Az elnök beiktatása
(Ez a költemény teljes egészében a képzelet szülötte. A benne szereplő személyek, a történelemből és az irodalomból ismert nevek viselőit kivéve, sohasem éltek. Ha valaki önmagára vagy bárki másra ráismerni vél, legokosabban teszi, ha ezt a körülmények véletlen összejátszásának tulajdonítja.) |
Szaniszló gyarapodik súlyban és bölcsességben
Homálynoky Szaniszló, dunántúli születésű költőtársamtól hallottam |
a következő történetet: 197?-ben, tavasszal, mikor az érzékeny lelkű |
költőnők verseiben a távírópóznák rügyezni kezdenek, és a statisztikai hivatal |
mókusszámlálókat küld a hegyekbe, Szaniszló barátunkat mókusszámlálók helyett |
szülővárosának, *váraljának kéttagú küldöttsége kereste föl, |
dr. Edelényi Tibold, megyei főkönyvtáros és egy fiatal irodalomtörténész, |
aki egy-két esztendeje, a már akkor hatvanadik életéve felé közeledő |
Homálynokyról rövid tanulmányt írt a helyi lapban, |
s nyilván szívesen írt volna hosszabbat is, ha a lap |
terjedelme engedi. Dr. Edelényi Tibold hajdan Szaniszló barátunknak |
osztálytársa volt, és a házigazda szívesen fogadta az ismeretlen, |
fiatal irodalomtörténészt is, hiszen – megbocsátható emberi gyöngeségből – |
szerette, hogyha írtak róla, amivel a sors hosszú időn keresztül |
csak ritkán kényeztette el. Szóval, a küldöttség azért jött, |
hogy költőnket a szülővárosában alapított, s egy régi híres íróról |
elnevezett új irodalmi társaság tiszteletbeli elnökéül kérje föl. |
Homálynoky Szaniszló elfogadta a megtiszteltetést, nem mintha különösebben |
vágyott volna efféle kitüntetésre, de csak nehezen tudott |
bármiféle kérést visszautasítani; nehezére esett nemet mondani, |
azonkívül úgy érezte, hogy esetleges vonakodásával a küldötteket |
saját személyükben bántaná meg, és ezt a világért sem akarta volna. |
Igent mondott tehát; megállapodtak az elnök ünnepélyes beiktatásának |
egyelőre több hónapi távolságban kitűzött időpontját illetőleg. |
A küldöttek felhajtottak egy kevés, alkoholmentes üdítőitalt, |
majd búcsút véve eltávoztak, Homálynoky Szaniszló pedig, |
sötét gondolatokba merülve, magára maradt. |
Voltaképp igen kedvezőtlen időpontban érte a megtiszteltetés. |
Nemrég jött ki a szanatóriumból, ahol 8–10 kiló túlsúlyt szedett magára. |
Nem volt kövér, de rosszabb annál: piknikus. |
Minthacsak a piknikusok piknikjén zabálta volna |
dagadtra magát. Kihízta zakóit és nadrágjait; |
utóbbiakból még kieresztette a hajtást |
Szaniszló anyósa, aki női szabászatot tanított |
egy ipari szakközépiskolában, de a férfizakókhoz |
nem szívesen nyúlt. Ezért tehát Homálynoky |
vagy begombolatlanul hagyta ruháját mellén, hasán, |
vagy szórakozottságból begombolta, s ilyenkor gombjai |
lepattogzottak ama feszítőerő következtében, mit a költő |
duzzadó gyomra és hasa fejtett ki, s a szélrózsa |
minden irányába repültek szét, úgyhogy Szaniszló |
térdre ereszkedve vagy hasra fekve halászta ki őket a heverő |
vagy az asztal alól, és kivörösödött arccal, |
asztmás lihegéssel tápászkodott fel, hitvese pedig nyűglődött |
a naponta több ízben is szükségessé vált gombfelvarrás miatt, de mi mást |
tehetett volna? Homálynoky Szaniszló voltaképpen |
nem volt hiú, nem szép férfi szeretett volna lenni, |
csak sovány, mivel úgy érezte, és némi joggal, |
hogy nemcsak egy kövér, de még egy pufók költő is |
nevetséges látvány. Azonban enni is szeretett, ezért hát |
nehezére esett a fogyókúra. Homálynoky, |
mikor egy sikeres gombvadászat után karosszékében megpihent, |
elgondolkozott azon, hogy az élet milyen mostohán bánt vele, |
szülővárosát, *váralját sem véve ki. |
A költő atyja annak idején a helyi közigazgatás |
egyik vezetője volt, és éveken át ő irányította |
a város kulturális ügyeinek a közigazgatásra tartozó |
részét is. Ebben a minőségében rendelte el, |
mikor a hadüzenet megtörtént, és a fővárost bombatámadás érte, |
hogy a városi múzeum értékeit bombabiztos |
óvóhelyre szállítsák, ládákba csomagolva. |
*váralját egyelőre nem sújtotta bombazápor, |
de múltak a hónapok, és idősebb Homálynoky úr, |
a költő atyja, a városban jártában, véletlenül észrevette, |
hogy a városi múzeum bejárati ajtaja nyitva áll, |
noha nincs odabenn semmi látnivaló. Betért tehát |
a múzeumba, és ott találta az üres tárlók között, |
egy kopott, ócska plüssfotelban üldögélve, |
melyet nem volt már érdemes bombabiztos óvóhelyen rejtegetni, |
a makrapipáját békésen szívogató Balga Márton |
múzeumi őrt, s nyomban meg is kérdezte tőle: |
„Tulajdonképpen mit is csinál maga három hónapja, |
mióta a múzeumot kiürítettük?” Balga Márton pedig |
ezt a nevét meghazudtoló, bölcs feleletet adta: |
„Szemmel tartom a dolgokat.” Az idősebb Homálynoky |
ennek ellenére beosztotta a járlatlevelek, azaz marhapasszusok |
kezelője mellé segédmunkaerőnek. Ezzel |
véget is ért a három hónapos aranyélet, |
Balga Márton pedig szörnyen rossz néven vette ezt, |
mert volt egy ellenállhatatlan szenvedélye, nevezetesen |
a barlangkutatás, polgári foglalkozása azonban meglehetősen |
akadályozta ebben. „Bakony az én Párizsom!” – |
mondta állítólag Sobri Jóska, szabadon Ady után |
(szerintem Ady előtt, mivel a híres betyár korábban élt a költőnél), |
azzal úgy eltűnt az őt üldöző pandúrok szeme elől, |
mintha a föld nyelte volna el. Azt rebesgették, |
hogy egy titkos barlangüregben húzza meg magát ilyenkor |
üldözői elől. Balga Márton a fejébe vette, |
hogy fel fogja kutatni a hírhedt haramia porhüvelyét, |
ezért sorra járta a Bakony-hegység barlangjait, |
és miután az egyikbe egy hat méter hosszú kötélen |
lebocsátkozott, valóban talált is egy csontvázat |
s hozzá egy koponyát, amit azután kineveztek |
Sobri Jóska koponyájává, nem törődve azzal a nem egészen |
elhanyagolható körülménnyel, hogy a félelmetes útonálló, |
meglehetősen hiteles följegyzések szerint, |
önkezével vetett véget életének, mikor a pandúrok mégis bekerítették, |
és látta, hogy nem vehet egérutat. Ha pedig így történt, |
hogyan került vissza koponyája a barlangba? A lelet, |
a régészek és az antropológusok egybehangzó véleménye szerint, |
egy, legalább hatvan éves öregemberé lehetett, amint ezt |
a fogazat állapotából és a koponyavarratokból megállapították. |
A koponyák tudvalevőleg csak odvasodnak, de nem öregednek |
a halál után. A koponya végül múzeumi |
üvegszekrénybe került, Balga Márton pedig |
vérszemet kapott, és kutatni kezdett a másik híres betyár, |
Savanyú Jóska földi maradványai után, s néhány évvel később |
meg is találta azokat egy, a Bakony-hegység déli részén |
fekvő barlangban. A koponya ezúttal egy harminc év körüli, |
fiatal férfiénak bizonyult. Ebben az esetben is |
volt egy zavaró körülmény, nevezetesen az, hogy Savanyú Jóskát |
kiváltotta a tömlöcből valami titkos pártfogója |
vagy hajdani bűntársa. Szabadulása után folytatta |
eredeti foglalkozását, a szabómesterséget, de úgy látszik, |
nem tudott már sehogyan sem beleszokni a polgári életbe, |
s végül felkötötte magát. Ha pedig ez az igazság, |
hogyan került vissza mégis porhüvelye a Bakony egyik |
barlangjába? Még jobban összekuszálták a dolgokat |
bizonyos, elég hitelesnek látszó följegyzések, melyek szerint |
Sobri Jóska legföljebb harmincegynehány évet élt, Savanyú Jóska viszont |
suicidiuma idején hatvankét éves volt, eszerint kölcsönösen |
az egymás barlangjában kellett volna elpusztulniuk, tekintve, hogy |
Sobri Jóska a Bakony északi, Savanyú Jóska pedig a déli részén |
garázdálkodott, ráadásul nem is éltek egyidőben. Az antropológusok |
és a régészek rövid vita után elvetették a föltevést, hogy mind a két |
koponya a Sobri Jóskáé – mivel ő legalább valóban a Bakonyban |
lelte halálát –, az egyik harminc-, a másik hatvanéves korából. |
Ha viszont az északi barlangban talált koponya a Sobri Jóskáé, |
vagy valami ismeretlen vándoré, és a másik koponya a Savanyú Jóskáé, |
fölvetődik a kérdés, mit hordott a nyakán utóbbi, életének |
utolsó harminc esztendejében? Végül is úgy határoztak, hogy megcserélik |
a két koponya jelzőkartonját, és nem firtatják tovább, |
hogyan cserélődött fel a két hírhedt haramia működési területe, |
avagy hogyan cserélődött meg koponyájuk, körzetükkel ellentétesen. |
Balga Mártonnak nem csekély tekintélyt szerzett |
barlangkutató körökben a két ritka fölfedezés. |
Megjelenése azonban nem volt tekintélyes, mivel nyurga termete |
a barlangokban való folytonos kúszástól és hajlongástól |
meggörnyedt, úgyhogy testtartása a neandervölgyi |
előemberére emlékeztetett, arcvonásai barlangkutatás nélkül is |
az intelligencia hasonló fokáról árulkodtak. |
Homálynoky Szaniszlót azonban visszaemlékezésében |
megzavarta hitvese és anyósa, akik szokás szerint |
tőle tudakolták, mit főzzenek másnap ebédre, noha mindig |
bebizonyosodott, hogy Szaniszló lehetetlent kíván, |
mert a megnevezett ételnek éppen akkor nem volt szezonja. |
Szaniszló készségesen elismerte, fogalma sincs, |
minek mikor van a szezonja. Annyira járatlan maradt |
az ilyesmiben, hogy még talán azt is el lehetett volna vele hitetni: |
bokron terem a tarhonya, a sült csirke pedig |
szájba repül. Köztudomású, hogy a költők |
mennyire gyámoltalanok az élet gyakorlati dolgaiban. |
|
Szaniszilót kiűzik a kufárok a templomból
Homálynoky Szaniszló, dunántúli születésű költőtársam visszaemlékezése |
ott szakadt félbe, hogy Balga Márton némileg a neandervölgyi |
előemberre hasonlított. Nos, közvetlenül *váralja felszabadulása után |
az előember élemberré nőtt, ő lett a városka rendőrkapitányságának |
vezetője. (Ha mondhatunk élmunkást, élüzemet, miért ne |
mondhatnánk élembert is? Herder árnyéka |
attól már nem lehet sokkal sötétebb.) Baj volt |
a megfelelő egyenruhával, az új, demokratikus rendőrség |
uniformisát ugyanis még nem tervezték meg abban az időben. |
Lehet, hogy Balga Márton átallotta viselni a régi |
rendőr-egyenruhát, vagy talán nem is jutott hozzá ilyenhez, |
hiszen a régi rendőrtisztek egytől-egyig elhagyták a várost. |
*váralján a forradalmak győzelmével együttjáró |
zűrzavaros, háború utáni állapotok uralkodtak. |
Balga Márton végül is egy nyugatra távozott címzetes tábornok, |
azaz nyugalmazott ezredes egyenruháját öltötte fel, miután lefejtette |
a nadrágról a piros stráfot, és abban parádézott rövid |
pünkösdi királysága alatt, míg le nem váltották odafentről, |
cimboráival együtt: Homálynoky emlékezett, hogy Balga Márton, |
fogdmegjei élén, házkutatást tartott az ő |
szüleinek lakásán is, ahol a Budapesten élő költő |
könyvtárának egy része visszamaradt, és elkoboztak |
körülbelül nyolc-tíz kötetet. Irodalmi tájékozottság |
hiányában, a címekből indultak ki. *váralja polgári lakásaiban még |
olyan 600–800 kötetes könyvtárak is csupán elvétve voltak találhatók, |
mint amilyet Szaniszló barátunk szüleinek lakásán hátrahagyott. |
A költő még emlékezett, hogy az elkobzott művek egyike |
az idősebb Alexandre Dumas „A három testőr” című könyve volt. |
A házkutatóknak nyilván Horthy Miklós testőrségét |
juttatta eszébe a képzettársítás szeszélye. A másik |
Hars von Hammerstein osztrák írónak gyenge-közepes |
szerelmi regénye, „A sárga fal”, amelynek címében |
valószínűleg a japán veszedelmet orrontották meg |
a házkutatók. A legfájdalmasabb veszteségnek |
Németh László „A minőség forradalma” című tanulmánygyűjteményének |
három kötete bizonyult. Ezeket a tanulmányokat igen élvezetes olvasmánynak |
tartotta Homálynoky, annak ellenére, hogy igen sok kérdésben |
nem értett egyet az íróval. Balga Mártonék felől |
Németh László neve helyén akár a Pityi Palkóé is |
állhatott volna. Bizonyos, hogy semmit sem tudtak a szerzőről, |
de a „forradalom” szót a címben gyanúsnak találták. |
Homálynoky, mikor megkapta a hírt, azon nyomban |
följelentette Balga Mártont, helyesebben, a *váraljai rendőrkapitányságot |
a belügyminiszternél. Az ügyirat egy becsületes és olvasott |
rendőrtiszthez került, mint előadóhoz, aki mélyen fölháborodott azon, |
hogy egy írótól éppen a könyveit kobozták el. Szinte hetenként |
intézett szigorú felhívást a könyvelkobzást elrendelő |
*váraljai rendőrkapitánysághoz, jelentéstételt követelve. |
Néhány hónap múlva, mikor Homálynoky Szaniszló szüleit meglátogatni |
szülővárosába érkezett, megszólította az utcán a rendőrkapitányság |
új vezetője, és arra kérte, hogy az elkobzott könyvek tömegéből |
vigyen el akármennyit, csak – az Isten szerelmére! – adjon neki |
írást arról, hogy könyveit hiánytalanul visszakapta. Balga Mártonék |
az elkobzott könyveket a város határában emelkedő dombon épült |
régi csillagvizsgáló toronyba szállították, |
ahol már a költő gyermeksége idején is |
csak üres, rozsdás távcsövek meredeztek, melyekből az üveglencsét |
réges-rég kiszedték, vagy talán soha |
nem is volt bennük üveg. A csillagda |
emberemlékezet óta nem működött. Az akkoriban |
még sovány poéta könnyű léptekkel hagyott maga mögött |
vagy kétszáz lépcsőfokot. A torony dereka táján |
feküdt az a két tágasabb helyiség, ahol valóságos |
könyvhegyek tornyosultak, mivel Balga Márton és fogdmegjei |
az otthon maradt polgári családok könyvtárait csupán megdézsmálták, |
mintegy hatalmukat fitogtatva, de a nyugatra távozottak |
lakásából minden könyvet idehordtak. Tehát |
a rendőrség új vezetőjének nyolc-tíz, cím szerint megnevezett könyvet |
kiválogatni, akkora munkát adott volna, mint nyolc-tíz varrótűt |
megkeresni egy szénaboglyában. Homálynoky Szaniszlót |
elfogta a bibliofil kísértés, hogy annyi könyvet cipeljen haza, |
amennyit csak elbír, de végül mégis jobbik énje kerekedett felül, |
és csupán a saját elkobzott könyveit igyekezett megkeresni. |
Hármat-négyet meg is talált. Sajnos, éppen „A minőség forradalmá”-t |
csonkította meg valaki. Körülbelül százhúsz lapot |
téptek ki a második kötetből vandál kezek. |
Szaniszló szakmai szolidaritásból őszintén remélte, hogy csupán |
cigarettát sodorni, nem pedig valami alantasabb célra használták a papírt, |
de a hiányt soha többé nem tudta pótolni, noha évekig szorgalmasan |
bújta érte az antikváriumokat. A költőt egyébként még Balga Márton és társai |
rémuralma idején följelentette egy ismeretlen személy, |
miszerint *váralján bujkál. A följelentést |
a jóságos barlangkutató-rendőrkapitány a budapesti politikai rendőrségnek |
küldte meg. Szaniszló munkahelyén a szakszervezet egyik vezetője, |
titoktartást kérve, elárulta az írónak, hogy egy politikai nyomozó |
érdeklődött utána. A költő véletlenül találkozott abban az időben |
annak a háznak a házfelügyelőnőjével is, ahonnan 1945 januárjában |
kibombázták. Ennél az asszonynál is járt egy nyomozó. |
Homálynoky ismét írt a belügyminiszternek, azzal a kéréssel |
fordulva hozzá: vizsgáltassa ki az ügyet, és állíttassa bíróság elé őt, |
hogyha bármi büntetendőt elkövetett, ha azonban ártatlansága derülne ki, |
közölje vele a *váraljai följelentő nevét és címét, hogy most már ő |
jelenthesse föl az illetőt rágalmazásért. Szaniszló |
az említett beadványra ugyan sohasem kapott választ, |
de a nyomozás, úgy látszik, abbamaradt, mert a költő |
nem hallott többé a nyomozóról. „Egy író eleve gyanús személy!” |
– gondolta Homálynoky. Lám, az ötvenes években magánszorgalomból |
nyomozott utána egy, faluról a fővárosba került és a költővel |
ugyanazon házban lakó fiatal rendőrtizedes, aki sehogyan sem |
értette, hogy Szaniszló miért nem jár el reggelente |
dolgozni. A költő ugyanis abban az időben már |
„szabadúszó” volt, műfordításból, ellenőrző szerkesztésből |
és egyéb irodalom körüli munkákból élt, |
szerényen ugyan, de korántsem nyomorogva. |
„Író! Könyveket ír. Abból él,” – felelte egy asszony a házból |
a közrend kíváncsi őrének. „És azért fizetnek?” – álmélkodott, |
hangjában határtalan megbotránkozással, Kóka Mihály rendőrtizedes. |
A túl buzgó fiatal rendőr teljes tapasztalatlansága érthető volt. |
Annál jobban meglepte Homálynokyt hajdani iskolatársának, |
az Amerikából hazalátogató dr. Kettesy Álmosnak |
hozzá intézett kérdése: „Mondd, ha meg nem sértelek, |
miből élsz te tulajdonképpen?” Dr. Kettesy Álmos ugyanis |
főiskolai tanár lett új hazájában, |
s bár jogi tárgyakat adott elő, ismerte a költő könyveit, |
tudott az állami kitüntetésről, amelyben Homálynoky |
hatvanéves korában részesült. Mégis elcsodálkozott, |
mikor látta, hogy a költő és felesége nem jár darócruhában, |
ha nem is fényűzően, de ízlésesen berendezett |
lakásban élnek, látogatóikat borral, feketével, |
süteménnyel tudják megkínálni. Szinte hihetetlenül hangzott |
dr. Kettesy Álmos szájából ugyanaz a kérdés, amely húszegynéhány évvel ezelőtt |
Kóka Mihály rendőrtizedesnek is fúrta az oldalát. |
Homálynoky Szaniszló visszaemlékezett az ötvenes évek elejére, |
amikor különböző bizottságok elé idézték, |
és faggatták, miért nem alkot? Szaniszló |
azt válaszolta, hogy ő igenis alkot, és kívánatra meg is mutatta |
legújabb költeményeit a bizottság tagjainak; mégsem közölték |
eredeti alkotásait, csupán műfordításait, |
nyolc éven át. Homálynoky tudta, hogy e bizottságok tagjai közül |
egyesek ma is hatalmi pozícióban ülnek. |
„A legtöbben a helyükön maradtak, vagy legföljebb helyet |
cseréltek egymással,” – gondolta Szaniszló. |
Néha még most is úgy érezte, mintha ugyanazok nyomnák felülről, |
ha nem is a régi, brutális módon, inkább óvatosan, |
hogyha pedig nem nyomhatják, legalább agyonhallgatják. |
Miért is szeretnék azokat, akiket annak idején |
szívesen megfojtottak volna egy kanál vízben? |
„Ennek csak akkor lesz vége, ha már kihaltak. |
Sajnos, jómagam előbb halok ki náluk,” – gondolta Szaniszló, |
és képzeletben máris látta magát egy félhomályos sufni |
bűzös és mocskos szalmazsákján fetrengeni, |
ahol iszonyú görcsrohamok között vívja haláltusáját. |
Azt gondolta ugyanis, hogy ha mindig a lehető legrosszabbat képzeljük el, |
egyúttal el is hárítjuk bekövetkeztét, |
hiszen semmi sem történik az életben |
pontosan úgy, ahogyan az ember elképzeli. |
Ezért, ha felkészülünk a legrosszabb eshetőségre is, |
már csak valami kevésbé rossz következhetik. |
Kár, hogy az élet nemegyszer alaposan megcáfolta |
Szaniszlónak ezt a túlságosan optimista vélekedését. |
|
Szaniszló a Koponyák Hegyén
„Bankett is lesz! Nagy vacsora a Park-szállóban!” |
– újságolta dr. Edelényi Tibold, megyei főkönyvtáros |
Homálynoky Szaniszló, dunántúli születésű |
költőtársamnak és feleségének, mikor a megbeszélt napon |
egy Balaton-parti üdülőhelyről immár az ötven kilométernyire |
fekvő *váralja felé robogtak, s egymás után a messzeségben tűntek el |
a rég kialudt, kúpforma tűzhányók, |
melyek a félig már megmérgezett tavat környékezték, ahol |
vízi élőlények serege vívta haláltusáját |
a kavicsos vízfenék olajos, pakurás, hínáros |
halpoklában. De a felszínen derű honolt, |
sütött a nap, és a hőseinket szállító jármű, |
illetve annak kipufogója szintén megtette közben a magáét, |
hozzájárulva jó néhány köbméter benzingőzzel, |
néhány száz decibel zajártalommal, hogy a víz fölötti világ |
légköre is lakhatatlan állatgyehennává, emberpokollá |
silányodjék, ha nem is nyomban, de hosszú és lankadatlan |
aprómunka árán, hiszen sok kicsi |
sokra megy. „A banketten is csak vérünk |
cholesterin-szintjét, zsírsavtartalmát fogjuk szaporítani; |
minden falat, minden korty szeszesital egy lépéssel közelebb taszít |
az infarktushoz, az agyvérzéshez, minden szippantás cigarettafüst |
a tüdőrákhoz,” – gondolta Szaniszló, akit mindig komorrá |
tett a szülővárosához való közeledés; ezt persze |
óvakodott bevallani feleségének vagy dr. Edelényi Tiboldnak, |
hajdani osztálytársának, aki immár az érdekesen |
őszülő, a szépen, méltóságteljesen, nem is túl gyorsan öregedő, |
elegáns és tekintélyes vezetőemberek közé |
tartozott. A tudományokkal való foglalkozás, |
a könyvek között leélt esztendők megfinomították |
valaha nyersebben markáns, férfias arcát, de most |
nem szellemi dolgokról, hanem az ünnepélyes beiktatás gyakorlati |
részéről értekezett a költővel, akinek a budapesti találkozás óta |
eltelt hónapok alatt semmit sem sikerült lefogynia, |
sőt az üdülőben újabb két kiló súlyfölösleget |
szedett magára. A gondnok mentegetőzött, |
amiért az előző évekhez képest sokkal szerényebb úticsomaggal |
láthatta csak el a távozókat. „Az ellátmány |
nem emelkedett, csak az árak!” – hangsúlyozta. |
„Nem biztos, hogy Cuki hajlandó lesz megenni ezt,” |
– mondta dr. Karikás Lothárné, született Cink Veronika, a költő |
legjobb fiatalkori barátjának életepárja, mikor kibontották |
az egy-egy kis doboz olcsó húskonzervet, egy-egy zsemlét, almát |
és zöldpaprikát tartalmazó csomagokat. Cuki a család szemefénye, |
egy jól megtermett pulikutya volt, |
oly okos állat, hogy szinte minden szót megértett |
az emberi beszédből, hacsak nem valami elvontabb témáról |
társalogtak előtte. Dr. Karikásék nagyon a szívükre vették volna, |
hogyha Homálynoky Szaniszló és hitvese szállodában |
szállt volna meg, amit pedig nagyvonalúan felajánlott |
a beiktatási ünnepély rendezősége részéről |
dr. Edelényi Tibold. Mikor végre magukra maradtak, |
dr. Karikás Lothár hosszabb sétára vitte vendégeit, |
hogy a város legújabb létesítményeit, melyeket Szaniszló utolsó |
látogatása óta létesítettek a létesítők, kissé lokálpatrióta hevülettel, |
mindamellett némileg ironikusan is |
bemutassa, mert az új, modern épületek |
csöppet sem illettek a régi házsorok közé, |
egy-egy üvegfalú csodapalota úgy állt a patinás |
barokk épületek szomszédságában, akár tehénen a gatya, |
(bocsánat a parlagi szóért!) Majd hazatérve |
megvacsoráztak; és le is feküdtek volna, ha be nem ront |
Bokányi Ulászló, Homálynoky Szaniszló oldalági rokona, |
erősen pityókos állapotban, színjózan felesége kíséretében |
dr. Karikásékhoz, megakadályozva a többieket a beszélgetésben; |
a saját zavaros, csak félig-meddig érthető előadása elhallgattatott |
mindenki mást, ráadásul nagyot hallott öregkorára, |
és sem a füle helyett halántékához szorított |
hallókészüléke, sem gyakori, másik füléhez emelt tenyérrel föltett |
„He? He?” kérdései nem segítették elő a folyamatos társalgást. |
Homálynoky Szaniszló már délután is nehezen, zihálva lélegzett |
a katlanszerű belváros keskeny házsorai között, ahol megrekedt a fülledt, |
kánikulai hőség. Talán ez a nehézlégzés |
nyomasztotta éjszaka is, mivel hajnal felé igen kellemetlen |
álomlátásban volt része: megpillantotta ugyanis |
a saját koponyáját a városi múzeum üvegszekrényében kiállítva, |
tőle jobbra Sobri Jóska, balra Savanyú Jóska koponyája |
volt két másik üvegszekrényben látható, |
és alattuk széles, piros brokátszalagon, arany betűkkel |
a közös felirat: MEGYÉNK HÍRES SZÜLÖTTEI.
|
Nem tudható, miről ismerte fel a költő a tulajdon |
koponyáját, hiszen még sosem volt alkalma ilyen csupaszon |
szemügyre venni, továbbá az sem derült ki az álomból, |
miféle szemmel látta Szaniszló az ünnepélyes |
koponya-fesztivált, hiszen saját üres szemgödrei |
szintén bent voltak az üvegszekrényben, a koponyába ágyazottan, |
s onnan bámultak vissza rá. Homálynoky Szaniszló, |
reggelre ébredve, jobbnak látta elhallgatni álmát |
vendéglátói előtt, feleségének is |
csak évek múlva merte elmondani. Talán félt, |
hogy nyomasztólag hat majd szeretett hitvesére a rémes álom, |
és nem lesz kedve elkísérni őt egyetlen szabad délelőttjükön. |
Bokányi Ulászló ezen az útjukon is |
mindenáron Szaniszlóékkal akart tartani, de sikerült |
még idejében megszökniük előle. A költő |
azt az egyemeletes házat kereste föl hitvese társaságában, |
amelyik hajdan anyai nagyanyjáé volt, mert ezt a házat |
igen különös módon építették. *váralja főutcájából nyílt egy zsákutca, |
s annak a végében állt ez a domboldalban épült ház, |
melynek a nagy rácsos kapun túli előkertje |
egy szinten feküdt a belvárossal. A költő gyermekkorában |
tele volt félig elvadult bokrokkal ez a kert, |
és játszótársaival gyakran bujkált alattuk, a zöld homályban, |
vagy szaladgált a kert közepén álló, Ámort ábrázoló |
kőszobor körül. A szobor jobb kezefején |
valaha egy kőpillangó pihent, később, mikor |
a villanyvilágítást bevezették, eltávolították a lepkét, és helyette |
zománcos bádogernyővel övezett villanykörtét |
helyeztek Ámor kezébe, hogy a három padot |
s körül a virágágyakat és a gruppot holdfény nélküli |
nyári estéken is bevilágítsa. A kert és a szobor helyén |
most sóderral fölhintett, kopár sivatag terült el, |
ahol egy árva fűszál sem nőtt. A házat valami |
vállalat irodái foglalták el, de Homálynokyék akadálytalanul |
mehettek föl az emeletre, helyesebben, arra az aszfaltos kis udvarra, |
amely ugyanilyen volt már a költő gyermeksége idején is, onnan vezetett |
egy középen kétfelé ágazó falépcső, egyrészt a padlásra, másrészt a dombtető |
magasságában fekvő gyümölcsöskertbe. Szaniszló emlékezetében |
az aszfaltozott udvar jóval nagyobb volt, mint amekkorának |
a valóságban bizonyult. Nyilván, ahogyan ő növekedett, |
úgy kisebbedett az udvar az emlékezetében élőhöz képest. A költő |
gyermekkorában kutyák és macskák népesítették be |
a kicsiny területet, azonkívül néhány tyúk és egy kakas, |
melyet a kis Szaniszló kakasvezetőnek hívott, |
látva, hogy mindig a tyúkok élén menetel büszke díszlépésben, |
azok pedig sorban követik őt, magot keresve, csipegetve. |
Homálynoky Szaniszló nem töltötte még be negyedik életévét, |
mikor valami családi összejövetel alkalmával |
sietve igyekezett elhagyni az ebédlőt, ahol a felnőtteknek |
csak a térdéig ért, és semmit sem látott maga körül, |
csak férfi és női cipőket, hosszú szoknyákat és nadrágszárakat. |
A gyermek mindig Gulliver az óriások országában, |
de a felnőttek nemigen törődnek az ilyesmivel. |
A kisfiú megivott egy csésze kakaót, és egy szelet friss kaláccsal a kezében, |
az említett udvaron álldogált, amikor a kakasvezető, |
melynek nevét a gyermek talán az első világháború idején |
gyakran hallott „szakaszvezető” mintájára képezte, egy villámgyors szökkenéssel |
kirántotta kezéből a kalácsot, és máris osztozkodott rajta |
tyúk-háremével. A nem egészen négyéves Homálynoky Szaniszló |
mélységesen megdöbbent a történteken. Ugyanis akkor eszmélt rá először életében, |
hogy van a világon önzés és erőszak is. Idáig teljes |
védettségben élt, és mit sem tudott a létfenntartásért folyó küzdelemről. |
De azonnal levonta a tanulságot, mivel riadt, de rövid döbbenetének elmúltával, |
nyomban visszatért az ebédlőbe, másik szelet kalácsot kérni, |
csakhogy közben a kalács elfogyott, és a gyermek Homálynoky |
hoppon maradt. Most ismertette feleségével életének |
ezt az első keserű tapasztalatát, de sietniük kellett, |
hogy még a költő édesapjának sírját is |
meglátogathassák. Taxiba ülve, hamar el is értek |
a temetőbe, és a költő száraz szemmel, de zajló kebellel |
állt a sírnál, s körülbelül a következő néma szónoklatot |
tartotta: „Szegény apám, te is megjártad alaposan. |
Mindig középen álltál, megkaptad hát a magadét, |
előbb jobbról, azután balról. Bennem se telhetett |
sok örömed. Energikus férfi voltál, engem pedig, aki nem vagyok energikus, |
az ilyen férfiak mindig arra ingereltek, hogy ingereljem őket. |
Téged nem ingereltelek közvetlenül és készakarva. Elvégre az apám voltál, |
és fölneveltél. De olyan lehettem, mint valami konok növény, |
amely mindig a kertész szándékával ellenkező |
irányban fejlődik. Bosszantott téged, hogy nem voltam eminens tanuló, |
pedig csak rajtam múlt. De én mint költő vágytam lenni eminensnek, |
és nem sokat törődtem azzal, amiről sejtettem, hogy hasznát |
soha nem veszem. Ezért csak arra vigyáztam, hogy meg ne bukjam |
ezekből a tárgyakból. Föléd akartam nőni, és sikerült is ez |
még életedben. Szerencsére, akkor már annyira elfoglaltak |
a saját bajaid, hogy nem vettél észre |
semmi mást. Jó, hogy nem arattam fölötted nyilvános diadalt, |
mert most nagyon szégyelleném. Voltaképp csak akkor szerettelek, |
amikor már öreg és beteg voltál, amikor már megtiportak, |
amikor már sajnáltalak. Egy nappal halálod előtt, |
kórházi ágyad szélén ültem, és te hűdéses ajakkal |
szakadatlanul beszéltél, de egy szavadat sem |
értettem. Azt sem tudom biztosan, |
megismertél-e? Hét évvel voltál akkor öregebb, |
mint én most. Hét éven belül valószínűleg követni foglak. |
Nyugodj békében!” Félórával később |
Homálynokyék a Park-szállóban ebédeltek dr. Karikásékkal, |
és az ebéd vége felé, mintegy bebizonyítandó, |
hogy senki sem próféta a saját hazájában, |
a költő megpillantotta egyik régi ismerősét, |
Barna Kázmér hajdani városgazdát közeledni, akinek láthatólag sejtelme sem volt, |
mit keres *váralján a költő, hiszen így üdvözölte, |
míg mellettük elhaladóban, egy pillanatra megállt |
az asztal mellett: „Szervusz! Hogy vagy? Mit csinálsz? |
Írogatsz még? Írogatsz még?” |
|
Homálynoky Szaniszló, dunántúli születésű költőtársam |
lihegve rogyott le egy fotelba, miután |
a nyári délután rekkenő forróságában, a keskeny utcák |
alkotta belváros katlanán keresztül, ahol szinte megállt |
a fullasztó levegő, eljutott a hajdani segédpüspöki palotában |
berendezett megyei könyvtár igazgatói szobájába, fenn az emeleten, |
s jó tíz percig tartott, míg végre annyira |
kilihegte magát, hogy beszélni tudjon, vagy legalább |
rövid feleletet adhasson a hozzá intézett |
kérdésekre. Egy-két percen át úgy rémlett, |
mintha csupa vadidegen arc venné körül, sőt egy pillanatra |
Sobri Jóska és Savanyú Jóska sárga koponyaarca, |
sőt Balga Márton neandervölgyi vigyora is megjelenne a háttér |
súlyos, bíborszínű függönyredői között, |
de ez csak rémlátás lehetett. Csakhamar meg tudta különböztetni |
egymástól a körülötte ülők ábrázatát. |
Fölismerte dr. Edelényi Tibold megyei főkönyvtárost, egykori |
osztálytársát, majd Sáfrány Aladárt, a Szaniszlónál is mostohább sorsú |
*váraljai költőt, aki immár végleg ottrekedt |
szülővárosában; megpillantotta a fiatal |
irodalomtörténészt is meg néhány ismeretlen |
férfit, nyilván a város kulturális életének vezetőit, |
s közöttük egy kellemesen szép és szelíd arcú fiatal nőt is, |
aki részvétteljes jóindulattal szemlélte |
a fuldokló Homálynoky Szaniszlót a fotelban, míg elhaló hangon |
inni kért, és miután egy pohár hideg pepsi-colát |
felhajtott, újra a régi volt, kész arra is, hogy a beiktatási |
ünnepségen részt vegyen. Ezért hát, a szükséges bemutatkozások |
megtörténtével, fölkerekedtek, és átvonultak a tágas előadóterembe, |
ahol mintegy harminc-negyven főnyi hallgatóság foglalta el |
a székek felét; az első sorokat ugyanis fenntartották |
a Gordoványi Gáspárról elnevezett irodalmi társaság vezetőinek |
és tagjainak. Egyébiránt *váralja sohasem dúskált |
a tehetséges írókban. Néhány nevet őriztek ugyan |
az irodalomtörténet kötetei, de már csak a nevek |
éltek a köztudatban, nem a művek. Maga a híres |
Gordoványi Gáspár sem volt *váraljai születésű. |
Életének harmincötödik éve táján telepedett le |
az Isten háta mögötti városkában, ahol kertes lakóházat vásárolt |
a *váralját övező magaslatok egyikén, és ott élte le |
hátralevő idejét, mint „a *váraljai remete”. E néven |
emlegette ugyanis az utókor, mivel nyugalomra vágyott, |
visszavonultan élt, és nem barátkozott senkivel |
*váralja lakói közül, amit kétségkívül |
bölcsen cselekedett. Homálynoky Szaniszló is biztosra vette, |
hogy csupán azért érte őt a megtiszteltetés, a város egykori polgármesterének |
fiát, a hajdani aranyifjúság oszlopos tagját, a bálrendezőt, |
mivel nem volt más. Őt kellett tehát szeretni, |
ha fogcsikorgatva is. Ezt vélte kiérezni egyes tanácsi vezetők |
tartózkodó, bizalmatlan kézszorításából is, és talán ez okozta, |
hogy a fiatal irodalomtörténész bevezetője és a helyi pedagógiai főiskola |
egyik növendékének kissé elfogódott szavalata után, |
aki a költőnek szülővárosáról írt költeményeiből adott elő, |
ő maga egyik legkihívóbb, többféleképpen is értelmezhető versét, |
a „Ramszesz elporlódott horoszkópja” című poémát |
olvasta fel. Az összhatást némileg megzavarta |
Szaniszló költői hevülete, mely versmondása végén |
egy lendületes karmozdulatban összpontosult. |
Kár, hogy a költő e mozdulat közben könyökével |
erősen megtaszította a mikrofont, s az az üvegborítású asztallapon |
jókorát csúszva, leírhatatlanul iszonyatos |
sikoltást hallatott, mintha egy házasságtörő |
parázna asszonyt hurcolnának a pokolba az ördögök, |
kegyetlen szülési fájdalmak között, s egyúttal tudtára adnák, |
hogy férje beadta a válópert, szeretője pedig |
egy másik nővel disszidált, de előzőleg felgyújtotta bosszúból |
az asszony lakását, ahol bennégett még beváltásra váró |
öt találatos lottószelvénye is. Homálynoky lelkére kötötte |
dr. Edelényi Tiboldnak, hogy a förtelmes halálsikolyt |
töröltesse a magnószalagról, de félő, hogy a megyei főkönyvtáros |
a következő, megpróbáltatásokkal teli órákban |
megfeledkezett erről, és az utókor találgathatja majd, |
ki sikoltott fel? A költő maga, vagy egy önkívületbe |
hajszolt tinédzser, aki talán a rendkívüli költemény okozta |
gyönyörűségtől eldobta magát, akárcsak kedvenc |
külföldi táncdalénekesének száma után? A műsor befejeztével |
átvehette a költő a bekeretezett okiratot tiszteletbeli elnökké való |
megválasztásáról, majd körülvették jónehányan |
a hallgatóság tagjai közül. Egy fiatal asszony |
Homálynoky eredeti műveinek és fordításainak bibliográfiáját kérte |
főiskolai szakdolgozatához. A költőnek utóbb két heti munkájába került |
egy, nemcsak eredeti műveit és fordításait, hanem a róla szóló |
tanulmányok és kritikák lelőhelyét is tartalmazó, hiányos bibliográfia |
összeállítása, de a szakdolgozatot sosem látta, igaz, hogy |
nem is hiányolta. A kulturális vezetők visszakísérték a költőt |
és hitvesét a megyei könyvtár igazgatói szobájába, |
s miután némi undorral hörpintettek egyet |
a közben lábvíz-hőmérsékletűvé langyosodott |
pepsi-colából, kezdtek angolosan elszállingózni |
az ünnepélyes esemény színhelyéről. Homálynoky sejtette, |
hogy ebből már aligha lesz díszvacsora, tehát |
javasolta, hogy induljanak haza, de dr. Edelényi Tibold |
marasztalta őket. Ekkor már csak a fiatal |
irodalomtörténész, egy még fiatalabb, a fővárosból ide került |
régész és Sáfrány Aladár, Homálynoky fiatalkori barátja, |
a balsorsú költő volt jelen. Szaniszlónak utólag |
úgy tetszett, hogy dr. Edelényi Tiboldot közben néhányszor |
egy másik szobába hívták át a telefonhoz, vagy ő maga |
ment át, felhívni valakit. Titokzatos hadmozdulatok |
folytak a háttérben, talán megpuhítani igyekeztek |
azt a vezető állásban lévő férfiút, aki a bankett |
költségeit utalványozni lett volna hivatott, de mint a költő |
később hallotta, elfelejtették meghívni az illetőt |
az elnök beiktatására, és most megmakacsolta magát |
sértődöttségből. Végül, amikor már alkonyodott, |
takarítónők törtettek be porszívókkal, partvisokkal, |
felmosó rongyokkal, s ekkor dr. Edelényi Tibold |
kénytelen volt kijelenteni, hogy nem maradhatnak tovább. |
A fiatal irodalomtörténésszel együtt közrefogták |
Homálynoky Szaniszlót és feleségét, és elkísérték őket |
dr. Karikás Lothár otthonáig. Ott a főkönyvtáros |
kurtán kijelentette, hogy késő van már vacsorázni. |
A bankettről nem is történt említés többé. |
Valójában esti fél kilenc óra volt, tehát nem is olyan nagyon késő. |
A költő felismerte dr. Edelényiék kínos helyzetét, |
és szívesen meghívta volna vacsorára két kísérőjüket |
a Park-szállóba, de attól tartott, azok ragaszkodni fognak, |
hogy ők fizessék mind a négyük vagy legalább a maguk |
vacsoráját, Szaniszló pedig nem akarta |
költségbe verni őket. Megfigyelte többek között, |
hogy a fiatal irodalomtörténész sárga cipőt visel |
sötét ruhához. „Lehet, hogy nem sokat törődik |
az öltözködéssel, de éppúgy meglehet, |
hogy fiatal házas, két-három kisgyermekkel, és nehezen élnek |
a tanári fizetésből. Ez az egy jó cipője van.” Mindezeket |
végiggondolva, bevonultak dr. Karikás Lothárékhoz. |
Kísérőik oda is követték őket. Félórára le is telepedtek, |
és csak akkor búcsúztak el, mikor már nyilvánvaló volt, |
hogy a költő és hitvese nem forgat a fejében |
semmi kalandos tervet. Távozásuk után |
dr. Karikás Lothárné, született Cink Veronika |
sajnálkozva közölte, hogy ők már megvacsoráztak, |
és a bankett miatt nem számítottak vendégeikre, sőt az üdülőben kapott |
úti csomagot is felbontották kíváncsiságból aznap délután, |
vajon Cuki mit szól hozzá. A család kedvence pedig csak |
körülszaglászta az egyik olcsó húspástétom konzervet, |
de nem evett belőle. Hát kidobták |
ezt a dobozt. A másik még megvolt, azt felezte meg |
vacsorára a költő hitvesével. Dr. Karikás Lothárné, aki különben |
gondos háziasszony volt, és vendégszeretetéhez nem fért kétség, |
valóban nem tehetett a történtekről, s most megpróbálta |
valami mással kárpótolni Homálynokyékat, bemutatva |
Cuki nem mindennapi produkcióit. „Jönnek a kukások,” |
– mondta Cink Veronika, mire a család szemefénye |
haragos ugatásba kezdett. „Hol a fekete krampusz?” |
E kérdésre Cuki szembeállt a földig érő |
velencei tükörrel, és a saját fekete képmását |
ugatta meg. A műsor végeztével lefeküdtek, |
és Homálynoky Szaniszló, ha éhesen is, |
mégis azzal a megnyugtató érzéssel hajtotta |
álomra fejét, hogy a régóta esedékes fogyókúra |
|
|
|