva.

Az egyik könnyített magán, és sárga ákombákomot vizelt a hóba,

noha írástudatlanul. Mi álltunk odafenn a folyosón,

láttam a tükörben a sápadt gyertyalángnál skarlátvörös ruhádat,

arany gombokkal, és égszínkék dolmányban magamat,

szerényebb ezüst paszománnyal. Epedeztem a várkisasszonyért

de neki te, a harcban edzett, kellettél volna inkább.

Hajad még alig őszült, legföljebb két-három fogad hiányzott.

Azután becsapódott a kapu, felvonták a hidat.

Hazafelé hajtottunk, énekeltünk is: „Ej! Haj!”

Én véknyabban, te egy kissé borízű

férfihangon… Itt megszakad az emlék.

Évek, évtizedek hullnak ki az időből,

s jóval később csak magamat látom, kehes csavargót,

partján az őszi tónak térdepelve,

s nem úgy, mint rég, szőkén és rózsaszín derengés

között, de sárgán, ráncosan, madárijesztővé fogyottan.

S úgy rám ijeszt a kép, mint ama képzeletbeli,

vacsorázó családra, ahol a falióra ketrecajtaján

életnagyságú, hördülő oroszlán ugrik ki kakukk helyett,

hogy darabokra tépje őket. De ez a kép is pillanatnyi.

Valami sűrű permeteg szitál, látásom elveszi,

s lassú léptekkel indulok utamra, talán az utolsóra már.

Ott, hol kardpenge villogott, s vér folyt szét a havon,

most csak az avar rozsdabarna szőnyegén,

a kövek síkos kriptagrádicsán megfontoltan bocsátkozom

a mélybe le.

Ha túllövünk a célon

B. P.-nek

Ha megfricskázzák egy barátom orrát,

s én azon nyomban bunkót ragadok,

ha egy pontatlanul fogalmazott

mondat dühbe hoz, melynek semmi korlát

nem szab határt, ha mellőzöm a formát,

mely a leghevesebb indulatot

is mérsékli, magamra maradok,

s a szélcsendben nem bonthatok vitorlát.

Canossát hányszor járattak velem

ártatlanul, mezítláb és telente!

S most én kennék képzelt bűnt bárki másra?

Idegen sírba temetett tetem

minden hibánk. S az ember mit tehetne?

Ásót fog, hogy a sírt újból felássa.

A fiatalokhoz

„Születtem, elvegyültem és kiváltam.”

Így szólt a költő. Nem tagadta meg,

hogy valaha az arctalan tömeg

tagja volt, ha nem is manipuláltan.

„Kiváltam, mert arcomat megtaláltam.”

Így folytathatta volna, némileg

fölöslegesen, hisz mindenkinek

egy arca volt, pólyába bugyoláltan.

Ki arcát megtalálja, egyedül

csak az lesz kiváló, függetlenül

életkorától, s kinccsel viselős,

mit – ha férfi, ha nő – világra szül.

„Arcáért – kurta mondás, de velős –

negyvenen túl mindenki felelős.”

A magyar költészethez

Jönnek a dögkeselyűk, jönnek a károgó varjak, a bajkiáltó kuvikok,

látva vérfoltos ingedet, látva homlokodon

a töviskorona ágairól lepergő eperszín cseppeket,

jönnek a szakállas bölcsek, jönnek a nyálas ifjak,

s kiáltják vesztedet idő előtt, várják, hogy megalázkodj,

hogy tanításodat visszavond, hogy valld halandónak magad,

akkor megkímélik puszta életedet, eltengődhetsz a sivatagban,

szárított teveganéj fölött pirítva

remeték ízetlen lepényét, kortyolhatsz poshatag vizet

penészes fakulacsból. Várják, hogy összeroskadj

az útfélen mázsás keresztfád alatt,

amit válladra raktak. Lehet, hogy nincs segítség,

lehet, hogy átszegezik csuklód inát, lábfejedet,

és estefelé kimúlsz latrok között, köntösödre sorsot vetnek a katonák,

lehet, hogy a sűrűsödő sötétben elkiáltod

ama végső szemrehányást: „Miért hagytál el engem?”

Pedig, ha földöntúli hatalmaktól nem is remélhetsz

szabadulást, még itt vagyunk nehányan

hűséges tanítványaid közül, s igazadat hirdetjük az évszázadoknak,

és hogyha te végsőt lehelsz, valóban meghasadnak az egek,

megnyílnak a sírok, mennydörgő verssorokat

bömbölve kiszáll a föld alól

ódon, zsinóros mentéjében Berzsenyi,

amott Petőfi villogtatja kardját, megfontolt, bölcs ítéletet

hirdet Arany János bíráid és hóhéraid fölött,

kiújulnak lángcsipkét virágzó sebeid

késői híveidnek csuklóján vagy tenyerén,

mindazoknak rémületére,

kik közelednek immár, ásóval vállukon,

és minél előbb elföldelni szeretnék

a megcsúfolt, sárga tetemet, a balzsammal, fűszerszámos kenettel

bedörzsölt, drága tagokat.

Lehet, hogy az én szavam keveset nyom a latban,

és pusztába kiált szavam, mégis kiáltom:

„Az elcsigázott izmok újból erőre kapnak, és hiába gyömöszöltek

szűk sírbarlangba ellenségeid, harmadnapra virradva,

nekifeszül karod, és a zárókövet elhengeríti,

te pedig megújult dicsőségtől sugárzó arccal

megint kilépsz a napvilágra,

s míg nyelvünk él, hirdeted az Igét!”