Az áramló időben

Sokáig nem mossa le az eső az oltárkőről a feláldozottak rászáradt vérét. Ha élne az a kő, riasztó sikoltása messzire hangzanék. Elsatnyul a szobanövény, ha egyszer gyilkosság tanúja volt, hiába ápolják és öntözik. Nem véletlenül koccan meg éjszaka ablakod. Láthatatlan kézzel kopog, akit megbántottál jóvátehetetlenül, hisz már nem él. Minden tettedre jól vigyázz! A jó gyakrabban hordja magában büntetését, mintsem jutalmát. Erős lakatra zárt ládád felnyílik önmagától egy borongós napon vagy villámfényes éjszakán, s eléd tárul a látvány, amit már-már örökre eltemettél, amiért cserébe éveket adnál az életedből, jaj, csak látnod ne kellene! * Mikor meghal az utolsó madár, élethű műmadarakat fognak készíteni könnyűfémből vagy más anyagból. Felhúzhatók lesznek ezek a madarak. Fel is repülnek, élethűen fog hangzani verébcsipogásuk, pacsirtaénekük. De hogyha meghibásodik a szerkezet, a garanciális időn belül vagy túl azon, majd elviselhetetlen recsegést, köszörűkő-sikoltást hallatva zuhannak a földre, vagy tán tovább köröznek a rovarirtótól bűzlő lombok körül, s végül le kell puskával lőni őket, kiirtani, mint rég halott, de hajdan eleven elődeiket ükunokáink rég halott elődei. * Sorscsillagom, mogorva ég mogorva csillaga, számomra még mit tartogatsz? Ledobsz-e egy marék reményt, váratlan szikrazáport? Nem hittem, hogy ilyen szilárd anyagból gyúrtak össze engem. Reméltem, hogy legalább a vénség szégyenét nem kell majd megérnem. S még mindig mozdulatlanul állsz fölöttem, ha nem is fenyegetőn, de semmi jót sem ígérsz, kifejezéstelen, közönyös arc! * Nem voltak ellenségeim ők, nem büntetni akartak, mikor elvitték azt a gyermeket, akinek arca hívogat tengervízből és esti lombból. Sosem hittem, hogy összetört öregként útra kelek, mint fiatal szerelmes. Az ő arcát fogom magam elé idézni egy nem ismert kórházi ágyon, vagy a lángok között, ha gépek szórják házainkra a tűzhalált. Nélküle sosem tudtam volna meg, hogy nem mindig vegyül önzés a szeretetbe. Az ő rejtőző ereje emelt néha önnönmagam fölé egy-egy ritka, kiváltságos pillanatban. És ha volna, aki kegyelmet adhat, legföljebb e néhány pillanatért érdemelném meg a bocsánatot. * Halottak tömegét látom magam előtt vonulni titkos kazamaták felé. Kezükben fáklya lobban, nem tudnak szólni már, némán int sárga ujjuk: „Alászállunk. Kövess!” * Lobogó szavaim belekapnak a lombba, reccsen a perzselődő ág, arcomba, homlokomra idegen vér fröccsen ismeretlen homályból. Ez már a szakadék pereme! Nem kapaszkodom meg. Nincsen fogódzó. Beletörődve figyelem: még mi jön? * Rajzzá változom egy barlang falán. Kíváncsi turisták állnak körül, közöttük régi ismerősök, de föl már egy sem ismer. Magam sem ismernék magamra. Festett szikla vagyok barlangomnak falában. Fekete árnyékot vetek múltamra köpönyegül. * A sötétség előtt térdet hajlít a fény, a korsót tartó, meztelen lány, a katlanba csordítja sugarát az áldozat előtti kézmosáshoz. Ostobán ellágyulok arca láttán, szűzies szépségétől meghatódom. Mi hátravan, nem tartozik rám, szemhéjam rácsukódik fényt tükröző szememre. Kioltom arcomat.