Keserű órán

Mit tudja az öntudatlan világteremtés, mit gondolunk felőle? Istennek hisszük-e? Mit tudjuk mi, haláltudók, mit tartanak rólunk az állatok? Mit éreznek? Hiszen szavakba alig volna foglalható. Állunk a máglya tetején a fölfelé gomolygó füstben, s nem tudjuk, áldozati nap vagy kivégzés hajnala-e ez? Vánszorgunk a véletlen szemöldökszőrein, a kockázatok körömfeketéjén. Egyetlen másodpercbe sűrithetünk századokat, felrobbanthatjuk a világot, elölhetjük a tenger virgonc életét, megolvaszthatjuk a sarkkör havát, túl tevékeny tökéletlenségünkre büszkén. Egyre távolodóban mindattól, mi eddig körülvett, egyre jobban megutálva mindent, ami valaha vonzott, nézem – már csak mint érzéketlen kődarab – a nyüzsgést és a hemzsegést, a lázas okvetetlenkedést, a rosszat sejtő kapkodást, az okfejtő mellébeszélést, az értékes és az értéktelen azonos szintre erőszakolását, a betűk ólmából felénk sugárzó baljóslatot, a félelmes fontoskodást, a megszállott önzés öntudatlan árulkodását. Elég volt! Már csak arra a két rég megszolgált rézpénzre várok, mellyel szemhéjamat lezárják, a gyolcsra, mellyel állam felkötik.