Északon
| Malmőnél párás a tengerszoros. |
| partját is innen. Most a szürke ég |
| takarta szürke víz paskolja bágyadt, |
| meggyőződéstelen hullámcsapások |
| sorával a lapályosan terülő |
| homokmezőt. Az egyirányú széltől |
| elferdült fák mint görnyedten futó, |
| torz alakok, s odább, hol véget ér |
| camping felé víztócsákkal teli |
| keskenyebb út vezet, két oldalán |
| nagy kőkoloncokkal, a gépkocsi |
| lassan kanyarog, meg-megzökken olykor, |
| mintha egy részeg ember botladozna. |
| Az északon dívó stílusban épült |
| családi otthonok – csinos faházak, |
| miket kívül egysornyi téglaréteg |
| borít piroslón – jólétet takarnak. |
|
| A belvárosi szupermarketek |
| oly árubőséggel hivalkodók, |
| mit a jövevény csak csodálni tud, |
| de zsebbel nem győz. Skandinávia, |
| mint tejben gazdag, jóságos tehén, |
| tartja tőgyét boldog-boldogtalannak, |
| ha egyszer befogadta, s akinek |
| büdös a munka, itt élvezheti |
| sokáig a szociális segélyt. |
| De jaj, túl drága egy üveg konyak, |
| s a képeslapokban a meztelen nők |
| az életben elérhetetlen álmok! |
| A részeges vagy narkomániás, |
| ha elköltötte pénzét, kap megint, |
| soron kívül élelmiszerjegyet, |
| szelíd fejcsóválás kíséretében, |
| és tanulhatja az idegen állam |
| költségén, mit visszafizetni sem kell, |
| az ország nyelvét jó tíz hónapig. |
| Eligazodhat a köznapi élet |
| forgatagában, vállalhat szerény |
| állást is, de ezzel sohase válik |
| méltó versenytársává a honi |
| elitnek. Úgyhogy évekig szövött |
| merész légvárak dőlnek össze gyakran. |
| Vasszorgalom, kivételes tehetség |
| itt is segít, de hát e ritka kincs |
|
| S ím, újra együtt a széthullt család |
| jó három héten át. A kicsi lány |
| felejteni kezdi már anyanyelvét, |
| svédül beszél álmában, s reggeli |
| közben így szól, amikor a pirítós |
| kenyér megég egy kissé: „Ugye nem baj, |
| hogy szénás lett a széle?” Séta közben |
| azt mondja: „Arra, ha lehet, ne menjünk. |
| Ott a kutyák felkakálták az utcát…” |
| Itt maradni? A tétlenség megölne! |
| A szellemi légszomj megfojtana! |
|
| S már ismét úton. Térkép lesz a táj |
| alattunk, a gép jobbra-balra himbál. |
| Papírdobozban hoznak színtelen rák- |
| konzervet, édes húspástétomot, |
| hazai ízlésünknek ehetetlent. |
| Odalenn már a Csallóköz merül |
| a távolba. Ferihegyen leszállunk. |
| Az útlevélvizsgáló hosszasan |
| bámulja rossz fényképünket, szemünk |
| s hajunk színét, arcunk vonásait. |
| A vámos biztos ösztönnel mutat |
| a szennyesruhát rejtő sportszatyorra. |
| Gondolja: a legütöttebb-kopottabb |
| csomagban a dugáru, ami nincs. |
| Északon ismeretlen a tolongás, |
| az oldalba könyöklés vagy a zebrán |
| meg nem adott előny, egymást-hülyézés. |
| Megdöbbenti a hazaérkezőt |
| a buszmegállónál vandál kezekkel |
| ripityára tört üvegházikó, |
| mely esőtől, széltől megvédte volna |
| a várakozókat, s pár hete még |
| ép volt. Ki tudja, mit vétett szegény? |
| És mégis csak itt érezzük magunkat |
| otthon. A megszokás hatalmas úr, |
| hatalmas mágnes ez a föld, s a költő |
| pótolhatatlan kincse anyanyelve. |
| Talán jobb lett volna máshol születni… |
|
| De élni és meghalni – itt, csak itt! |
|
|
Az ítéletnap főpróbája
| Ama napon cselből fújta meg a trombitát |
| az angyal, és az óvatos halottak |
| némelyike épp csak kikukkantott |
| a föld alól, de nem hitt a fülének, |
| és behunyva szemét, visszafeküdt. |
| De a vándor nem ismert cél felé |
| tántorgott egy sikoltás sugarában. |
| Csónakba szállni készülődött, |
| míg a folyó dermedten állt |
| Még látta, amint magasba emelték |
| bíbor-mosolyú drapériák előtt |
| fabábot ültették hozsannák közepette. |
| Látta az alkonyi görögtüzet, hallotta a bádoglapok |
| mennydörgését, elvakították villámló petárdák. |
| Ama napon öröklétet játszott minden, ami véges, |
| de ő úgy elcsigázódott akkorra már, |
| testben-lélekben egyaránt, |
| hogy meghazudtolni nem volt ereje |
| a vádat, és magára vállalt volna bármi bűnt, |
| akárki is követte légyen el. |
| És noha másért ítélte el önmagát, |
| kész volt megváltásként fogadni |
| a kárhozatra taszító kezet, |
| pedig jól tudta, hogy mindez érvénytelen. |
| Tudta, hogy csak valami szemfényvesztő |
| színjáték kényszerű tanúja volt. |
|
Egy arc emlékezete
| Lassan kivált, mintegy márványtömbből, az arc, |
| rajta tüzek árnyéka, virradatok szennye feketéllt, |
| ez az arc már minden érzékenységtől üres volt, |
| ezen az arcon valahány vihar rég átvonult, |
| ez az arc pocsolyákba bámult, s remélte, hogy örökre elmosódik, |
| és hogy valami könyörületes mélység végképp magába temeti, |
| szerette volna benső sötétségét a kinti éjszakával egyesíteni, |
| hangtalanul elporladni az őszi vizek morajában, |
| zavarosan zúgó gondolatait hullámzásukba vegyíteni, |
| hallotta az átfűrészelt fatörzsek halálsikolyát, |
| megcsapta az elsuhanó madárszárnyak baljós szele, |
| végignézte az esti ágak tőrhegyes |
| árnyékaitól átszúrt fénynyalábok vonaglását, |
| már csak szelíd halálra, eseménytelen öröklétre vágyott, |
| egy bárka ringására, amely az ő tetemével úszik |
| lefelé a folyón, a könnyek elapadt forrására, |
| a megalvadt vér békességére. Bizonyosra vette |
| az elcsigázott arc, hogy nincs már messze az óra, |
| mikor meglazulnak a kötelesség és a félelem bilincsei, |
| mikor feloldódik belül minden régi szorongás. |
|
A „balga szüzek”
| Elvásott ízű napokon megismétlődik, ami volt. |
| Hervadt sorban haladnak el hajdani szerelmeink, |
| a valaha kicsattanó szépségű bálkirálynők, |
| arcukon az alkony árnyékaival, |
| beesett szemük körül ijesztő karikákkal. |
| Csillagok voltak ők, s elborította virágos |
| rétjüket az égből lassan hulló szürke hamu rétege, |
| de megfiatalodva hozza vissza néha őket az álom. |
| Nem látni ilyenkor arcukat, sem teljes alakjukat, |
| de ölüket fény derengi be, fölismerjük őket |
| bőrük tapintásáról, hajuk illatáról. |
| Nem többek már a múlt kísérteteinél, de mégis |
| az évek rácsát feszegetik vadul szorongató ujjaikkal, |
| élesztgetik a kihunyt tűz mélyén alvó parazsat, |
| beteljesíteni akarják az örökre elmulasztottakat. |
| És a lanyhán szivárgó vér bennünk még félholtunkban is buzogni kezd, |
| kezünk ama sosem nyíló ablakokat veri, |
| ahol a függöny mögött elérhetetlenül aludták álmukat |
| a balgák, akik szüzességüket hosszú évekig tartogatták, |
| a bátrabbak elmerészkedtek a legvégső határig, |
| ott mégis megtorpant szinte mindegyikük. |
| Mi pedig sokat tudó kézzel, sokat tapasztalt |
| szájjal undorító lebujokba menekültünk, |
| levezetni a kínzó, felcsigázott feszítőerőt, |
| és a kényszermegoldást nyújtó, kétes tisztaságú |
| fekvőhelyről hányingerrel bújtunk ki egy-egy szürke |
| kora reggelen, erőnk, fiatalságunk |
| teljében, valami olcsó pacsulitól |
| szagló, elfásult, ruganyosságát vesztett |
| test mellől, mint a párzó állatok. Nem is értem, |
| hogyan tudhattuk, mi a szerelem, |
| miért nem süllyedtünk el örökre |
| az álszent képmutatás tisztes polgári mocsarában? |
|
Intérieur
| A hullámzó tükörben egymást ölelő bútorok, |
| mint vízbe fulladó szerelmesek |
| álló alakjai. Boltívek homályában látni még |
| a kiapadt vizű vázákban hervadó virágokat. |
| Arcképek a falon, titkuknak rácsát nem nyithatja kulcs, |
| se kéz. A végtelen álom szobája ez, |
| ahol örökre megvetve az ágy, |
| ahol a visszfények egyformán mozdulatlanok |
| és a mécses olaja elfogyott. |
|
| Emlékszik a szoba ama nászéjszakára, |
| a réges-régire, a sötétben fel-felhangzó nyögésre, |
| bútorrecsegésre, homályos indítékú zokogásra, |
| mikor lepergett az égről a holdfény, |
| s egy meztelen leány hasának tálja fogta fel |
| a szinte láthatatlan cseppeket. |
| Egy fekete szőrű férfikéz valamennyit gyors mozdulattal letörölte. |
|
| Azután kezdődött elölről a fojtott nyögdelés, |
| a gyermeket nem váró ölelés, |
| a gyönyör áramát időnként megszakító zokogás, |
| és a feltűnés nélküli távozás |
| az ellenszenves város esős, borongós reggelén. |
|
|
Keserű órán
| Mit tudja az öntudatlan világteremtés, |
| Mit tudjuk mi, haláltudók, |
| mit tartanak rólunk az állatok? |
| Mit éreznek? Hiszen szavakba alig volna foglalható. |
|
| a fölfelé gomolygó füstben, |
| s nem tudjuk, áldozati nap vagy kivégzés hajnala-e ez? |
| Vánszorgunk a véletlen szemöldökszőrein, |
| a kockázatok körömfeketéjén. |
| Egyetlen másodpercbe sűrithetünk |
| századokat, felrobbanthatjuk a világot, |
| elölhetjük a tenger virgonc életét, |
| megolvaszthatjuk a sarkkör havát, |
| túl tevékeny tökéletlenségünkre büszkén. |
|
| mindattól, mi eddig körülvett, |
| mindent, ami valaha vonzott, |
| nézem – már csak mint érzéketlen kődarab – |
| a nyüzsgést és a hemzsegést, |
| a lázas okvetetlenkedést, |
| a rosszat sejtő kapkodást, |
| az okfejtő mellébeszélést, |
| az értékes és az értéktelen |
| azonos szintre erőszakolását, |
| a betűk ólmából felénk sugárzó |
| baljóslatot, a félelmes fontoskodást, |
| a megszállott önzés öntudatlan árulkodását. |
|
| Elég volt! Már csak arra a két |
| rég megszolgált rézpénzre várok, |
| mellyel szemhéjamat lezárják, |
| a gyolcsra, mellyel állam felkötik. |
|
|
Hosszú álom előtt
| Eltaposom a fölöslegesen szított tüzet, |
| szétfújom a bekormozódott szavakat, |
| Alacsony teremben virrasztom át az éjszakát, |
| őrhelyemen guggolva, egy kőzsámolyon, |
| talán valahára végképp elmaradó |
|
| Már csak emlékeim barlangfalán |
| Már csak homályosan képzelődő szobor vagyok |
|
| Zarándokmenet tagja voltam, |
| haladtam énekünk szertehulló porában. |
| Lassan vánszorogtunk, mintegy távolodóban |
| a vágyva vágyott kegyhelytől, Az ereklyék |
| végül korhadt csontoknak bizonyultak. |
| Nem váltott meg csodatétel |
|
| mihelyt kést emeltünk reá |
| Valaki még fojtott kiáltást |
| hallatott, aztán újra csend lett. |
| Nem értettük, hova tartunk. |
|
| Kerestük a forrást, hová a csillagszemű |
| vadállatok hajnalban inni járnak, |
| s lábunk alól elsikamlott az út. |
| vette körül a helyet, ahol tanácstalanul, |
| lerongyolódott arccal álldogáltunk, |
| lépést se téve, helyben topogtunk |
|
| Valamiféle számonkérés folyt, |
| kilétemről faggattak, de hamis nevet |
| mondtam, együgyű hitemben, |
| hogy talán kicsúszom a vád alól. |
| Mikor a vallató igaz nevemen |
| szólított, megjátszottam a süketet. |
| Közben tudtam: ha némának, ha vaknak |
| tettetném is magam, az sem menthetne meg. |
|
| Beléptem a csukott kapun át, |
| vakablakon tekintettem kifelé. |
| Minden mozdulatom tévedés volt, |
| azonnal új lépésre késztetett. |
| Száraz fa derekát öleltem a sötétben. |
| Reggelre, arcomba vigyorgó |
| vénasszonnyá változott az a fa. |
|
| Számos forrást, kutat kiittam, |
| Most az ihatatlant iszom: |
| melynek fojtott páráiba nem hajolt még előttem |
|
|
Az áramló időben
| Sokáig nem mossa le az eső |
| az oltárkőről a feláldozottak |
| rászáradt vérét. Ha élne az a kő, |
| riasztó sikoltása messzire hangzanék. |
| ha egyszer gyilkosság tanúja volt, |
| hiába ápolják és öntözik. |
| koccan meg éjszaka ablakod. |
| Láthatatlan kézzel kopog, |
| akit megbántottál jóvátehetetlenül, |
| Minden tettedre jól vigyázz! |
| A jó gyakrabban hordja magában büntetését, |
| ládád felnyílik önmagától |
| vagy villámfényes éjszakán, |
| amit már-már örökre eltemettél, |
| jaj, csak látnod ne kellene! |
|
| Mikor meghal az utolsó madár, |
| fognak készíteni könnyűfémből vagy más anyagból. |
| Felhúzhatók lesznek ezek a madarak. Fel is repülnek, |
| élethűen fog hangzani verébcsipogásuk, pacsirtaénekük. |
| De hogyha meghibásodik a szerkezet, |
| a garanciális időn belül vagy túl azon, |
| majd elviselhetetlen recsegést, |
| hallatva zuhannak a földre, |
| lombok körül, s végül le kell |
| kiirtani, mint rég halott, de hajdan eleven elődeiket |
| ükunokáink rég halott elődei. |
|
| mogorva ég mogorva csillaga, |
| számomra még mit tartogatsz? |
| Ledobsz-e egy marék reményt, |
| Nem hittem, hogy ilyen szilárd |
| anyagból gyúrtak össze engem. |
| Reméltem, hogy legalább a vénség |
| szégyenét nem kell majd megérnem. |
| S még mindig mozdulatlanul állsz |
| fölöttem, ha nem is fenyegetőn, |
| kifejezéstelen, közönyös arc! |
|
| Nem voltak ellenségeim ők, |
| mikor elvitték azt a gyermeket, |
| tengervízből és esti lombból. |
| Sosem hittem, hogy összetört öregként |
| útra kelek, mint fiatal szerelmes. |
| egy nem ismert kórházi ágyon, |
| ha gépek szórják házainkra |
| a tűzhalált. Nélküle sosem tudtam volna meg, |
| hogy nem mindig vegyül önzés a szeretetbe. |
| egy-egy ritka, kiváltságos pillanatban. |
| És ha volna, aki kegyelmet adhat, |
| legföljebb e néhány pillanatért |
| érdemelném meg a bocsánatot. |
|
| látom magam előtt vonulni |
|
| Lobogó szavaim belekapnak a lombba, |
| idegen vér fröccsen ismeretlen homályból. |
| pereme! Nem kapaszkodom meg. |
| Nincsen fogódzó. Beletörődve |
|
| Rajzzá változom egy barlang falán. |
| Kíváncsi turisták állnak körül, |
| de föl már egy sem ismer. |
| Magam sem ismernék magamra. |
| Festett szikla vagyok barlangomnak falában. |
|
| A sötétség előtt térdet hajlít a fény, |
| a korsót tartó, meztelen lány, |
| a katlanba csordítja sugarát |
| az áldozat előtti kézmosáshoz. |
| Ostobán ellágyulok arca láttán, |
| szűzies szépségétől meghatódom. |
| Mi hátravan, nem tartozik rám, |
|
|
|