Hosszú álom előtt

Eltaposom a fölöslegesen szított tüzet, szétfújom a bekormozódott szavakat, a súlytalan pernyét. Alacsony teremben virrasztom át az éjszakát, őrhelyemen guggolva, egy kőzsámolyon, és várom a késlekedő, talán valahára végképp elmaradó hajnalhasadást. * Már csak emlékezetemben csapnak fel a lángok. Már csak emlékeim barlangfalán szemlélem az árnyékokat. Láng voltam én is, homok szitált rám, kioltott és betemetett. Már csak homályosan képzelődő szobor vagyok saját sírom fölött. * Zarándokmenet tagja voltam, haladtam énekünk szertehulló porában. Lassan vánszorogtunk, mintegy távolodóban a vágyva vágyott kegyhelytől, Az ereklyék végül korhadt csontoknak bizonyultak. Nem váltott meg csodatétel egyet sem közülünk, érdemtelenek közül. * Eltűnt a hold az égről, mihelyt kést emeltünk reá mi kiéhezettek. Éreztük, hogy a szánkat alvadt vér ízű sötétség tömi be. Valaki még fojtott kiáltást hallatott, aztán újra csend lett. Nem értettük, hova tartunk. Nem tudtuk, hol vagyunk. * Kerestük a forrást, hová a csillagszemű vadállatok hajnalban inni járnak, s lábunk alól elsikamlott az út. Futóhomok vette körül a helyet, ahol tanácstalanul, lerongyolódott arccal álldogáltunk, lábunkat emelgetve, lépést se téve, helyben topogtunk mérhetetlen időkön át. * Valamiféle számonkérés folyt, kilétemről faggattak, de hamis nevet mondtam, együgyű hitemben, hogy talán kicsúszom a vád alól. Mikor a vallató igaz nevemen szólított, megjátszottam a süketet. Közben tudtam: ha némának, ha vaknak tettetném is magam, az sem menthetne meg. * Beléptem a csukott kapun át, vakablakon tekintettem kifelé. Minden mozdulatom tévedés volt, noha a folytonos tánc azonnal új lépésre késztetett. Száraz fa derekát öleltem a sötétben. Reggelre, arcomba vigyorgó vénasszonnyá változott az a fa. * Számos forrást, kutat kiittam, amit találtam. Most az ihatatlant iszom: olyan kénes tóra leltem, melynek fojtott páráiba nem hajolt még előttem soha idegen szomjazó.