Az áramló időben

 

 

 

 

Északon

Malmőnél párás a tengerszoros.
Derűs időben látni Dánia
partját is innen. Most a szürke ég
takarta szürke víz paskolja bágyadt,
meggyőződéstelen hullámcsapások
sorával a lapályosan terülő
homokmezőt. Az egyirányú széltől
elferdült fák mint görnyedten futó,
torz alakok, s odább, hol véget ér
az autóút, és a néptelen
camping felé víztócsákkal teli
keskenyebb út vezet, két oldalán
nagy kőkoloncokkal, a gépkocsi
lassan kanyarog, meg-megzökken olykor,
mintha egy részeg ember botladozna.
Az északon dívó stílusban épült
családi otthonok – csinos faházak,
miket kívül egysornyi téglaréteg
borít piroslón – jólétet takarnak.
A belvárosi szupermarketek
oly árubőséggel hivalkodók,
mit a jövevény csak csodálni tud,
de zsebbel nem győz. Skandinávia,
mint tejben gazdag, jóságos tehén,
tartja tőgyét boldog-boldogtalannak,
ha egyszer befogadta, s akinek
büdös a munka, itt élvezheti
sokáig a szociális segélyt.
De jaj, túl drága egy üveg konyak,
s a képeslapokban a meztelen nők
az életben elérhetetlen álmok!
A részeges vagy narkomániás,
ha elköltötte pénzét, kap megint,
soron kívül élelmiszerjegyet,
szelíd fejcsóválás kíséretében,
és tanulhatja az idegen állam
költségén, mit visszafizetni sem kell,
az ország nyelvét jó tíz hónapig.
Eligazodhat a köznapi élet
forgatagában, vállalhat szerény
állást is, de ezzel sohase válik
méltó versenytársává a honi
elitnek. Úgyhogy évekig szövött
merész légvárak dőlnek össze gyakran.
Vasszorgalom, kivételes tehetség
itt is segít, de hát e ritka kincs
kevés ember tulajdona…
S ím, újra együtt a széthullt család
jó három héten át. A kicsi lány
felejteni kezdi már anyanyelvét,
svédül beszél álmában, s reggeli
közben így szól, amikor a pirítós
kenyér megég egy kissé: „Ugye nem baj,
hogy szénás lett a széle?” Séta közben
azt mondja: „Arra, ha lehet, ne menjünk.
Ott a kutyák felkakálták az utcát…”
Itt maradni? A tétlenség megölne!
A szellemi légszomj megfojtana!
S már ismét úton. Térkép lesz a táj
alattunk, a gép jobbra-balra himbál.
Papírdobozban hoznak színtelen rák-
konzervet, édes húspástétomot,
hazai ízlésünknek ehetetlent.
Odalenn már a Csallóköz merül
a távolba. Ferihegyen leszállunk.
Az útlevélvizsgáló hosszasan
bámulja rossz fényképünket, szemünk
s hajunk színét, arcunk vonásait.
A vámos biztos ösztönnel mutat
a szennyesruhát rejtő sportszatyorra.
Gondolja: a legütöttebb-kopottabb
csomagban a dugáru, ami nincs.
Északon ismeretlen a tolongás,
az oldalba könyöklés vagy a zebrán
meg nem adott előny, egymást-hülyézés.
Megdöbbenti a hazaérkezőt
a buszmegállónál vandál kezekkel
ripityára tört üvegházikó,
mely esőtől, széltől megvédte volna
a várakozókat, s pár hete még
ép volt. Ki tudja, mit vétett szegény?
És mégis csak itt érezzük magunkat
otthon. A megszokás hatalmas úr,
hatalmas mágnes ez a föld, s a költő
pótolhatatlan kincse anyanyelve.
Talán jobb lett volna máshol születni…
De élni és meghalni – itt, csak itt!

 

 

 

Az ítéletnap főpróbája

Ama napon cselből fújta meg a trombitát
az angyal, és az óvatos halottak
némelyike épp csak kikukkantott
a föld alól, de nem hitt a fülének,
és behunyva szemét, visszafeküdt.
De a vándor nem ismert cél felé
tántorgott egy sikoltás sugarában.
Csónakba szállni készülődött,
míg a folyó dermedten állt
áramló partjai között.
Még látta, amint magasba emelték
bíbor-mosolyú drapériák előtt
az ámító fényű trónt,
hová a ragyogóra mázolt
fabábot ültették hozsannák közepette.
Látta az alkonyi görögtüzet, hallotta a bádoglapok
mennydörgését, elvakították villámló petárdák.
Ama napon öröklétet játszott minden, ami véges,
de ő úgy elcsigázódott akkorra már,
testben-lélekben egyaránt,
hogy meghazudtolni nem volt ereje
a vádat, és magára vállalt volna bármi bűnt,
akárki is követte légyen el.
És noha másért ítélte el önmagát,
mint az Ítélkező,
kész volt megváltásként fogadni
a kárhozatra taszító kezet,
pedig jól tudta, hogy mindez érvénytelen.
Tudta, hogy csak valami szemfényvesztő
színjáték kényszerű tanúja volt.

 

 

 

Egy arc emlékezete

Lassan kivált, mintegy márványtömbből, az arc,
rajta tüzek árnyéka, virradatok szennye feketéllt,
ez az arc már minden érzékenységtől üres volt,
ezen az arcon valahány vihar rég átvonult,
ez az arc pocsolyákba bámult, s remélte, hogy örökre elmosódik,
és hogy valami könyörületes mélység végképp magába temeti,
szerette volna benső sötétségét a kinti éjszakával egyesíteni,
hangtalanul elporladni az őszi vizek morajában,
zavarosan zúgó gondolatait hullámzásukba vegyíteni,
hallotta az átfűrészelt fatörzsek halálsikolyát,
megcsapta az elsuhanó madárszárnyak baljós szele,
végignézte az esti ágak tőrhegyes
árnyékaitól átszúrt fénynyalábok vonaglását,
már csak szelíd halálra, eseménytelen öröklétre vágyott,
egy bárka ringására, amely az ő tetemével úszik
lefelé a folyón, a könnyek elapadt forrására,
a megalvadt vér békességére. Bizonyosra vette
az elcsigázott arc, hogy nincs már messze az óra,
mikor meglazulnak a kötelesség és a félelem bilincsei,
mikor feloldódik belül minden régi szorongás.

 

 

 

A „balga szüzek”

Elvásott ízű napokon megismétlődik, ami volt.
Hervadt sorban haladnak el hajdani szerelmeink,
a valaha kicsattanó szépségű bálkirálynők,
arcukon az alkony árnyékaival,
beesett szemük körül ijesztő karikákkal.
Csillagok voltak ők, s elborította virágos
rétjüket az égből lassan hulló szürke hamu rétege,
de megfiatalodva hozza vissza néha őket az álom.
Nem látni ilyenkor arcukat, sem teljes alakjukat,
de ölüket fény derengi be, fölismerjük őket
bőrük tapintásáról, hajuk illatáról.
Nem többek már a múlt kísérteteinél, de mégis
az évek rácsát feszegetik vadul szorongató ujjaikkal,
élesztgetik a kihunyt tűz mélyén alvó parazsat,
beteljesíteni akarják az örökre elmulasztottakat.
És a lanyhán szivárgó vér bennünk még félholtunkban is buzogni kezd,
kezünk ama sosem nyíló ablakokat veri,
ahol a függöny mögött elérhetetlenül aludták álmukat
a balgák, akik szüzességüket hosszú évekig tartogatták,
a bátrabbak elmerészkedtek a legvégső határig,
ott mégis megtorpant szinte mindegyikük.
Mi pedig sokat tudó kézzel, sokat tapasztalt
szájjal undorító lebujokba menekültünk,
levezetni a kínzó, felcsigázott feszítőerőt,
és a kényszermegoldást nyújtó, kétes tisztaságú
fekvőhelyről hányingerrel bújtunk ki egy-egy szürke
kora reggelen, erőnk, fiatalságunk
teljében, valami olcsó pacsulitól
szagló, elfásult, ruganyosságát vesztett
test mellől, mint a párzó állatok. Nem is értem,
hogyan tudhattuk, mi a szerelem,
miért nem süllyedtünk el örökre
az álszent képmutatás tisztes polgári mocsarában?

 

 

 

Intérieur

A hullámzó tükörben egymást ölelő bútorok,
mint vízbe fulladó szerelmesek
álló alakjai. Boltívek homályában látni még
a kiapadt vizű vázákban hervadó virágokat.
Arcképek a falon, titkuknak rácsát nem nyithatja kulcs,
se kéz. A végtelen álom szobája ez,
ahol örökre megvetve az ágy,
ahol a visszfények egyformán mozdulatlanok
nappal és éjszaka,
és a mécses olaja elfogyott.
Emlékszik a szoba ama nászéjszakára,
a réges-régire, a sötétben fel-felhangzó nyögésre,
bútorrecsegésre, homályos indítékú zokogásra,
mikor lepergett az égről a holdfény,
s egy meztelen leány hasának tálja fogta fel
a szinte láthatatlan cseppeket.
Egy fekete szőrű férfikéz valamennyit gyors mozdulattal letörölte.
Azután kezdődött elölről a fojtott nyögdelés,
a gyermeket nem váró ölelés,
a gyönyör áramát időnként megszakító zokogás,
a hajnali didergés
és a feltűnés nélküli távozás
az ellenszenves város esős, borongós reggelén.

 

 

 

Keserű órán

Mit tudja az öntudatlan világteremtés,
mit gondolunk felőle?
Istennek hisszük-e?
Mit tudjuk mi, haláltudók,
mit tartanak rólunk az állatok?
Mit éreznek? Hiszen szavakba alig volna foglalható.
Állunk a máglya tetején
a fölfelé gomolygó füstben,
s nem tudjuk, áldozati nap vagy kivégzés hajnala-e ez?
Vánszorgunk a véletlen szemöldökszőrein,
a kockázatok körömfeketéjén.
Egyetlen másodpercbe sűrithetünk
századokat, felrobbanthatjuk a világot,
elölhetjük a tenger virgonc életét,
megolvaszthatjuk a sarkkör havát,
túl tevékeny tökéletlenségünkre büszkén.
Egyre távolodóban
mindattól, mi eddig körülvett,
egyre jobban megutálva
mindent, ami valaha vonzott,
nézem – már csak mint érzéketlen kődarab –
a nyüzsgést és a hemzsegést,
a lázas okvetetlenkedést,
a rosszat sejtő kapkodást,
az okfejtő mellébeszélést,
az értékes és az értéktelen
azonos szintre erőszakolását,
a betűk ólmából felénk sugárzó
baljóslatot, a félelmes fontoskodást,
a megszállott önzés öntudatlan árulkodását.
Elég volt! Már csak arra a két
rég megszolgált rézpénzre várok,
mellyel szemhéjamat lezárják,
a gyolcsra, mellyel állam felkötik.

 

 

 

Hosszú álom előtt

Eltaposom a fölöslegesen szított tüzet,
szétfújom a bekormozódott szavakat,
a súlytalan pernyét.
Alacsony teremben virrasztom át az éjszakát,
őrhelyemen guggolva, egy kőzsámolyon,
és várom a késlekedő,
talán valahára végképp elmaradó
hajnalhasadást.
*
Már csak emlékezetemben
csapnak fel a lángok.
Már csak emlékeim barlangfalán
szemlélem az árnyékokat.
Láng voltam én is,
homok szitált rám,
kioltott és betemetett.
Már csak homályosan képzelődő szobor vagyok
saját sírom fölött.
*
Zarándokmenet tagja voltam,
haladtam énekünk szertehulló porában.
Lassan vánszorogtunk, mintegy távolodóban
a vágyva vágyott kegyhelytől, Az ereklyék
végül korhadt csontoknak bizonyultak.
Nem váltott meg csodatétel
egyet sem közülünk,
érdemtelenek közül.
*
Eltűnt a hold az égről,
mihelyt kést emeltünk reá
mi kiéhezettek.
Éreztük, hogy a szánkat
alvadt vér ízű
sötétség tömi be.
Valaki még fojtott kiáltást
hallatott, aztán újra csend lett.
Nem értettük, hova tartunk.
Nem tudtuk, hol vagyunk.
*
Kerestük a forrást, hová a csillagszemű
vadállatok hajnalban inni járnak,
s lábunk alól elsikamlott az út.
Futóhomok
vette körül a helyet, ahol tanácstalanul,
lerongyolódott arccal álldogáltunk,
lábunkat emelgetve,
lépést se téve, helyben topogtunk
mérhetetlen időkön át.
*
Valamiféle számonkérés folyt,
kilétemről faggattak, de hamis nevet
mondtam, együgyű hitemben,
hogy talán kicsúszom a vád alól.
Mikor a vallató igaz nevemen
szólított, megjátszottam a süketet.
Közben tudtam: ha némának, ha vaknak
tettetném is magam, az sem menthetne meg.
*
Beléptem a csukott kapun át,
vakablakon tekintettem kifelé.
Minden mozdulatom tévedés volt,
noha a folytonos tánc
azonnal új lépésre késztetett.
Száraz fa derekát öleltem a sötétben.
Reggelre, arcomba vigyorgó
vénasszonnyá változott az a fa.
*
Számos forrást, kutat kiittam,
amit találtam.
Most az ihatatlant iszom:
olyan kénes tóra leltem,
melynek fojtott páráiba nem hajolt még előttem
soha idegen szomjazó.

 

 

 

Az áramló időben

Sokáig nem mossa le az eső
az oltárkőről a feláldozottak
rászáradt vérét. Ha élne az a kő,
riasztó sikoltása messzire hangzanék.
Elsatnyul a szobanövény,
ha egyszer gyilkosság tanúja volt,
hiába ápolják és öntözik.
Nem véletlenül
koccan meg éjszaka ablakod.
Láthatatlan kézzel kopog,
akit megbántottál jóvátehetetlenül,
hisz már nem él.
Minden tettedre jól vigyázz!
A jó gyakrabban hordja magában büntetését,
mintsem jutalmát.
Erős lakatra zárt
ládád felnyílik önmagától
egy borongós napon
vagy villámfényes éjszakán,
s eléd tárul a látvány,
amit már-már örökre eltemettél,
amiért cserébe éveket
adnál az életedből,
jaj, csak látnod ne kellene!
*
Mikor meghal az utolsó madár,
élethű műmadarakat
fognak készíteni könnyűfémből vagy más anyagból.
Felhúzhatók lesznek ezek a madarak. Fel is repülnek,
élethűen fog hangzani verébcsipogásuk, pacsirtaénekük.
De hogyha meghibásodik a szerkezet,
a garanciális időn belül vagy túl azon,
majd elviselhetetlen recsegést,
köszörűkő-sikoltást
hallatva zuhannak a földre,
vagy tán tovább köröznek
a rovarirtótól bűzlő
lombok körül, s végül le kell
puskával lőni őket,
kiirtani, mint rég halott, de hajdan eleven elődeiket
ükunokáink rég halott elődei.
*
Sorscsillagom,
mogorva ég mogorva csillaga,
számomra még mit tartogatsz?
Ledobsz-e egy marék reményt,
váratlan szikrazáport?
Nem hittem, hogy ilyen szilárd
anyagból gyúrtak össze engem.
Reméltem, hogy legalább a vénség
szégyenét nem kell majd megérnem.
S még mindig mozdulatlanul állsz
fölöttem, ha nem is fenyegetőn,
de semmi jót sem ígérsz,
kifejezéstelen, közönyös arc!
*
Nem voltak ellenségeim ők,
nem büntetni akartak,
mikor elvitték azt a gyermeket,
akinek arca hívogat
tengervízből és esti lombból.
Sosem hittem, hogy összetört öregként
útra kelek, mint fiatal szerelmes.
Az ő arcát fogom
magam elé idézni
egy nem ismert kórházi ágyon,
vagy a lángok között,
ha gépek szórják házainkra
a tűzhalált. Nélküle sosem tudtam volna meg,
hogy nem mindig vegyül önzés a szeretetbe.
Az ő rejtőző ereje emelt
néha önnönmagam fölé
egy-egy ritka, kiváltságos pillanatban.
És ha volna, aki kegyelmet adhat,
legföljebb e néhány pillanatért
érdemelném meg a bocsánatot.
*
Halottak tömegét
látom magam előtt vonulni
titkos kazamaták felé.
Kezükben fáklya lobban,
nem tudnak szólni már,
némán int sárga ujjuk:
„Alászállunk. Kövess!”
*
Lobogó szavaim belekapnak a lombba,
reccsen a perzselődő ág,
arcomba, homlokomra
idegen vér fröccsen ismeretlen homályból.
Ez már a szakadék
pereme! Nem kapaszkodom meg.
Nincsen fogódzó. Beletörődve
figyelem: még mi jön?
*
Rajzzá változom egy barlang falán.
Kíváncsi turisták állnak körül,
közöttük régi ismerősök,
de föl már egy sem ismer.
Magam sem ismernék magamra.
Festett szikla vagyok barlangomnak falában.
Fekete árnyékot vetek
múltamra köpönyegül.
*
A sötétség előtt térdet hajlít a fény,
a korsót tartó, meztelen lány,
a katlanba csordítja sugarát
az áldozat előtti kézmosáshoz.
Ostobán ellágyulok arca láttán,
szűzies szépségétől meghatódom.
Mi hátravan, nem tartozik rám,
szemhéjam rácsukódik
fényt tükröző szememre.
Kioltom arcomat.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]