Északon
| Malmőnél párás a tengerszoros. |
| partját is innen. Most a szürke ég |
| takarta szürke víz paskolja bágyadt, |
| meggyőződéstelen hullámcsapások |
| sorával a lapályosan terülő |
| homokmezőt. Az egyirányú széltől |
| elferdült fák mint görnyedten futó, |
| torz alakok, s odább, hol véget ér |
| camping felé víztócsákkal teli |
| keskenyebb út vezet, két oldalán |
| nagy kőkoloncokkal, a gépkocsi |
| lassan kanyarog, meg-megzökken olykor, |
| mintha egy részeg ember botladozna. |
| Az északon dívó stílusban épült |
| családi otthonok – csinos faházak, |
| miket kívül egysornyi téglaréteg |
| borít piroslón – jólétet takarnak. |
|
| A belvárosi szupermarketek |
| oly árubőséggel hivalkodók, |
| mit a jövevény csak csodálni tud, |
| de zsebbel nem győz. Skandinávia, |
| mint tejben gazdag, jóságos tehén, |
| tartja tőgyét boldog-boldogtalannak, |
| ha egyszer befogadta, s akinek |
| büdös a munka, itt élvezheti |
| sokáig a szociális segélyt. |
| De jaj, túl drága egy üveg konyak, |
| s a képeslapokban a meztelen nők |
| az életben elérhetetlen álmok! |
| A részeges vagy narkomániás, |
| ha elköltötte pénzét, kap megint, |
| soron kívül élelmiszerjegyet, |
| szelíd fejcsóválás kíséretében, |
| és tanulhatja az idegen állam |
| költségén, mit visszafizetni sem kell, |
| az ország nyelvét jó tíz hónapig. |
| Eligazodhat a köznapi élet |
| forgatagában, vállalhat szerény |
| állást is, de ezzel sohase válik |
| méltó versenytársává a honi |
| elitnek. Úgyhogy évekig szövött |
| merész légvárak dőlnek össze gyakran. |
| Vasszorgalom, kivételes tehetség |
| itt is segít, de hát e ritka kincs |
|
| S ím, újra együtt a széthullt család |
| jó három héten át. A kicsi lány |
| felejteni kezdi már anyanyelvét, |
| svédül beszél álmában, s reggeli |
| közben így szól, amikor a pirítós |
| kenyér megég egy kissé: „Ugye nem baj, |
| hogy szénás lett a széle?” Séta közben |
| azt mondja: „Arra, ha lehet, ne menjünk. |
| Ott a kutyák felkakálták az utcát…” |
| Itt maradni? A tétlenség megölne! |
| A szellemi légszomj megfojtana! |
|
| S már ismét úton. Térkép lesz a táj |
| alattunk, a gép jobbra-balra himbál. |
| Papírdobozban hoznak színtelen rák- |
| konzervet, édes húspástétomot, |
| hazai ízlésünknek ehetetlent. |
| Odalenn már a Csallóköz merül |
| a távolba. Ferihegyen leszállunk. |
| Az útlevélvizsgáló hosszasan |
| bámulja rossz fényképünket, szemünk |
| s hajunk színét, arcunk vonásait. |
| A vámos biztos ösztönnel mutat |
| a szennyesruhát rejtő sportszatyorra. |
| Gondolja: a legütöttebb-kopottabb |
| csomagban a dugáru, ami nincs. |
| Északon ismeretlen a tolongás, |
| az oldalba könyöklés vagy a zebrán |
| meg nem adott előny, egymást-hülyézés. |
| Megdöbbenti a hazaérkezőt |
| a buszmegállónál vandál kezekkel |
| ripityára tört üvegházikó, |
| mely esőtől, széltől megvédte volna |
| a várakozókat, s pár hete még |
| ép volt. Ki tudja, mit vétett szegény? |
| És mégis csak itt érezzük magunkat |
| otthon. A megszokás hatalmas úr, |
| hatalmas mágnes ez a föld, s a költő |
| pótolhatatlan kincse anyanyelve. |
| Talán jobb lett volna máshol születni… |
|
| De élni és meghalni – itt, csak itt! |
|
|
Az ítéletnap főpróbája
| Ama napon cselből fújta meg a trombitát |
| az angyal, és az óvatos halottak |
| némelyike épp csak kikukkantott |
| a föld alól, de nem hitt a fülének, |
| és behunyva szemét, visszafeküdt. |
| De a vándor nem ismert cél felé |
| tántorgott egy sikoltás sugarában. |
| Csónakba szállni készülődött, |
| míg a folyó dermedten állt |
| Még látta, amint magasba emelték |
| bíbor-mosolyú drapériák előtt |
| fabábot ültették hozsannák közepette. |
| Látta az alkonyi görögtüzet, hallotta a bádoglapok |
| mennydörgését, elvakították villámló petárdák. |
| Ama napon öröklétet játszott minden, ami véges, |
| de ő úgy elcsigázódott akkorra már, |
| testben-lélekben egyaránt, |
| hogy meghazudtolni nem volt ereje |
| a vádat, és magára vállalt volna bármi bűnt, |
| akárki is követte légyen el. |
| És noha másért ítélte el önmagát, |
| kész volt megváltásként fogadni |
| a kárhozatra taszító kezet, |
| pedig jól tudta, hogy mindez érvénytelen. |
| Tudta, hogy csak valami szemfényvesztő |
| színjáték kényszerű tanúja volt. |
|
Egy arc emlékezete
| Lassan kivált, mintegy márványtömbből, az arc, |
| rajta tüzek árnyéka, virradatok szennye feketéllt, |
| ez az arc már minden érzékenységtől üres volt, |
| ezen az arcon valahány vihar rég átvonult, |
| ez az arc pocsolyákba bámult, s remélte, hogy örökre elmosódik, |
| és hogy valami könyörületes mélység végképp magába temeti, |
| szerette volna benső sötétségét a kinti éjszakával egyesíteni, |
| hangtalanul elporladni az őszi vizek morajában, |
| zavarosan zúgó gondolatait hullámzásukba vegyíteni, |
| hallotta az átfűrészelt fatörzsek halálsikolyát, |
| megcsapta az elsuhanó madárszárnyak baljós szele, |
| végignézte az esti ágak tőrhegyes |
| árnyékaitól átszúrt fénynyalábok vonaglását, |
| már csak szelíd halálra, eseménytelen öröklétre vágyott, |
| egy bárka ringására, amely az ő tetemével úszik |
| lefelé a folyón, a könnyek elapadt forrására, |
| a megalvadt vér békességére. Bizonyosra vette |
| az elcsigázott arc, hogy nincs már messze az óra, |
| mikor meglazulnak a kötelesség és a félelem bilincsei, |
| mikor feloldódik belül minden régi szorongás. |
|
A „balga szüzek”
| Elvásott ízű napokon megismétlődik, ami volt. |
| Hervadt sorban haladnak el hajdani szerelmeink, |
| a valaha kicsattanó szépségű bálkirálynők, |
| arcukon az alkony árnyékaival, |
| beesett szemük körül ijesztő karikákkal. |
| Csillagok voltak ők, s elborította virágos |
| rétjüket az égből lassan hulló szürke hamu rétege, |
| de megfiatalodva hozza vissza néha őket az álom. |
| Nem látni ilyenkor arcukat, sem teljes alakjukat, |
| de ölüket fény derengi be, fölismerjük őket |
| bőrük tapintásáról, hajuk illatáról. |
| Nem többek már a múlt kísérteteinél, de mégis |
| az évek rácsát feszegetik vadul szorongató ujjaikkal, |
| élesztgetik a kihunyt tűz mélyén alvó parazsat, |
| beteljesíteni akarják az örökre elmulasztottakat. |
| És a lanyhán szivárgó vér bennünk még félholtunkban is buzogni kezd, |
| kezünk ama sosem nyíló ablakokat veri, |
| ahol a függöny mögött elérhetetlenül aludták álmukat |
| a balgák, akik szüzességüket hosszú évekig tartogatták, |
| a bátrabbak elmerészkedtek a legvégső határig, |
| ott mégis megtorpant szinte mindegyikük. |
| Mi pedig sokat tudó kézzel, sokat tapasztalt |
| szájjal undorító lebujokba menekültünk, |
| levezetni a kínzó, felcsigázott feszítőerőt, |
| és a kényszermegoldást nyújtó, kétes tisztaságú |
| fekvőhelyről hányingerrel bújtunk ki egy-egy szürke |
| kora reggelen, erőnk, fiatalságunk |
| teljében, valami olcsó pacsulitól |
| szagló, elfásult, ruganyosságát vesztett |
| test mellől, mint a párzó állatok. Nem is értem, |
| hogyan tudhattuk, mi a szerelem, |
| miért nem süllyedtünk el örökre |
| az álszent képmutatás tisztes polgári mocsarában? |
|
Intérieur
| A hullámzó tükörben egymást ölelő bútorok, |
| mint vízbe fulladó szerelmesek |
| álló alakjai. Boltívek homályában látni még |
| a kiapadt vizű vázákban hervadó virágokat. |
| Arcképek a falon, titkuknak rácsát nem nyithatja kulcs, |
| se kéz. A végtelen álom szobája ez, |
| ahol örökre megvetve az ágy, |
| ahol a visszfények egyformán mozdulatlanok |
| és a mécses olaja elfogyott. |
|
| Emlékszik a szoba ama nászéjszakára, |
| a réges-régire, a sötétben fel-felhangzó nyögésre, |
| bútorrecsegésre, homályos indítékú zokogásra, |
| mikor lepergett az égről a holdfény, |
| s egy meztelen leány hasának tálja fogta fel |
| a szinte láthatatlan cseppeket. |
| Egy fekete szőrű férfikéz valamennyit gyors mozdulattal letörölte. |
|
| Azután kezdődött elölről a fojtott nyögdelés, |
| a gyermeket nem váró ölelés, |
| a gyönyör áramát időnként megszakító zokogás, |
| és a feltűnés nélküli távozás |
| az ellenszenves város esős, borongós reggelén. |
|
|
Keserű órán
| Mit tudja az öntudatlan világteremtés, |
| Mit tudjuk mi, haláltudók, |
| mit tartanak rólunk az állatok? |
| Mit éreznek? Hiszen szavakba alig volna foglalható. |
|
| a fölfelé gomolygó füstben, |
| s nem tudjuk, áldozati nap vagy kivégzés hajnala-e ez? |
| Vánszorgunk a véletlen szemöldökszőrein, |
| a kockázatok körömfeketéjén. |
| Egyetlen másodpercbe sűrithetünk |
| századokat, felrobbanthatjuk a világot, |
| elölhetjük a tenger virgonc életét, |
| megolvaszthatjuk a sarkkör havát, |
| túl tevékeny tökéletlenségünkre büszkén. |
|
| mindattól, mi eddig körülvett, |
| mindent, ami valaha vonzott, |
| nézem – már csak mint érzéketlen kődarab – |
| a nyüzsgést és a hemzsegést, |
| a lázas okvetetlenkedést, |
| a rosszat sejtő kapkodást, |
| az okfejtő mellébeszélést, |
| az értékes és az értéktelen |
| azonos szintre erőszakolását, |
| a betűk ólmából felénk sugárzó |
| baljóslatot, a félelmes fontoskodást, |
| a megszállott önzés öntudatlan árulkodását. |
|
| Elég volt! Már csak arra a két |
| rég megszolgált rézpénzre várok, |
| mellyel szemhéjamat lezárják, |
| a gyolcsra, mellyel állam felkötik. |
|
|
Hosszú álom előtt
| Eltaposom a fölöslegesen szított tüzet, |
| szétfújom a bekormozódott szavakat, |
| Alacsony teremben virrasztom át az éjszakát, |
| őrhelyemen guggolva, egy kőzsámolyon, |
| talán valahára végképp elmaradó |
|
| Már csak emlékeim barlangfalán |
| Már csak homályosan képzelődő szobor vagyok |
|
| Zarándokmenet tagja voltam, |
| haladtam énekünk szertehulló porában. |
| Lassan vánszorogtunk, mintegy távolodóban |
| a vágyva vágyott kegyhelytől, Az ereklyék |
| végül korhadt csontoknak bizonyultak. |
| Nem váltott meg csodatétel |
|
| mihelyt kést emeltünk reá |
| Valaki még fojtott kiáltást |
| hallatott, aztán újra csend lett. |
| Nem értettük, hova tartunk. |
|
| Kerestük a forrást, hová a csillagszemű |
| vadállatok hajnalban inni járnak, |
| s lábunk alól elsikamlott az út. |
| vette körül a helyet, ahol tanácstalanul, |
| lerongyolódott arccal álldogáltunk, |
| lépést se téve, helyben topogtunk |
|
| Valamiféle számonkérés folyt, |
| kilétemről faggattak, de hamis nevet |
| mondtam, együgyű hitemben, |
| hogy talán kicsúszom a vád alól. |
| Mikor a vallató igaz nevemen |
| szólított, megjátszottam a süketet. |
| Közben tudtam: ha némának, ha vaknak |
| tettetném is magam, az sem menthetne meg. |
|
| Beléptem a csukott kapun át, |
| vakablakon tekintettem kifelé. |
| Minden mozdulatom tévedés volt, |
| azonnal új lépésre késztetett. |
| Száraz fa derekát öleltem a sötétben. |
| Reggelre, arcomba vigyorgó |
| vénasszonnyá változott az a fa. |
|
| Számos forrást, kutat kiittam, |
| Most az ihatatlant iszom: |
| melynek fojtott páráiba nem hajolt még előttem |
|
|
Az áramló időben
| Sokáig nem mossa le az eső |
| az oltárkőről a feláldozottak |
| rászáradt vérét. Ha élne az a kő, |
| riasztó sikoltása messzire hangzanék. |
| ha egyszer gyilkosság tanúja volt, |
| hiába ápolják és öntözik. |
| koccan meg éjszaka ablakod. |
| Láthatatlan kézzel kopog, |
| akit megbántottál jóvátehetetlenül, |
| Minden tettedre jól vigyázz! |
| A jó gyakrabban hordja magában büntetését, |
| ládád felnyílik önmagától |
| vagy villámfényes éjszakán, |
| amit már-már örökre eltemettél, |
| jaj, csak látnod ne kellene! |
|
| Mikor meghal az utolsó madár, |
| fognak készíteni könnyűfémből vagy más anyagból. |
| Felhúzhatók lesznek ezek a madarak. Fel is repülnek, |
| élethűen fog hangzani verébcsipogásuk, pacsirtaénekük. |
| De hogyha meghibásodik a szerkezet, |
| a garanciális időn belül vagy túl azon, |
| majd elviselhetetlen recsegést, |
| hallatva zuhannak a földre, |
| lombok körül, s végül le kell |
| kiirtani, mint rég halott, de hajdan eleven elődeiket |
| ükunokáink rég halott elődei. |
|
| mogorva ég mogorva csillaga, |
| számomra még mit tartogatsz? |
| Ledobsz-e egy marék reményt, |
| Nem hittem, hogy ilyen szilárd |
| anyagból gyúrtak össze engem. |
| Reméltem, hogy legalább a vénség |
| szégyenét nem kell majd megérnem. |
| S még mindig mozdulatlanul állsz |
| fölöttem, ha nem is fenyegetőn, |
| kifejezéstelen, közönyös arc! |
|
| Nem voltak ellenségeim ők, |
| mikor elvitték azt a gyermeket, |
| tengervízből és esti lombból. |
| Sosem hittem, hogy összetört öregként |
| útra kelek, mint fiatal szerelmes. |
| egy nem ismert kórházi ágyon, |
| ha gépek szórják házainkra |
| a tűzhalált. Nélküle sosem tudtam volna meg, |
| hogy nem mindig vegyül önzés a szeretetbe. |
| egy-egy ritka, kiváltságos pillanatban. |
| És ha volna, aki kegyelmet adhat, |
| legföljebb e néhány pillanatért |
| érdemelném meg a bocsánatot. |
|
| látom magam előtt vonulni |
|
| Lobogó szavaim belekapnak a lombba, |
| idegen vér fröccsen ismeretlen homályból. |
| pereme! Nem kapaszkodom meg. |
| Nincsen fogódzó. Beletörődve |
|
| Rajzzá változom egy barlang falán. |
| Kíváncsi turisták állnak körül, |
| de föl már egy sem ismer. |
| Magam sem ismernék magamra. |
| Festett szikla vagyok barlangomnak falában. |
|
| A sötétség előtt térdet hajlít a fény, |
| a korsót tartó, meztelen lány, |
| a katlanba csordítja sugarát |
| az áldozat előtti kézmosáshoz. |
| Ostobán ellágyulok arca láttán, |
| szűzies szépségétől meghatódom. |
| Mi hátravan, nem tartozik rám, |
|
|
Művészetről, irodalomról, miegymásról
Bizánc
| Olvastam a lapokban, hogy a pécsi színház felújította |
| Herczeg Ferenc drámáját, a „Bizánc”-ot. |
| Régi emlékek lelőrétegét kavarta fel tudatom altalajában |
| ez a hír. Visszaemlékeztem a harmincas |
| évek végére, mikor megboldogult, de akkor még élő apám már |
| Eger megyei város polgármestere volt, |
| és a meglehetősen mérsékelt látszat-jólétből |
| néhány kurta évre a nagypolgári életmód |
| paradicsomába csöppentünk, ahogy azelőtt |
| a főtt marhahúst ízesítő, szerény paradicsommártás |
| csöppent mellünkre vagy ölünkbe, |
| ha túl mohón estünk neki. Egy alkalommal |
| fővárosi pénzembereket hívott meg apám vacsorára, |
| akikkel városunk vezetősége új beruházásokra |
| fölveendő kölcsönökről vagy lejárt kölcsönök |
| kedvezőbb törlesztési feltételeiről |
| tárgyalt. Abban az időben |
| a magános bejárónőt szakácsnő, szobalány |
| és egy városi hajdú váltotta fel, |
| aki a polgármesteri házban |
| háziszolgai és küldönci feladatokat |
| volt ellátandó. Fizetését továbbra is |
| a város folyósította, nekünk csupán ellátásáról |
| kellett gondoskodnunk. Aznap este |
| szülővárosomban is, ahol nem működött állandó színház, |
| éppen Herczeg Ferenc „Bizánc”-át mutatta be |
| a nyaranta nálunk játszó debreceni |
| vagy miskolci színtársulat. Az előadás fényét |
| a budapesti Nemzeti Színház egyik, egri származású művészének |
| vendégszereplése emelte, aki ugyan a fővárosban |
| inkább csak epizód-szerepekhez jutott, most azonban |
| Konstantin császár szerepét alakította. |
| (Szülővárosom mindig fölöttébb megbecsülte |
| a hírnév fényében idegenben sütkérező szülötteit, amit én is |
| a saját bőrömön tapasztaltam.) Szóval, lezajlott az előadás, |
| hazamentünk a színház polgármesteri páholyában |
| helyet foglaló vendégeinkkel együtt, de lakásunk ablakai |
| sötéten ásítottak, beleértve a konyha ablakát |
| és üvegajtaját is. Szakácsnőnek, szobalánynak, |
| hajdúnak nyoma sem volt, úgyhogy anyám |
| maga fogott a vacsora elkészítéséhez. |
| Már a munka felénél tartott, amikor beállítottak |
| az eltűnt személyzet tagjai is. „Hogyan késhettek ennyit?” |
| kérdezte, némi szemrehányással hangjában, |
| szelíd lelkű anyám. „Hát vártuk a törökök |
| bevonulását,” – válaszoltak azok hárman kórusban. |
| Kiderült, hogy mikor az utolsó felvonás végén |
| az egész bizánci Udvar lehajtott fővel készült a közeledő halál |
| fogadására, és legördült a függöny, a karzat közönsége |
| még sokáig a helyén maradt. Nemcsak a mi háziszemélyzetünk, |
| hanem a szegényebb iparosemberek és hitveseik, |
| sőt az utóbbi napokban kapott borravalókat |
| bor helyett színházjegyre költő |
| inasgyerekek is. Velük született dramaturgiai érzékük |
| befejezetlennek tartotta a darabot. Úgy gondolták, |
| joguk van látni az egymásnak szemközt bókoló, |
| hátuk mögött egymást gyalázó, |
| szolgalelkű urak és hölgyek méltó bűnhődését. |
| Csak akkor hagyták el a színházat, mikor már a lámpákat is |
| javában oltogatták a fő- és alvilágosítók. |
|
| Annak idején jót mulattunk szegényeken, ma azonban |
| úgy érzem, valami nemes, plebejusi indulat |
| fűtötte őket, és egészségesebb, bár egyszerűbb |
| színpadi érzékről tettek tanúságot, mint a mesterség fortélyait |
| jobban értő szerző. Ők tiszta forrásból akarták meríteni |
| szomjas várakozásuk italát. Én, sajnos, |
| akkor még túl irodalmiasan vélekedtem, |
| még ha nem is tartottam Shakespeare |
| méltó utódának Herczeg Ferencet. |
| Igaz, ha meggondolom, a török had bevonulásához |
| akkora statisztériára lett volna szükség, amekkoráról |
| egy vidéki színigazgató vagy rendező nem is álmodhatott. |
|
|
A tubákolók
| A tubákról gyermek- vagy kamaszkoromban |
| anyámtól hallottam először, aki elmesélte, hogy mikor süldőlány idejében |
| az egri „Angolkisasszonyok” leánygimnáziumának |
| növendéke volt, tanárnői közül néhányan |
| a tubákolás szenvedélyének hódoltak, |
| és noha a közvélemény ezt a szerény élvezetet |
| már akkor sem sorolta a bűnös kicsapongások közé, |
| a tanárnők, apácák lévén, mégis kissé restellték |
| megbocsátható gyengeségüket, és azt állították, |
| hogy a tubákszippantgatás elmulasztja vagy enyhíti |
| a fejfájást. A pajkosabb diáklányok |
| kaptak ezen, és fejfájásra hivatkozva, |
| hol ez, hol az kért egy csipetnyi burnótot |
| valamelyik tanárnőtől. Jómagam egyelőre még |
| nem ízleltem meg a tubákot, de náthát |
| nemegyszer kaptam fejfájás kíséretében, |
| s miközben nagyokat prüszköltem, megállapítottam, |
| hogy a tüsszentés inkább fokozza a fejfájást, mintsem enyhíti, |
| hiszen összerázza az ember fejét. Ezek után hosszú évek |
| teltek el anélkül, hogy a tubákélvezés vágya egyetlen egyszer is |
| megkísértett volna. Ezerkilencszáznegyvennégy nyarán történt, |
| Vas Istvánnak és menyasszonyának már szinte tömegszállássá lett |
| Baka-utcai kétszobás lakásában, melyet egy Kapotsfy nevű |
| öregúrtól béreltek, akinek felesége és fia |
| nyugatra távozott, ő pedig a harmadik szobában |
| húzta meg magát, hogy az ismeretlen Kapotsfyné |
| kottatartójában egy, a klasszikus zeneszerzők műveit |
| kezdő zongoristák számára egyszerűsített átiratban tartalmazó |
| albumra bukkantunk, ahol a szerzemények egyike a következő |
| címet viselte: „Johann Sebastian Bach: Egy dohányos gondolatai.” |
| Nyomban eszembe ötlött, hogy Bach korában |
| cigarettát még bizonyára nem gyártottak, |
| szivart is aligha, tehát a dohányzók |
| vagy a pipázásban vagy a burnótszippantásban |
| lelhették örömüket. A lakásban nem a zongora |
| volt az egyetlen hangszer, hiszen Vas István |
| magával hozta kedvenc furulyáját, és azon |
| játszotta a dallamokat, én pedig zongorán |
| kísértem őt. Miután mind a ketten |
| szívesen és sokat cigarettáztunk, az „Egy dohányos gondolatai” |
| kedvelt darabunkká vált, s miután alaposan begyakoroltuk, |
| nagy tetszést aratva adtuk elő esténként |
| a már-már állandó lakótársunkká lett Örley Istvánnak, |
| aki a „Magyar Csillag” kritikai rovatát szerkesztette |
| a folyóirat kényszerű megszűnéséig, |
| az időnként oda látogató Déry Tibornak, |
| a kiváló regényírónak, továbbá Szécsi Jánosnak, „Az erőszak kora” |
| című antifasiszta könyv szerzőjének, |
| Losonczy Tamás festőművésznek és feleségének, |
| azonkívül egy fiatal párnak a házból, |
| s no persze, a lakás szép és kedves, ideiglenes úrnőjének, |
| a furulyáló költő menyasszonyának. |
| Déry, ha ottmaradt éjszakára, egy földre tett matrácon hált, |
| csak fogkefét hozott magával, |
| meztelenül aludt, és így is közlekedett reggelente, |
| ötvenévesen is izmos és szabályos alakjával, |
| az átlagosnál valamivel szőrösebb mellével és hasával |
| a matrác és a fürdőszoba között. |
| „Mit csinálsz, ha Marika fölébred, és véletlenül benyit?” |
| – kérdezte Örley, mire a meztelen Déry |
| egykedvűen vállat vont. Szóval, e zaklatott időben sem |
| unatkoztunk és panaszkodtunk. |
| Valamennyiünkben tombolt még a fiatalság |
| optimizmusa és akasztófahumora. |
| (Megjegyzem, hogy Johann Sebastian Bachnak |
| említett művével később sohasem találkoztam. |
| Föltételezem, hogy talán a zenemű-kiadó |
| adta ezt a „blickfangos” címet a nagy zeneszerző |
| ki tudja melyik művéből kiszakított |
| rövid részletnek.) De jöttek az ötvenes évek, |
| s velük az alkalom, hogy végre megízlelhessem a tubákot. |
| A kiadóba, ahol lektorkodtam, beállított egy nap Takáts Gyula, a költő, |
| aki vidékről utazott fel a fővárosba új kötetének |
| kiadása ügyében, s oly feltűnően elegáns volt, |
| mint egy hajdani dzsentri, ami főképpen azért emlékezetes számomra, |
| mivel mi inkább egerekké igyekeztünk szürkülni, |
| és minél kevesebb feltűnést kelteni külsőnkkel. |
| Emlékszem, hogy hónapokig egyfolytában |
| ugyanazt a minta nélküli szürke ruhát és ugyanazt a nyakkendőt |
| viseltem, csak a fehérneműt és a zoknit váltogattam |
| rendszeresen. Takáts Gyula „szerelésében” valószínűleg |
| egy forgalmasabb utcán se mertem volna végigmenni. |
| Ő azonban még fokozta a hatást, mikor nyugodt mozdulattal |
| egy monogramos ezüstszelencét húzott elő zsebéből, s kínálva tartotta elém |
| a nullás liszt finomságúra őrölt, |
| barna színű port. Szippantottam hát és tüsszentettem. |
| Szokatlansága folytán nem okozott a dolog különösebb élvezetet, |
| mégis örökre hálás maradok érte Takáts Gyulának, |
| miként mindenkinek minden újszerű tapasztalatért, |
| föltéve, ha nem ellenséges szándék szülte. |
| Takáts Gyula még aznap vagy másnap |
| visszautazott Kaposvárra, úgyhogy azóta sem |
| részesültem a burnót okozta élvezetben, |
| melyet idővel bizonyára megkedveltem volna. |
| Akkortájt kezdtem Goethe „Faust”-jának, |
| jobban mondva csak a tragédia második részének |
| fordításához, és az ott előforduló evangéliumi idézetek miatt |
| szükségem volt a Károli Gáspár féle biblia |
| szövegére. Fölkerestem hát a Központi Antikváriumot, |
| ahol legalább úgy bámult rám az eladó, mint egy trafikos, |
| akitől tubákot kérnek a huszadik század közepén, |
| mikor a cigaretta szinte már a szivart és pipadohányt is |
| kezdi kiszorítani. Mégis elment a raktárba |
| és öt, különböző kiadású bibliával tért vissza. |
| Persze, a viszonylag legrégebbit vásároltam meg, föltételezve, |
| hogy a későbbi kiadásokban modernizálták, |
| vagyis rontották a szöveget. Kilépve |
| az antikváriumból, a Múzeum körúton szinte összeütköztem |
| egy azóta elhunyt, kiváló grafikus művésznővel, |
| feldúlt arcáról lerítt, hogy félig-meddig shockos állapotban leledzik; |
| lódenkabátját begombolatlanul hagyta a dermesztő hidegben, |
| haját a szél zilálta össze. Mikor köszöntöttem, |
| megállt, és szatyrából egy könyv borítólapjának tervezetét |
| rántotta elő. A rajzon Joszip Broz Tito volt látható, |
| amint vértől csepegő kést tart a magasba. |
| „Azt mondták” – szólt szinte hörögve a grafikusnő –, |
| „hogy kevés a vér! A lába köré egész vértócsát |
| kell rajzolnom!” Egyébként nem a mi kiadónknál történt vele, |
| ami történt. Javasoltam, hogy térjünk be egy eszpresszóba, |
| remélve, hogy kissé meg tudom nyugtatni, de indítványomat |
| hevesen elutasította, még egyszer meglobogtatva ijesztő művét, |
| én pedig, akinek hitét, még a legelnézőbb egyházatyák is |
| máglyát érdemlő eretnekségnek nyilvánították volna, ösztönösen |
| szívemhez szorítottam a szentírást, mint valami mentőövet. |
|
| Hazatérve, nekiültem a fordításnak, de észrevettem, |
| hogy a biblia igen poros. Összeütögettem tehát |
| a szétnyitott lapokat, s közben akaratlanul és ügyetlenül |
| nagyot szippantottam a könyvből felszálló porfelhőből és nagyot tüsszentettem, |
|
|
Az üvegkalap
| Filippo Marinetti, olasz futurista (később fasiszta) költő |
| a század húszas éveiben divatba szerette volna hozni |
| az üvegkalapot. Hogy jó példával járjon elöl, |
| fúvatott is magának egyet a muranói |
| üveghutában, és viselte egy ideig. |
| Sem az olasz irodalom történetében, sem az üvegipari |
| szakkönyvekben, sem a divatlapoknak |
| a férfikalapokkal foglalkozó oldalain nem sikerült |
| nyomára bukkannom, miért nem terjedt el az újszerű |
| kalapdivat. Azt sem sikerült megtudnom, |
| vajon az volt-e Filippo Marinetti szándéka, hogy a költők |
| különböztessék meg magukat a közönséges |
| halandóktól, avagy netalán az üvegkalap |
| általános viseletté válását remélte-e? Ha sikert arat, |
| ma büszkeség dagasztaná nem egy élemedett korú poéta |
| keblét, ha fiatalabb pályatársaik |
| megüvegsüvegelnék őket az utcán vagy a folyóiratok |
| szerkesztőségének folyosóján. Ha viszont arra gondolok, |
| hogy az üveg törékeny, elfacsarodna a szívem, |
| ha azt olvasnám valamelyik ismerősömről a lapokban, |
| hogy a fejére mért ütés következtében |
| olyan szerencsétlenül törött el a tökfedője, |
| hogy kalapkarimája levágta a fél fülét. |
| Igaz, később feltalálták a törhetetlen |
| üveget is, de lehetséges, hogy Filippo Marinetti |
| az abból készült föveget nem ismerte volna el |
| igazi üvegkalapnak. Bizonyos előnyei azonban |
| kétségkívül lettek volna ötlete elterjedésének. |
| Ha például rekkenő nyári hőségben |
| tiszta forrásra lelnénk, elég volna kalapunkat |
| a csobogó alá tartani, hogy a kínzó szomjúságtól megszabadulva, |
| felüdítsük magunkat. Távoli falvakban vagy tanyákon tartott |
| író-olvasó találkozók után sem kellene szállásunkon |
| éjjel, téli fagyban egy szál hálóingben botorkálnunk |
| az árnyékszék felé. Elég lenne kalapunkat, |
| öblével fölfelé, ágyunk alá helyezni |
| éjjeliedény gyanánt. Persze, ha adunk magunkra, |
| másnap alaposan ki kellene mosnunk az üvegkalapot, |
| mielőtt a fejünkre tennénk. Akkor nem lenne akadálya, |
| hogy a következő nyáron, rekkenő hőségben tiszta forrásra lelve, |
| ismét a csobogó alá tartsuk, és a kínzó szomjúságtól megszabadulva, |
| újból felüdítsük magunkat. |
|
Holtak és elevenek
| Féláron kellett eladni a boltnak |
| élő szerzők könyveit is – be régen! – |
| az árleszállítás néhány hetében, |
| ha el nem keltek, s polcon rostokoltak. |
|
| Írói az akkori protokollnak, |
| vörösen, mint főtt rák saját levében, |
| a felháborodástól fuldokoltak: |
| „Ó, mily megalázás! Micsoda szégyen!” |
|
| Később csak a holt írók szerzeményét |
| verték dobra. Az élőket ne sértsék, |
| ha nő is a bevételek hiánya. |
|
| Nem kérték ki a mások véleményét: |
| ha a halott özvegye, fia, lánya |
| szégyelli a történteket, ki bánja? |
|
|
A dalnok búja
| Repes a költő szíve! Megjelentek |
| összegyűjtött versei is. No, ki |
| volt a költő? Persze, Homálynoky. |
| Vették, mint a banánt vagy a cementet. |
|
| „Könyvem hiánycikk!” Önhitten merengett. |
| „Bár ötezer példányban nyomta ki |
| a »Kner«, hogyha keresi valaki, |
| hiába vág neki az üzleteknek.” |
|
| Egy év múlva újra a kirakat |
| polcán a könyv. Tán raktáron maradt, |
| hol sok kelendő mű feledve fekszik? |
|
| Úgy emlékszem, hogy fiatalkoromban, |
| mikor még a magánjogot magoltam, |
| hitelrontásnak hívták az ilyesmit. |
|
|
Könyvhéten
| X. ül. Szalad a perc, telik az óra. |
| Előtte cola, de bele se kóstol. |
| Tétlenül áll kezében a golyóstoll: |
| senki se vágyik dedikációra. |
|
| Hát nincsen már egyetlen olvasója? |
| Kínlódik, mint megfeszített apostol. |
| Hová elvonulhatna, nincs kolostor. |
| Szellemi árut nem mérnek kilóra. |
|
| Zúg a Duna, visszafordul nyugatnak. |
| A Mold(o)va hullámai kicsapnak, |
| ront-bont a népség, összedől a sátor. |
|
| X. is felkászálódik asztalától. |
| Szégyen marja, vagy a nemes harag? |
| Másnap nem dedikált, otthon maradt. |
|
|
Egy ítészhez
| Hétközéphelyi megbírálja L. B.-t: |
| verstermésünkből kiemelkedő |
| nagy kötetnek képes nevezni ő |
| szürke, középszerű szellemi termék |
|
| helyett a könyvet, mit valami harmad- |
| vagy másodrendű mester összetákolt. |
| S mert L. B. rólam írta azt a pár sort, |
| azóta többé nem lelek nyugalmat. |
|
| Tévedne L. B.? S én is szertelen |
| gőggel magamat túlértékelem? |
| A végső döntést, ím, reszketve várom. |
|
| Vajon másod- vagy harmad-rendbeli |
| mester vagyok? Míg Hétközéphelyi |
| föl nem világosít, kerül az álom. |
|
|
Háború és béke
| A Hódító abban a hitben élt, |
| hogy a történelmet maga teremti, |
| bár csak vezér-figura volt |
| a történelem sakktábla-mezőjén. |
| Ugyanúgy kiütötte az idő, |
| mint a rendjeles mellű urakat |
| vagy a meztelen vállú hölgyeket, |
| kik többé-kevésbé hibás vagy ódon |
| franciasággal pletykálnak, csevegnek |
| az ezerhatszáz oldalas regény |
| lapjain. Ugyanígy ütnek ki minket |
| a csak számunkra érthetetlen |
| játszma közben. Nincs irgalom! |
| Nincs irgalom a hadvezérnek, |
| sem a tettvágyónak, sem a tunya |
| tétlenség erejében magabiztos |
| óriásnak. Nincs irgalom a grófok, |
| dámák, hercegnők, udvaroncok |
| Nincs irgalom az otthonából |
| téli éjszakán világgá futó |
| lángeszű aggastyánnak. Gondolom, |
| hasonlóképpen végezzük mi is |
| a századvég szalonjában vagy egy |
| isten háta mögötti állomás |
| várótermében vagy a csatatér |
| tömegsírjában, fanyar krónikások, |
| kik nem vagyunk elég erősek, útját |
| elállni a vesztükbe rohanóknak. |
|
Süllyedő karavánunk
|
A hetvenéves Vas Istvánnak
| Látod-e a sárga hullámokat, |
| Barátom? Nekem homályosodik |
| Már a szemem. Nem tudom biztosan, |
| Víz vagy futóhomok, ami körülvesz, |
| S elnyelni készül. Csak annyit tudok, |
| Közel az idő, mikor a legénység, |
| Azután a tisztek s a kapitány is |
| Mentőcsónakba szállnak. Visszanézve, |
| Látják a csontvázat, ki egyedül |
| Pipázik fönn a parancsnoki hídon. |
| Itt az idő, barátom, hogy leszálljunk |
| A magas lóhátról vagy tevehátról, |
| S vonuljon félre, aki megmaradt |
| Nemzedékünkből, e megtizedelt, |
| Félretolt, elparentált nemzedékből. |
|
| Nem kelhetett föl addig fekhelyéről |
| Haza nem érkeztek. Lépéseit |
| Hisz könnyen meghallhatták volna holmi |
| Illetéktelen fülek, gyanakodva, |
| Hogy nincs valami rendben. Életed |
| Cérnaszálon függött, még vékonyabb |
| Cérnaszálon, mint – mondjuk – az enyém. |
| Megtanultuk, hogyan kell kormos arccal |
| Kifutni az égő házból, az omló |
| Falak közül, pergőtűzben rohanni |
| Át a nyílt utcán, és a kellemetlen |
| Élmények csúf salakja lerakódott |
| Írásainkban is. Fül-andalító |
| Zenét mi már nem szolgáltathatunk. |
|
| A fanyar ízek, diszharmóniák |
| Lelőhelyét itt kell keresni, itt kell |
| Az „ómódi modernség” túl nehéz |
| Batyuját is cipelni. Az idők |
| Rakták vállunkra e ledobhatatlan |
| Terhet, amellyel egy távoli, inkább |
| Sejtett, mintsem látott sziget felé |
| Tart roncs-hajónk vagy mentőcsónakunk. |
| E poggyásszal érjük el nemsokára |
| A rejtett, de rég megsejtett oázist, |
| Melynek üde forrása, pálmafái |
| Felé botladozik a sivatagban, |
| Forró homokba térdig süppedő, |
| De a kitűzött célt mégis elérő, |
| Győzelmesen vánszorgó karavánunk. |
|
|
|
Képek a plafonon
|
Zelk Zoltánnak
| Gyermekkoromban nemegyszer láttam az egri Líceum |
| csillagvizsgáló tornyában egy „camera obscura” elnevezésű |
| optikai készüléket, amely valami bonyolult lencserendszer révén, |
| napsütéses időben a helyiség falára tudta vetíteni |
| a város egyes részeit, kicsinyített, színes, de függőleges irányban |
| megfordított kép formájában, mozgó alakokkal, |
| járművekkel, járókelőkkel. Kevéssel később |
| rájöttem, hogy ezt az optikai jelenséget, |
| bár nem olyan hibátlanul, elő tudom idézni otthon, |
| úgy, hogy szalonunk két ablakának spalettái közül |
| az egyiket teljesen becsukom, a másikon pedig |
| csak keskeny rést hagyok. Ha a beállítás |
| napfényes időben, megfelelő szögben sikerült, |
| a lenti úttest képe jelent meg a szoba mennyezetén, |
| járókelőkkel, autókkal, hintókkal, szekerekkel. |
| Ha nem sikerült a művelet, akkor eltorzult a kép is; |
| néha csak elnyúlt, sötét árnyékok futottak át fölöttem, |
| mialatt hanyatt fekve bámultam a plafonra; |
| máskor színes volt ugyan a kép, de az arányok |
| mégis eltolódtak. Nagyon pontosan el kellett találni a spalettanyílás |
| szögét, a nap állása sem volt közömbös. |
| Egyszer azonban minden körülmény összevágott, |
| a színes kép a kinti valóság kicsinyített mása volt. |
| Egy dinnyével púpozva megrakott szekér haladt át |
| a mennyezeten, jól kivehettem a színeket, |
| a barnás pej lovat, a sötétzöld héjú dinnyék |
| halmát, még a szekeret hajtó |
| embert is a bakon. De ez mindössze egyszer sikerült |
| hibátlanul, pedig sokat kísérleteztem. |
|
| Most egy idős, beteg költő fekszik hanyatt, |
| alig néhány házsornyira tőlem. Évek óta csak a plafont |
| bámulja ő is. De neki sokkal többször sikerül |
| a kísérlet. Ő verssorok alakjában tudja rögzíteni |
| a képeket, miket a képzelet vetít a mennyezetre, |
| a képzelet, ez a sokkal különb optikai eszköz |
| ama kisvárosi szalon régimódi spalettáinál, |
| a spalettánál, amely hibás volt egy helyütt: |
| egy megszilárdult gyantacsepp töltötte ki a hézagot, |
| és ha délutáni pihenőkor besötétítettük a szobát, |
| a naptól átvilágított gyantacsepp, mint tüzes, vörös |
| szem, úgy meredt rám, félelmesebben az Isten |
| mindent látó szeménél, mit a szentélyek mennyezetére |
| festettek a régi piktorok. Vörös szemnek hívtam gyermekkoromban |
| ezt a gyantacseppet, s bevallom, |
| jobban féltem tőle, mint bármi mástól, talán ezért is |
| nyitottam résre titokban a spalettát, |
| s ennek köszönhettem azt a jelentős optikai fölfedezést. |
|
|
| Te, aki most, hanyatt feküdve évek óta, |
| nézed a képzelt képeket, egykor segítettél nekem, |
| akit irigy lábak gáncsoltak el, hogy talpra álljak, |
| s járni tudjak megint. Tanúja a két „Pénteki Levél”. |
| Kivágatukat emlékül még most is őrzöm. |
| elvállalnám, amíg csak élek, naponta egy |
| órára a te szenvedésedet, hogy ne örökös fájdalmak között |
| kelljen élned meg írnod. Talán akadna |
| rajtam kívül még huszonhárom költő e hazában, |
| aki készségesen meghozná ugyanezt az áldozatot. |
| Vagy inkább huszonkettő, hogy napi egy órán át |
| magad is szenvedhess, mintegy emlékeztetőül a régi |
| kibírhatatlan fájdalomra. Hiszen a szenvedés |
| a költészet üzemanyaga is nemegyszer, |
| s akinek nem fáj semmi sem, se testileg, |
| se lelkileg, lehet, hogy írni sem tud azután. |
| De a nem szűnő kínszenvedés bénító, tűrhetetlen; |
| tudom keservesebb időkből, ezért kívánom |
| neked is, hogy ne maradjon meg belőle, |
| csak egy szemernyi, nem több a spaletta résén |
| átszűrődő, de színes képeket hozó |
| legkarcsúbb fénysugárnál. |
|
|
Előző életünk
|
Füst Milán szellemének
| Mester! Sosem leszünk csontvázak, porladók! |
| Lélegző maszkunk fekszik csupán a föld alatt, |
| s arcunk meg-megrándul föltorladó emlékeink nyomán. |
| Hisz éltünk rég, egyszer vagy többször is, |
| és az emlékezet foszlányai úszkálnak körülöttünk, |
| zöld haboknak játékos halai. Kezünk |
| el-elkap egyet, hogyha tetszik. Emlékszem még a téli éjszakára: |
| te meglett férfi voltál, én ifjú és tapasztalatlan, |
| mámorosak mindketten a házigazda óborától. |
| Földhöz fagyott szánok mellett a kocsisok |
| kiáltozták nevünket kurjantva, hívogatva. |
| Az egyik könnyített magán, és sárga ákombákomot vizelt a hóba, |
| noha írástudatlanul. Mi álltunk odafenn a folyosón, |
| láttam a tükörben a sápadt gyertyalángnál skarlátvörös ruhádat, |
| arany gombokkal, és égszínkék dolmányban magamat, |
| szerényebb ezüst paszománnyal. Epedeztem a várkisasszonyért |
| de neki te, a harcban edzett, kellettél volna inkább. |
| Hajad még alig őszült, legföljebb két-három fogad hiányzott. |
| Azután becsapódott a kapu, felvonták a hidat. |
| Hazafelé hajtottunk, énekeltünk is: „Ej! Haj!” |
| Én véknyabban, te egy kissé borízű |
| férfihangon… Itt megszakad az emlék. |
| Évek, évtizedek hullnak ki az időből, |
| s jóval később csak magamat látom, kehes csavargót, |
| partján az őszi tónak térdepelve, |
| s nem úgy, mint rég, szőkén és rózsaszín derengés |
| között, de sárgán, ráncosan, madárijesztővé fogyottan. |
| S úgy rám ijeszt a kép, mint ama képzeletbeli, |
| vacsorázó családra, ahol a falióra ketrecajtaján |
| életnagyságú, hördülő oroszlán ugrik ki kakukk helyett, |
| hogy darabokra tépje őket. De ez a kép is pillanatnyi. |
| Valami sűrű permeteg szitál, látásom elveszi, |
| s lassú léptekkel indulok utamra, talán az utolsóra már. |
| Ott, hol kardpenge villogott, s vér folyt szét a havon, |
| most csak az avar rozsdabarna szőnyegén, |
| a kövek síkos kriptagrádicsán megfontoltan bocsátkozom |
|
Ha túllövünk a célon
|
B. P.-nek
| Ha megfricskázzák egy barátom orrát, |
| s én azon nyomban bunkót ragadok, |
| ha egy pontatlanul fogalmazott |
| mondat dühbe hoz, melynek semmi korlát |
|
| nem szab határt, ha mellőzöm a formát, |
| mely a leghevesebb indulatot |
| is mérsékli, magamra maradok, |
| s a szélcsendben nem bonthatok vitorlát. |
|
| Canossát hányszor járattak velem |
| ártatlanul, mezítláb és telente! |
| S most én kennék képzelt bűnt bárki másra? |
|
| Idegen sírba temetett tetem |
| minden hibánk. S az ember mit tehetne? |
| Ásót fog, hogy a sírt újból felássa. |
|
|
A fiatalokhoz
| „Születtem, elvegyültem és kiváltam.” |
| Így szólt a költő. Nem tagadta meg, |
| hogy valaha az arctalan tömeg |
| tagja volt, ha nem is manipuláltan. |
|
| „Kiváltam, mert arcomat megtaláltam.” |
| Így folytathatta volna, némileg |
| fölöslegesen, hisz mindenkinek |
|
egy arca volt, pólyába bugyoláltan. |
|
| Ki arcát megtalálja, egyedül |
| csak az lesz kiváló, függetlenül |
| életkorától, s kinccsel viselős, |
|
| mit – ha férfi, ha nő – világra szül. |
| „Arcáért – kurta mondás, de velős – |
| negyvenen túl mindenki felelős.” |
|
|
A magyar költészethez
| Jönnek a dögkeselyűk, jönnek a károgó varjak, a bajkiáltó kuvikok, |
| látva vérfoltos ingedet, látva homlokodon |
| a töviskorona ágairól lepergő eperszín cseppeket, |
| jönnek a szakállas bölcsek, jönnek a nyálas ifjak, |
| s kiáltják vesztedet idő előtt, várják, hogy megalázkodj, |
| hogy tanításodat visszavond, hogy valld halandónak magad, |
| akkor megkímélik puszta életedet, eltengődhetsz a sivatagban, |
| szárított teveganéj fölött pirítva |
| remeték ízetlen lepényét, kortyolhatsz poshatag vizet |
| penészes fakulacsból. Várják, hogy összeroskadj |
| az útfélen mázsás keresztfád alatt, |
| amit válladra raktak. Lehet, hogy nincs segítség, |
| lehet, hogy átszegezik csuklód inát, lábfejedet, |
| és estefelé kimúlsz latrok között, köntösödre sorsot vetnek a katonák, |
| lehet, hogy a sűrűsödő sötétben elkiáltod |
| ama végső szemrehányást: „Miért hagytál el engem?” |
| Pedig, ha földöntúli hatalmaktól nem is remélhetsz |
| szabadulást, még itt vagyunk nehányan |
| hűséges tanítványaid közül, s igazadat hirdetjük az évszázadoknak, |
| és hogyha te végsőt lehelsz, valóban meghasadnak az egek, |
| megnyílnak a sírok, mennydörgő verssorokat |
| bömbölve kiszáll a föld alól |
| ódon, zsinóros mentéjében Berzsenyi, |
| amott Petőfi villogtatja kardját, megfontolt, bölcs ítéletet |
| hirdet Arany János bíráid és hóhéraid fölött, |
| kiújulnak lángcsipkét virágzó sebeid |
| késői híveidnek csuklóján vagy tenyerén, |
| kik közelednek immár, ásóval vállukon, |
| és minél előbb elföldelni szeretnék |
| a megcsúfolt, sárga tetemet, a balzsammal, fűszerszámos kenettel |
| bedörzsölt, drága tagokat. |
| Lehet, hogy az én szavam keveset nyom a latban, |
| és pusztába kiált szavam, mégis kiáltom: |
| „Az elcsigázott izmok újból erőre kapnak, és hiába gyömöszöltek |
| szűk sírbarlangba ellenségeid, harmadnapra virradva, |
| nekifeszül karod, és a zárókövet elhengeríti, |
| te pedig megújult dicsőségtől sugárzó arccal |
| megint kilépsz a napvilágra, |
| s míg nyelvünk él, hirdeted az Igét!” |
|
A félkör háromszögesítése
Csördíts pofájába az embereknek.
Aztán, ha már mindegyik csupa fül,
nem árt egy vasdorongot is szerezned,
s mint gyermekekhez, oly szemtelenül
szelíden s túl egyszerűen kell beszélned
dolgokról, mikről nincs is tudomásod.
Majd kérd bocsánatát minden személynek,
hogy a képébe kellett belemásznod.
S ha győztél, menj szomorúan, kisütve
valami élcet. S ne törődj velük te.
Joachim Ringelnatz
Egy naplopó naplójából
| Véglegesen száműzettél a házból, |
| ahol sohasem volt külön szobád, |
| de vackod mégis, amin alhattál, |
| míg behunyt szemed a kocsmai |
| pipafüst marására emlékezett. |
| A bádogasztalkán szegényes |
| tárgyak: egy becsukott bicska, kétes |
| tisztaságú zsebkendő, a széken egy vérfoltos ing, |
| egy rojtos szélű nadrág, patkóforma |
| tárca, némi aprópénzzel. Nem ölelgetted |
| a fűtetlen kályhát a kialvatlan reggeleken. |
| Áll-e valahol az a ház? Állt-e valaha is |
| benyelte a feledésbe ment álmokkal együtt. |
| Künn már virradt, fura szöszmők |
| úsztak a szélben, egy házaló |
| lyukas batyujából a toll, vagy |
| akasztottak foszló szakállcsomói. |
| Novembert láttad, amint nyurgán, |
| pocsolyákon, kékülő ujjait |
| leölt ludak vérébe mártja, |
| abban melengeti, azután kurta és badar |
| versikéket mázol a házfalakra. |
| Majd elkanyarodott az út, a szívós |
| gazban nem maradtak meg a lábnyomok. |
| Lehetetlen volt ugyanott időzni, |
| sokáig megülni egy helyen, a nyugtalanság |
| hajtott mindenfelé. Ki tudja, |
| mit kerestél, hiszen magad se tudtad, |
| mikor holtfáradtan hevertél le |
| egy boglya tövében vagy a kukoricás |
| menti árokparton. A kanásztülök |
| gyászindulót fújt már fölötted, |
| amikor észbe kaptál, és vakaródzva |
| jelezted, élsz még, sőt a butykos is |
| csak félig üres. Feltápászkodtál, |
| hogy tovább tántorogj toronyiránt. |
| Leloptad volna a napot is az égről, |
| hogy elidd az árát, de a karod |
| túl kurta volt, ezért csak a magad módján |
|
A félkör háromszögesítése
| Kik akarják a félkört háromszögesíteni? |
| Akik abban a hitben élnek, hogy a félkör háromszögesíthető. |
|
| Ők, a bölcsek, akik előre megalkotják |
| a korszerű művészet elméletét, |
| és kötelezővé teszik minden alkotó számára. |
| Ők, a tudós kísérletezők, |
| akik hormonokkal kezelik a kerti törpéket, |
| hogy felnőhessen az óriások nemzedéke. |
| Ők, a bábáskodók, akik az újszülöttet kiöntik |
| a fürdővízzel együtt, majd a placentát |
| a leggondosabb nevelésben részesítik. |
| Ők, a szakemberek, akik előadást tartanak a dohányzás |
| ártalmairól, azután sürgetik a dohánytermelés |
| föllendítését, a dohánygyárak szaporítását. |
| Ők, a jótékonykodók, akik színes televízióval |
| látják el a vakok intézetét. |
| Ők, az örök buzgólkodók, akik fölöslegesen is |
| áthelyezik évente a villamos- és autóbusz-megállókat, |
| majd újra visszahelyezik, csak hogy nélkülözhetetlenségük |
| látszatát fenntarthassák. |
| Vagy ők, akik felülvizsgálatra rendelik be a féllábúakat, |
| akik már a tavalyelőtti sorozásra is |
| Ők, a mezőgazdasági szakemberek, akik elvetik a földbe |
| a tarhonyát, és meglepődnek, |
| hogy a kedvező időjárás hatására se kel ki. |
| No meg ők, akik arról írnak értekezést, |
| hogy a milói Vénusz anyja |
| Contergan-tablettát szedett terhessége alatt, |
| azért lett lánya mindkét karja csonka. |
|
|
A szerző megjegyzése: Sajnos, mikor ezt a verset írtam, nem sejthettem, hogy a Magyar Televízió „Kapcsoltam” című műsorában hamarosan megoldják a kör négyszögesítését is, amin a világ legkiválóbb matematikusai háromezer éven keresztül hiába törték a fejüket. Vigyázzunk! A gyufát és a golyóstollat is magyar ember találta fel először, mégis idegeneknek jutott a dicsőség és a haszon. Szélesebb körben kellene a Televíziónak ismertetni ezt a szenzációt, hogy ne ismétlődhessék meg még egyszer hasonló fatális véletlen. Ha költeményem írásakor tudok már a bekövetkezendő nagy felfedezésről, nyilván én is nagyobb fába mertem volna vágni a fejszémet. |
|
Gyászbeszéd
| Itt nyugszik a nagy férfiú, |
| s mi körülálljuk kegyelettel. |
| Mindig az igazság harcosa volt: |
| bírálta kemény szavakkal, |
| elmondta véleményét könyörtelenül, |
| amellett mégis kíméletesen, |
| mivel gondosan megvárta elhunytukat, |
| mikor már nem eshettek rosszul nekik |
| állításai. – (Igaz, nem is cáfolhatták meg azokat). |
| Gyakran megjósolta utólag |
| a már bekövetkezett történelmi eseményeket, |
| Bátran síkraszállt minden igaz ügyért, |
| a saját biztonságával sem törődve. |
| mikor a gázkamrákban elpusztítottak számáról értesült, |
| nem habozott kijelenteni: |
| „Ejnye! Ejnye! Ez már kicsit sok!” |
| E tényt még Ferdítő Ferdinánd is |
| megerősíti emlékiratainak |
| „Amire nem emlékszem pontosan” |
| Egyébként, minden tekintetben |
| bár mások is fürödtek közelében. |
| Harcolt szóban és írásban |
| a luftballonhámozás technikájának tökéletesítéséért, |
| a műszúnyogok és műbolhák gyártásának termelékenységéért, |
| az öngól-rúgási prémium bevezetéséért, |
| a nyomdai átfutási idők meghosszabbításáért. |
|
Két groteszk
| Rosszabbak bárkinél az érzékeny halottak, |
| arcuk tövisbokor, vérük fekete, mérgező tej, |
| méltatlankodnak, ha a fakéregbe bújva kell aludniuk, |
| hogy a kirándulóknak meglepetést ne okozzanak, |
| se kisgyermekeiknek ijedelmet. |
| Álmukban egy mélyebb álom lakik, |
| amiről nem tudnak az élők. |
| Jó, hogy nincsen nyelvük, különben szószátyárok, |
| fogadatlan prókátorok bőven akadnának közöttük. |
| Tanácsuk helyrehozhatatlan hibák jégvermeibe csalna, |
| nem érne többet a fürdés közben mellettünk elúszó |
| halak árnyékánál, ehetetlen bogyóknál. |
| Én tudom ezt, mivel hittem nekik, |
| a tölgyfákra vitorlát feszítettem, |
| hajókormánnyal szereltem föl a disznóólat, |
| könyveket vásároltam drága pénzért, |
| mik szart sem érnek. Nézzetek ide! |
| Szürkére festettem a bal fülem, |
| én balfácán, kegyeletből irántuk. |
| Hegyes lábszárcsontjukkal farba döftek, |
| és egy feketemárvány síremlék tetejéről |
| nyújtottak madárürülékkel teli urnát, |
| ha tán panaszkodtam: „Éhes vagyok!” |
| Az ég szerelmére! Ne higgyetek nekik! |
|
| Reménytelen, hidd el, reménytelen |
| megsérteni avagy meggyőzni őket, |
| a helybenjáróknak a nagymenőket, |
| szerénynek azt, aki szerénytelen. |
|
| Az orrpiszkálás hasznos tett, akár |
| a seggvakarás, hogyha ők cselekszik. |
| A termékeny humusznak a beteg szik |
| vetésforgók hasznáról prézsmitál. |
|
| Életbölcsesség lesz a jóllakottság |
| és elvont tan az anekdotikus |
| részlet, véletlenek sora az okság |
|
| minden következménye. Hogyha ellent- |
| mondasz egynek, a válasz kurta „kuss!” |
| Ha szellemes vagy, a pofádba szellent. |
|
|
|
Fogas kérdés
| Fiatal, legalábbis nálam sokkal fiatalabb pályatársam, |
| akit személyesen nem ismerek, ezt a meglepő kérdést |
| intézte hozzám az „Élet és Irodalom” egyik nemrég |
| megjelent számában: „Ityeg-e a fityeg |
| a Duna-medencében?” Nos, miután a legkényesebb |
| kérdések alól sem szoktam kibújni, most is |
| felelni fogok legjobb tudásom szerint. Közbevetőleg |
| megjegyzem, hogy fiatal pályatársam szerint találkozásunk |
| a Fogaskerekű (sic!) étteremben történt. |
| A magam részéről csupán a Fogas étteremről |
| tudok, és bár oda a fogaskerekű vasúttal |
| juthatunk fel, magának az étteremnek |
| nincsenek kerekei, nem kell tehát attól tartanunk, |
| hogy ha helyet foglalunk benne, legurul velünk |
| a hegyről. Én ezt az éttermet csupán |
| 1972-ben látogattam, mikor is a közelben levő |
| Szabadsághegyi Tüdőgyógyintézet lakója voltam. |
| Sem a korábbi, sem a későbbi években |
| nem fordultam meg ott, s ebből következik, |
| hogy ha fiatal pályatársam verse |
| két-három évvel ezelőtti találkozásról beszél, |
| a vers nem íródhatott 1975-nél később. Sajnálatos volna, |
| ha az „Élet és Irodalom” szerkesztőségében hat évig |
| heverne egy vers. Ha így lenne, nem szabadna panaszkodnunk |
| a könyvkiadó vállalatoknál megszokott |
| két-három éves nyomdai átfutási időre. |
| Másik lehetőség, hogy fiatal pályatársam |
| asztala közelében nem én ültem, hanem valaki más, |
| aki talán hasonlított rám. Igaz, régóta gyanakszom, |
| hogy él egy hasonmásom Budapesten, |
| mivel a hatvanas években, egy budai eszpresszóban |
| ismeretlen néven szólított meg egy ismeretlen férfi, |
| és mindaddig nem hitte el, hogy nem az vagyok, akinek tart, |
| míg személyi igazolványomat elő nem mutattam. |
| Most – hála fiatal pályatársamnak – annyival többet tudok, |
| hogy ez a hasonmásom a Fogas étteremben is meg szokott fordulni. |
| A jövőben tehát semmi pénzért be nem tenném |
| oda többé a lábam, mert talán el is ájulnék |
| rémületemben, hogyha önmagamat |
| pillantanám meg a szomszédos asztalok |
| egyikénél. Még a balatoni fogas-filét is |
| otthagynám tányéromon, és fizetés helyett |
| rohanva pattannék fel a fogaskerekű vasút |
| legközelebbi járatára, hazaérve pedig |
| végleg a fogasra akasztanám lantomat is. Tulajdonképpen |
| ez a hasonmásom volna illetékes |
| felelni a kérdésre: „Ityeg-e a fityeg |
| a Duna-medencében?” De mivel nem ismerem |
| címét és nevét, kénytelen vagyok |
| feltételezni, hogy az ő nevében is |
| büszkén felelhetem Kisfaludy Károly szavaival, |
| nem feledkezve meg közben a Duna-medencéről sem: |
| „Él magyar! Áll Buda még!” |
|
Versek Kmetty János képeihez
Csendélet
| Tudjuk, hogy jelentéktelen |
| tárgyak vagyunk, semmi egyéb. |
| Korsó, pohár, üvegek, gyümölcsök |
| Jelentőségünket egyedül a művésznek |
| köszönhetjük, aki saját titkát |
| zárta belénk, rajtunk keresztül fejezte ki |
| önmagát, vagy önmagán keresztül minket. |
| Tudjuk, hogy nélküle mi sem kerültük volna el |
| a szemétdombot, a fölöslegessé vált holmik vesztőhelyét. |
|
Tükörasztalka
| de tükröm magasabban van, |
| hogysem megláthatná benne magát. |
| Egy arc szolgálatában töltöm napjaimat. |
| Úrnőm aggódva szokta nézegetni |
| ebben a tükörben, vajon sima-e még |
| a homloka, nincsenek-e szeme alatt |
| kék vagy fekete karikák? Órához hasonlítok. |
| Híven mutatom azon az arcon, |
| délutánba hajlik-e a nap, |
| vagy már alkonyodik? De ha leszáll a sötétség, |
| szerepem véget ér, nem mutatok azontúl |
|
Gitár csendélet
| Gazdám nagyot húzott a zöld üvegből, |
| és szórakozottan megpendítette húrjaimat. |
| Aztán elment, engem nem vitt magával. |
| Talán szép asszonyok körül |
| legyeskedik, vagy most kártyázza el |
| utolsó ezüstpénzeit. Lehet, |
| hogy az ócskapiacra kerülök |
| egy szép napon, mikor a zöld üveg |
|
Városligeti táj
| Mintha nem a Városligetben, |
| hanem a század elején, messze délen, |
| tikkasztó nap alkonyatán, |
| amikor a márványpadlós szobákból |
| előmerészkednek a gyarmati tisztviselők, |
| ahol örökké köd szitál, szürke eső könnyezik. |
|
Önarckép
| Megnyerő, különös arc, meglehetősen |
| kifinomult, de van benne valami |
| elszántság is. Mintha fából faragták volna, |
| hogy érzéketlenné tegyék minden csapás iránt. |
| mintegy fölösleges magyarázatul: |
| „Én vagyok! Ilyen vagyok!” |
|
A féltékenység kórtörténetéből
Méreggyűrűk
„Giving more light than heat, extinct in both”
| Ostoba tűzvész, szinte semmiért |
| támadt háború, értelmetlen ostrom! |
| Ciberén élni, szerzetesi koszton, |
| elképzelt mámor reményeiért… |
|
| Felforralja, majd lehűti a vért. |
| Faköpönyegbe kényszerít a poszton, |
| örök őrt-állásba. Részekre foszlom |
| egy rögeszméért, mit más meg nem ért. |
|
| Vár a mélység, az ösztönök homálya: |
| fehér láng lebben vagy patyolat-ing? |
| Ököllel döngetsz egy vakablakot. |
|
| Rőzsét gyűjtesz, hogy lobbanjon a máglya, |
| s azt kell látnod, hogy „több világa, mint |
| melegje, és kialszik, míg rakod.” |
|
|
„As doth the raven o’er the infected house”
| El nem hessenthető, konok madár, |
| meg nem történt dolgoknál szemtanú, |
| szárnycsapásától éled a gyanú, |
| minden csípése egy csipet halál. |
|
| Rovarmadár, undok madárrovar, |
| zümmögve röpdös, vagy vijjogva száll, |
| fullánkcsőre orgyilkos hajlamú, |
| eszünk veszi, gyilkolni felloval. |
|
| Hajlékába nem hívja senki be. |
| Dülledt szemepárja skarlátvörös, |
| szárnya sötét lebernyeghez hasonló. |
|
| Szívek véréből él, de nincs szive. |
| Pestises bűzt kavarva úgy köröz, |
| „akár fertőzött ház körül a holló.” |
|
|
„That ebb and flow by the moon”
| A mérgezett seb nem gyógyul hamar, |
| a mérges mag kihajt a parlagon, |
| az önmagával küzdő fájdalom |
| kígyó, amely saját farkába mar. |
|
| Szélfúvásra megzörren az avar, |
| mint suttogó hang, mely ha rágalom, |
| ha igazság, egyképp kínpadra von, |
| kétséges, mit leplez le, s mit takar. |
|
| Ingovány ez, hol eltűnik a gázló, |
| s fejünk fölött, egy rossz lépésre már, |
| buborékot vet a forró iszap. |
|
| Megfojt a sötétlő-sűrűn szivárgó |
| tisztátlan vér, a káros tengerár, |
| „mely holdjárás szerint árad s apad.” |
|
|
A szerző megjegyzése: Az angol nyelvű címek idézetek Shakespeare „Hamlet”, „Othello” és „Lear király” című tragédiáiból. A versek végén idézőjelbe tett szövegrész a címsorok magyar fordítása. A fordítók: Arany János, Kardos László és Füst Milán. |
|
Suttogó hangok
| Suttogó hangok mondják: „Lépj be a házba, |
| ahol nem jártál idestova negyven éve!” |
| És én követem parancsukat. |
| Belépek oda, ahol senki sem lakik már. |
| Tárgyakat érintek, bútorokba fogódzom, ujjaim hegyéhez por tapad. |
| Kinyitok egy régi zenélődobozt, |
| az ismerős dallam recsegve megszakad a közepén, |
| egy rugó meghibásodott a szerkezetben. |
| Egér fut át a padlón, közelemben. |
| A félhomályban alig kivehető képek a falakon. Nem élnek |
| a modellek, régen halott a festő. |
| Egy pillanatra megcsap az elfelejtett kétségbeesés |
| fuvallata. Továbbcsalnak a suttogó |
| hangok: föl, föl a recsegő falépcsőn, |
| ahol nevetve szaladtál előlem, |
| ahol nevetve futottam utánad, |
| hogy elfogjalak. Most a semmit ölelem |
| kifulladva. Egy karosszékbe hanyatlom, |
| porfelhő szálldos körülöttem. |
| Mintha suttogó hangokat hallanék: |
| „Minden így végződik, minden ily értelmetlenül.” |
| Benyitok a legutolsó szobába. |
| Valaki vagy valami fekszik ott, |
| arccal a padlón. Már érinthetetlen. |
|
| „Föl kellene ébredni végre!” |
|
|
A felvilágosítás
| Mikor távcsövedet kezembe adtad, |
| nyomban más színben néztem a világot. |
| A rövidlátók megnyugtató pasztellszínei |
| helyett vérvöröset, kénsárgát, méregzöldet |
| láttam. A szoba levegőjét |
| legyek lepték el, rovarzümmögés |
| szűrődött a falakból, a mezőt |
| elborították a hétvégi kirándulók |
| szétdobált zsírpapírjai, rikító műanyag palackjai, |
| tiszta zenémbe konzervdobozok |
| zörgése kolompolt belé, a földgolyó |
| naiv, kerek ábrázatán kiütközött mindaz a folt, |
| amit az emberi civilizáció ejtett |
| rajta, visszataszító pörsenések |
| lepték el, a fekélyek és a gyógyíthatatlan kelevények |
| kavernáiból bűzös váladék szivárgott. Általad |
| tudtam meg, bár akaratodon kívül, mi a valóság, |
| miért hallgatnak el a jobbak, |
| s ülnek lemondó legyintéssel, mint csüggedt remeték, |
| a tengerparton vagy egy szikla szélén, |
| s lógatják lábukat a semmibe, |
| oly üres tekintettel, mint a könyvlap, |
| ahonnan a legförtelmesebb |
| cenzúra törölt ki minden betűt. |
| nem lehet többé már nyugalmas élete, |
| békés halála, tudja mindazt, |
| amit legjobb volna nem sejteni, |
| tudja, de sosem mondja ki |
| hangosan, amit te magad is |
| némán adtál tudtomra, amiről te magad is |
| érezted, hogy kimondhatatlan. |
|
Az elvarázsolt pillanat
| Az elvarázsolt pillanat, mikor |
| féltett titkokat olvas ki a szem |
| egy idegen szemből, mikor |
| szikráitól sercegő hosszú haj |
| vízesésében megmártózik arcunk, |
| mikor egy alig észrevehető, |
| apró szőrszálra bukkanunk |
| egy mellbimbó holdudvarában, |
| mikor belátjuk, hogy nem vezet út |
| a legszebb testen át sem az örökké |
| szomjazott lényegig, mikor az utcák |
| elnyelik távozó lépéseinket, |
| mikor a megsejtett vetélytárs |
| letéphetetlen álarcot visel, |
| mikor téveszmék fojtogatnak, |
| megengedhető eszköznek tekintjük, |
| mikor végül beáll a zsibbadás |
| órája, s reszketve kinyújtjuk |
|
| A várakozások előszelében |
| hajladozik a nádkönnyű gyanakvás, |
| a cseppfolyós szavak patakja |
| igazat és hazugságot felváltva görget, |
| két, egymás számára érinthetetlen |
| szellem áthatol a falakon, |
| a szobák érett, felhasadt gyümölcse |
| sötétséget s pondrókat rejteget, |
| a tudás magva föl nem törhető; |
| véglények úszkálnak az önimádat |
| tócsájában, de az elégedett arc |
| csupán önmagában gyönyörködik, |
| nem szűri tisztává májfoltjait, |
| szemölcseit és ráncait, a vaksi látás |
| elmosódott világában lubickol |
| legszívesebben, már csak ott tud |
|
|
A féltékenység kórtörténetéből
| Még emlékszem, milyen érzés, |
| mikor a csengőszóra senki sem nyit ajtót, |
| pedig odabenn ég a lámpa. |
| Még emlékszem, milyen érzés, |
| mikor rájövünk, hogy bizonyos szavak |
| köznapi jelentésüknél végzetesebbek. |
| Még emlékszem a szégyenletes távozásra, |
| lefonnyadt a fákról a lomb, |
| áramütötten zuhantak le a levegőből a madarak. |
| Még emlékszem, milyen érzés, |
| mikor a szabad természet és a város |
|
| Sokáig izzik, ami többé el nem törölhető |
| a visszafordíthatatlan időben, |
| a meztelenre vetkőztető kérdések |
| csakúgy, mint az álruhájukat ledobó válaszok, |
| a lengén öltözött test kihívása |
| csakúgy, mint a közönyös meztelenség, |
| csakúgy, mint a szemünk közé sújtó igazság, |
| a szánalomból adott ajándék |
| csakúgy, mint a tudva elfogadott alamizsna, |
| az érzés, hogy már mások vagyunk, |
| csakúgy, mint az emlék, hogy mások voltunk valaha, |
| ami soha nem történt meg közöttünk, |
| csakúgy, mint ami megtörtént, de elmúlt, |
| az éjszakai hangtalan sötétség |
| csakúgy, mint a nappal felcsapó lángjai, |
| csakúgy, mint nyomában a szétfoszló üresség. |
|
|
Egy világos pillanatban
| Ha nem vigyázol, ellep a szemét, |
| mint a nagyvárosokat, ahol a sztrájkoló |
| utcaseprők sutba vágták szerszámaikat! |
| Ha nem vigyázol, élve megrohadsz, |
| szájadból, orrlyukaidból! |
| Menekülj tőle, aki megfertőz minden szavával, |
| aki minden tettével megaláz akaratlanul, |
| aki lehet mások számára virágzó |
| csipkebokor vagy pergetett méz, de neked |
| méreg marad mindörökké! Menekülj, vagy vonásaidra |
| kiül a kábítószerélvezők bamba vigyora, |
| járókelőktől tarhálsz pénzt az utcán, kéréssel, fenyegetéssel! |
| Előbb-utóbb csúszómászó féreggé vagy orgyilkossá |
| aljasít, ha nem küzdesz ellene. |
| Mit ér, hogy férfi voltál, ha az ő számára többé nem vagy az? |
| Mit ér elméd, ha már csak habzó szájjal |
| dadogó epilepsziásként, a beteljesületlen vágyak rángógörcsében |
| vonaglasz egy koszos rongydarabon, a puszta földön, a sárban? |
| Ragadj inkább kést vagy beretvát, |
| csonkítsd meg testedet minél előbb! |
| Legyen ágyékod ugar, ahol az eke |
| hiába szánt barázdát! Nyeld el a vetőmagot, és |
| ne hagyd kicsírázni! Jobb a terméketlenség |
| a mindent tűrő alázatnál. Kedvesebb az égnek az őszinte káromlás is |
| a képmutató imánál. Mindenért magadat okold, |
| mindenért te vagy felelős, nem ő, |
| aki érzéketlenül átlép rajtad, akár egy holttetemen, |
| míg a földön heversz, aki sírodra tapos |
| abban a hitben, hogy úgysem fáj a halottnak, |
| ő, aki nem gonosz, csak érzéketlen, aki nem is sejti, |
| mit tett veled, s ha a szemébe mondanád, |
| képzelgőnek hinne, vagy őrültnek. |
| Menekülj előle a pusztába, és ha ujjaid |
| önkéntelenül az ő arcát rajzolják a homokba, |
| talpaddal semmisítsd meg rajzodat! |
| Hallgass! Ne igyekezz fölvilágosítani őt |
| arról, amit úgysem ért, hiszen más-más nyelven beszéltek. |
| Ugyanaz a fogalom mindkettőtöknek mást jelent. |
| Hallgass! Mert bármit, amit mondasz, |
| megbánhatsz, szégyellhetsz utóbb. |
| Inkább harapd el a nyelvedet: |
| ha azután az ő testébe harapsz bele |
| ragadozó módjára, legalább |
| nem várhat többé magyarázatot |
|
Egy elfelejtett arc
|
Szeretem s ezért megölöm,
hogy jön ahhoz, hogy én szeressem?
József Attila
|
| Mintha tegnap történt volna, pedig közel negyven éve is elmúlt, |
| hogy felháborodva jártam a várost, lázongva meg nem érdemelt |
| szenvedéseim ellen. Tenyerembe vájt körmeim |
| nyomán kiserkedt a vér. Mindegy volt, |
| szilvapálinkát iszom-e a kocsmapultnál |
| vagy esővizet kalapom karimájából. |
| Éveket adtam volna életemből, ha bizonyos szobafalak |
| megszólalnak, és elmesélik, aminek tanúi voltak. |
| De a sajnálatosan belém nevelt lovagiasság |
| úgysem engedte volna meg, hogy a gyűlölve szeretett nő után |
| nyomozzak. Mivel azonban ellenállhatatlan erővel |
| rögződött belém a hit, hogy jogom van tudni az igazat, |
| lehetetlen volt tétlenül maradnom, tehát |
| pótcselekvésekkel csaptam be az ösztökélő, |
| szégyenletes ösztönt. Olyan városrészek felé vitt az utam, |
| ahol ő járni sosem szokott, és valahol |
| a külső Ferencvárosban vagy a Káposztásmegyeri Vízművek közelében, |
| zsebemben rejtegetve a képzeletbeli |
| tőrt vagy vitriolos üveget, hosszú gyaloglás és még hosszabb |
| várakozás után hirtelen benyitottam egy kiskocsmába vagy bodegába, |
| mintha rajtaütni készülnék valakin vagy valakiken, |
| pedig odabent csak az előre várható látvány fogadott, |
| borostás férfiarcok és rosszul elmosott söröspoharak. |
| Rekedten kértem egy deci rumot, és holtfáradtan lerogytam |
| valami borfoltos asztal mellé. Néha odatelepedett |
| egy-egy hanyagul öltözött, loncsos hajú külvárosi tündér, |
| megitta a maradék rumot, és belém karolt, |
| mint egy kedves nőrokon. Felálltunk és kimentünk, |
| s a második utcasaroknál ő is magamra hagyott, látva, reménytelen |
| eset vagyok. Azután villamosra szálltam. |
| „Ha meghalnék, nem kínlódnék tovább, de akkor sem, |
| ha holnapra ő halna meg!” Hiába |
| próbáltam elhessegetni ostobán csapongó, |
| szárnyas-rovarszerű gondolataimat. Milyen furcsa, |
| hogy mindez rég a múlté! Elfelejtettem azt az arcot, |
| mint a részeg a villanyoszlopot, mit önkívületében átölelt, |
| mint a gyógyultan elbocsátott elmebeteg a kórházkerti almafát, |
| női mellekként tapogatta, és csodálkozott, |
| hogy egyetlen törzsön kettőnél |
|
Lakatlan évszakok
| Egyre ritkábban merészkedem |
| a nagyváros vadonába, ahol |
| üldözők nélkül is üldözött vagyok, hiszen |
| bensőmben hordozom örök üldözőmet, |
| a betegséget, amely kegyetlenebbül megziháltat, |
| mint hogyha futnom kellene valaki |
| vagy valakik elől. Betonketrecbe zárva |
| töltöm az őszi s téli hónapokat, mialatt elnézegetem az építkezések |
| finom porát felkavaró szelet, máskor meg az esőt. |
| Ilyenkor szinte visszakívánom életem |
| legboldogtalanabb, legnyomorultabb időszakait, |
| a város ostromát, a másfél éves éhezést, |
| mikor csonttá-bőrré fogyott, de fiatal |
| testem villamossággal volt telítve még, |
| és várni tudott a kedvezőbb napokra, türelmesen vagy lázadozva. |
| Akkor mindig sietve jártam, számlálatlan kilométereket |
| hagyva naponta magam mögött. |
| Igen! Néha még az elromlott szerelem |
| keserves időszakát is visszakívánom, |
| mikor úgy állt belém a szenvedés, |
| akár a fogfájás; órákig tombolt, s úgy is állt ki, |
| ahogy a testi fájdalom szokott |
| váratlan fegyverszünetet kötni a szenvedővel. |
| Igen! A féltékenység kínja is úgy állt belém |
| valaha rég, és éreztem, ahogy keresztül- |
| áramlik rajtam, végig két karomon, |
| egészen ujjaim hegyéig. S én futni próbáltam előle, |
| vaktában hagyva hátam mögött az utcák sorát, és mikor |
| sikerült végre magamat holtra fárasztani, a szenvedés |
| eltompult. Valamennyi érzés, még a gondolatok árnyéka is |
| vérző szoborból, mely minden kínra érzéketlenül |
| állt még sokáig egy utcasarkon vagy egy tér szegélyén, |
| mielőtt gépies léptekkel, látszólag céltalanul |
| elindult végre valami vaktában választott irányba: |
| kimérten lépdelő holttest a rábámuló, de hozzá szólni nem merő |
|
|