A „balga szüzek”

Elvásott ízű napokon megismétlődik, ami volt. Hervadt sorban haladnak el hajdani szerelmeink, a valaha kicsattanó szépségű bálkirálynők, arcukon az alkony árnyékaival, beesett szemük körül ijesztő karikákkal. Csillagok voltak ők, s elborította virágos rétjüket az égből lassan hulló szürke hamu rétege, de megfiatalodva hozza vissza néha őket az álom. Nem látni ilyenkor arcukat, sem teljes alakjukat, de ölüket fény derengi be, fölismerjük őket bőrük tapintásáról, hajuk illatáról. Nem többek már a múlt kísérteteinél, de mégis az évek rácsát feszegetik vadul szorongató ujjaikkal, élesztgetik a kihunyt tűz mélyén alvó parazsat, beteljesíteni akarják az örökre elmulasztottakat. És a lanyhán szivárgó vér bennünk még félholtunkban is buzogni kezd, kezünk ama sosem nyíló ablakokat veri, ahol a függöny mögött elérhetetlenül aludták álmukat a balgák, akik szüzességüket hosszú évekig tartogatták, a bátrabbak elmerészkedtek a legvégső határig, ott mégis megtorpant szinte mindegyikük. Mi pedig sokat tudó kézzel, sokat tapasztalt szájjal undorító lebujokba menekültünk, levezetni a kínzó, felcsigázott feszítőerőt, és a kényszermegoldást nyújtó, kétes tisztaságú fekvőhelyről hányingerrel bújtunk ki egy-egy szürke kora reggelen, erőnk, fiatalságunk teljében, valami olcsó pacsulitól szagló, elfásult, ruganyosságát vesztett test mellől, mint a párzó állatok. Nem is értem, hogyan tudhattuk, mi a szerelem, miért nem süllyedtünk el örökre az álszent képmutatás tisztes polgári mocsarában?