Egy arc emlékezete

Lassan kivált, mintegy márványtömbből, az arc, rajta tüzek árnyéka, virradatok szennye feketéllt, ez az arc már minden érzékenységtől üres volt, ezen az arcon valahány vihar rég átvonult, ez az arc pocsolyákba bámult, s remélte, hogy örökre elmosódik, és hogy valami könyörületes mélység végképp magába temeti, szerette volna benső sötétségét a kinti éjszakával egyesíteni, hangtalanul elporladni az őszi vizek morajában, zavarosan zúgó gondolatait hullámzásukba vegyíteni, hallotta az átfűrészelt fatörzsek halálsikolyát, megcsapta az elsuhanó madárszárnyak baljós szele, végignézte az esti ágak tőrhegyes árnyékaitól átszúrt fénynyalábok vonaglását, már csak szelíd halálra, eseménytelen öröklétre vágyott, egy bárka ringására, amely az ő tetemével úszik lefelé a folyón, a könnyek elapadt forrására, a megalvadt vér békességére. Bizonyosra vette az elcsigázott arc, hogy nincs már messze az óra, mikor meglazulnak a kötelesség és a félelem bilincsei, mikor feloldódik belül minden régi szorongás.