Északon

Malmőnél párás a tengerszoros. Derűs időben látni Dánia partját is innen. Most a szürke ég takarta szürke víz paskolja bágyadt, meggyőződéstelen hullámcsapások sorával a lapályosan terülő homokmezőt. Az egyirányú széltől elferdült fák mint görnyedten futó, torz alakok, s odább, hol véget ér az autóút, és a néptelen camping felé víztócsákkal teli keskenyebb út vezet, két oldalán nagy kőkoloncokkal, a gépkocsi lassan kanyarog, meg-megzökken olykor, mintha egy részeg ember botladozna. Az északon dívó stílusban épült családi otthonok – csinos faházak, miket kívül egysornyi téglaréteg borít piroslón – jólétet takarnak. A belvárosi szupermarketek oly árubőséggel hivalkodók, mit a jövevény csak csodálni tud, de zsebbel nem győz. Skandinávia, mint tejben gazdag, jóságos tehén, tartja tőgyét boldog-boldogtalannak, ha egyszer befogadta, s akinek büdös a munka, itt élvezheti sokáig a szociális segélyt. De jaj, túl drága egy üveg konyak, s a képeslapokban a meztelen nők az életben elérhetetlen álmok! A részeges vagy narkomániás, ha elköltötte pénzét, kap megint, soron kívül élelmiszerjegyet, szelíd fejcsóválás kíséretében, és tanulhatja az idegen állam költségén, mit visszafizetni sem kell, az ország nyelvét jó tíz hónapig. Eligazodhat a köznapi élet forgatagában, vállalhat szerény állást is, de ezzel sohase válik méltó versenytársává a honi elitnek. Úgyhogy évekig szövött merész légvárak dőlnek össze gyakran. Vasszorgalom, kivételes tehetség itt is segít, de hát e ritka kincs kevés ember tulajdona… S ím, újra együtt a széthullt család jó három héten át. A kicsi lány felejteni kezdi már anyanyelvét, svédül beszél álmában, s reggeli közben így szól, amikor a pirítós kenyér megég egy kissé: „Ugye nem baj, hogy szénás lett a széle?” Séta közben azt mondja: „Arra, ha lehet, ne menjünk. Ott a kutyák felkakálták az utcát…” Itt maradni? A tétlenség megölne! A szellemi légszomj megfojtana! S már ismét úton. Térkép lesz a táj alattunk, a gép jobbra-balra himbál. Papírdobozban hoznak színtelen rák- konzervet, édes húspástétomot, hazai ízlésünknek ehetetlent. Odalenn már a Csallóköz merül a távolba. Ferihegyen leszállunk. Az útlevélvizsgáló hosszasan bámulja rossz fényképünket, szemünk s hajunk színét, arcunk vonásait. A vámos biztos ösztönnel mutat a szennyesruhát rejtő sportszatyorra. Gondolja: a legütöttebb-kopottabb csomagban a dugáru, ami nincs. Északon ismeretlen a tolongás, az oldalba könyöklés vagy a zebrán meg nem adott előny, egymást-hülyézés. Megdöbbenti a hazaérkezőt a buszmegállónál vandál kezekkel ripityára tört üvegházikó, mely esőtől, széltől megvédte volna a várakozókat, s pár hete még ép volt. Ki tudja, mit vétett szegény? És mégis csak itt érezzük magunkat otthon. A megszokás hatalmas úr, hatalmas mágnes ez a föld, s a költő pótolhatatlan kincse anyanyelve. Talán jobb lett volna máshol születni… De élni és meghalni – itt, csak itt!