Az ítéletnap főpróbája

Ama napon cselből fújta meg a trombitát az angyal, és az óvatos halottak némelyike épp csak kikukkantott a föld alól, de nem hitt a fülének, és behunyva szemét, visszafeküdt. De a vándor nem ismert cél felé tántorgott egy sikoltás sugarában. Csónakba szállni készülődött, míg a folyó dermedten állt áramló partjai között. Még látta, amint magasba emelték bíbor-mosolyú drapériák előtt az ámító fényű trónt, hová a ragyogóra mázolt fabábot ültették hozsannák közepette. Látta az alkonyi görögtüzet, hallotta a bádoglapok mennydörgését, elvakították villámló petárdák. Ama napon öröklétet játszott minden, ami véges, de ő úgy elcsigázódott akkorra már, testben-lélekben egyaránt, hogy meghazudtolni nem volt ereje a vádat, és magára vállalt volna bármi bűnt, akárki is követte légyen el. És noha másért ítélte el önmagát, mint az Ítélkező, kész volt megváltásként fogadni a kárhozatra taszító kezet, pedig jól tudta, hogy mindez érvénytelen. Tudta, hogy csak valami szemfényvesztő színjáték kényszerű tanúja volt.