Az elnök beiktatása

(Költői beszély)

(Ez a költemény teljes egészében a képzelet szülötte. A benne szereplő személyek, a történelemből és az irodalomból ismert nevek viselőit kivéve, sohasem éltek. Ha valaki önmagára vagy bárki másra ráismerni vél, legokosabban teszi, ha ezt a körülmények véletlen összejátszásának tulajdonítja.)

 

Szaniszló gyarapodik súlyban és bölcsességben

Homálynoky Szaniszló, dunántúli születésű költőtársamtól hallottam
a következő történetet: 197?-ben, tavasszal, mikor az érzékeny lelkű
költőnők verseiben a távírópóznák rügyezni kezdenek, és a statisztikai hivatal
mókusszámlálókat küld a hegyekbe, Szaniszló barátunkat mókusszámlálók helyett
szülővárosának, *váraljának kéttagú küldöttsége kereste föl,
dr. Edelényi Tibold, megyei főkönyvtáros és egy fiatal irodalomtörténész,
aki egy-két esztendeje, a már akkor hatvanadik életéve felé közeledő
Homálynokyról rövid tanulmányt írt a helyi lapban,
s nyilván szívesen írt volna hosszabbat is, ha a lap
terjedelme engedi. Dr. Edelényi Tibold hajdan Szaniszló barátunknak
osztálytársa volt, és a házigazda szívesen fogadta az ismeretlen,
fiatal irodalomtörténészt is, hiszen – megbocsátható emberi gyöngeségből –
szerette, hogyha írtak róla, amivel a sors hosszú időn keresztül
csak ritkán kényeztette el. Szóval, a küldöttség azért jött,
hogy költőnket a szülővárosában alapított, s egy régi híres íróról
elnevezett új irodalmi társaság tiszteletbeli elnökéül kérje föl.
Homálynoky Szaniszló elfogadta a megtiszteltetést, nem mintha különösebben
vágyott volna efféle kitüntetésre, de csak nehezen tudott
bármiféle kérést visszautasítani; nehezére esett nemet mondani,
azonkívül úgy érezte, hogy esetleges vonakodásával a küldötteket
saját személyükben bántaná meg, és ezt a világért sem akarta volna.
Igent mondott tehát; megállapodtak az elnök ünnepélyes beiktatásának
egyelőre több hónapi távolságban kitűzött időpontját illetőleg.
A küldöttek felhajtottak egy kevés, alkoholmentes üdítőitalt,
majd búcsút véve eltávoztak, Homálynoky Szaniszló pedig,
sötét gondolatokba merülve, magára maradt.
Voltaképp igen kedvezőtlen időpontban érte a megtiszteltetés.
Nemrég jött ki a szanatóriumból, ahol 8–10 kiló túlsúlyt szedett magára.
Nem volt kövér, de rosszabb annál: piknikus.
Minthacsak a piknikusok piknikjén zabálta volna
dagadtra magát. Kihízta zakóit és nadrágjait;
utóbbiakból még kieresztette a hajtást
Szaniszló anyósa, aki női szabászatot tanított
egy ipari szakközépiskolában, de a férfizakókhoz
nem szívesen nyúlt. Ezért tehát Homálynoky
vagy begombolatlanul hagyta ruháját mellén, hasán,
vagy szórakozottságból begombolta, s ilyenkor gombjai
lepattogzottak ama feszítőerő következtében, mit a költő
duzzadó gyomra és hasa fejtett ki, s a szélrózsa
minden irányába repültek szét, úgyhogy Szaniszló
térdre ereszkedve vagy hasra fekve halászta ki őket a heverő
vagy az asztal alól, és kivörösödött arccal,
asztmás lihegéssel tápászkodott fel, hitvese pedig nyűglődött
a naponta több ízben is szükségessé vált gombfelvarrás miatt, de mi mást
tehetett volna? Homálynoky Szaniszló voltaképpen
nem volt hiú, nem szép férfi szeretett volna lenni,
csak sovány, mivel úgy érezte, és némi joggal,
hogy nemcsak egy kövér, de még egy pufók költő is
nevetséges látvány. Azonban enni is szeretett, ezért hát
nehezére esett a fogyókúra. Homálynoky,
mikor egy sikeres gombvadászat után karosszékében megpihent,
elgondolkozott azon, hogy az élet milyen mostohán bánt vele,
szülővárosát, *váralját sem véve ki.
A költő atyja annak idején a helyi közigazgatás
egyik vezetője volt, és éveken át ő irányította
a város kulturális ügyeinek a közigazgatásra tartozó
részét is. Ebben a minőségében rendelte el,
mikor a hadüzenet megtörtént, és a fővárost bombatámadás érte,
hogy a városi múzeum értékeit bombabiztos
óvóhelyre szállítsák, ládákba csomagolva.
*váralját egyelőre nem sújtotta bombazápor,
de múltak a hónapok, és idősebb Homálynoky úr,
a költő atyja, a városban jártában, véletlenül észrevette,
hogy a városi múzeum bejárati ajtaja nyitva áll,
noha nincs odabenn semmi látnivaló. Betért tehát
a múzeumba, és ott találta az üres tárlók között,
egy kopott, ócska plüssfotelban üldögélve,
melyet nem volt már érdemes bombabiztos óvóhelyen rejtegetni,
a makrapipáját békésen szívogató Balga Márton
múzeumi őrt, s nyomban meg is kérdezte tőle:
„Tulajdonképpen mit is csinál maga három hónapja,
mióta a múzeumot kiürítettük?” Balga Márton pedig
ezt a nevét meghazudtoló, bölcs feleletet adta:
„Szemmel tartom a dolgokat.” Az idősebb Homálynoky
ennek ellenére beosztotta a járlatlevelek, azaz marhapasszusok
kezelője mellé segédmunkaerőnek. Ezzel
véget is ért a három hónapos aranyélet,
Balga Márton pedig szörnyen rossz néven vette ezt,
mert volt egy ellenállhatatlan szenvedélye, nevezetesen
a barlangkutatás, polgári foglalkozása azonban meglehetősen
akadályozta ebben. „Bakony az én Párizsom!” –
mondta állítólag Sobri Jóska, szabadon Ady után
(szerintem Ady előtt, mivel a híres betyár korábban élt a költőnél),
azzal úgy eltűnt az őt üldöző pandúrok szeme elől,
mintha a föld nyelte volna el. Azt rebesgették,
hogy egy titkos barlangüregben húzza meg magát ilyenkor
üldözői elől. Balga Márton a fejébe vette,
hogy fel fogja kutatni a hírhedt haramia porhüvelyét,
ezért sorra járta a Bakony-hegység barlangjait,
és miután az egyikbe egy hat méter hosszú kötélen
lebocsátkozott, valóban talált is egy csontvázat
s hozzá egy koponyát, amit azután kineveztek
Sobri Jóska koponyájává, nem törődve azzal a nem egészen
elhanyagolható körülménnyel, hogy a félelmetes útonálló,
meglehetősen hiteles följegyzések szerint,
önkezével vetett véget életének, mikor a pandúrok mégis bekerítették,
és látta, hogy nem vehet egérutat. Ha pedig így történt,
hogyan került vissza koponyája a barlangba? A lelet,
a régészek és az antropológusok egybehangzó véleménye szerint,
egy, legalább hatvan éves öregemberé lehetett, amint ezt
a fogazat állapotából és a koponyavarratokból megállapították.
A koponyák tudvalevőleg csak odvasodnak, de nem öregednek
a halál után. A koponya végül múzeumi
üvegszekrénybe került, Balga Márton pedig
vérszemet kapott, és kutatni kezdett a másik híres betyár,
Savanyú Jóska földi maradványai után, s néhány évvel később
meg is találta azokat egy, a Bakony-hegység déli részén
fekvő barlangban. A koponya ezúttal egy harminc év körüli,
fiatal férfiénak bizonyult. Ebben az esetben is
volt egy zavaró körülmény, nevezetesen az, hogy Savanyú Jóskát
kiváltotta a tömlöcből valami titkos pártfogója
vagy hajdani bűntársa. Szabadulása után folytatta
eredeti foglalkozását, a szabómesterséget, de úgy látszik,
nem tudott már sehogyan sem beleszokni a polgári életbe,
s végül felkötötte magát. Ha pedig ez az igazság,
hogyan került vissza mégis porhüvelye a Bakony egyik
barlangjába? Még jobban összekuszálták a dolgokat
bizonyos, elég hitelesnek látszó följegyzések, melyek szerint
Sobri Jóska legföljebb harmincegynehány évet élt, Savanyú Jóska viszont
suicidiuma idején hatvankét éves volt, eszerint kölcsönösen
az egymás barlangjában kellett volna elpusztulniuk, tekintve, hogy
Sobri Jóska a Bakony északi, Savanyú Jóska pedig a déli részén
garázdálkodott, ráadásul nem is éltek egyidőben. Az antropológusok
és a régészek rövid vita után elvetették a föltevést, hogy mind a két
koponya a Sobri Jóskáé – mivel ő legalább valóban a Bakonyban
lelte halálát –, az egyik harminc-, a másik hatvanéves korából.
Ha viszont az északi barlangban talált koponya a Sobri Jóskáé,
vagy valami ismeretlen vándoré, és a másik koponya a Savanyú Jóskáé,
fölvetődik a kérdés, mit hordott a nyakán utóbbi, életének
utolsó harminc esztendejében? Végül is úgy határoztak, hogy megcserélik
a két koponya jelzőkartonját, és nem firtatják tovább,
hogyan cserélődött fel a két hírhedt haramia működési területe,
avagy hogyan cserélődött meg koponyájuk, körzetükkel ellentétesen.
Balga Mártonnak nem csekély tekintélyt szerzett
barlangkutató körökben a két ritka fölfedezés.
Megjelenése azonban nem volt tekintélyes, mivel nyurga termete
a barlangokban való folytonos kúszástól és hajlongástól
meggörnyedt, úgyhogy testtartása a neandervölgyi
előemberére emlékeztetett, arcvonásai barlangkutatás nélkül is
az intelligencia hasonló fokáról árulkodtak.
Homálynoky Szaniszlót azonban visszaemlékezésében
megzavarta hitvese és anyósa, akik szokás szerint
tőle tudakolták, mit főzzenek másnap ebédre, noha mindig
bebizonyosodott, hogy Szaniszló lehetetlent kíván,
mert a megnevezett ételnek éppen akkor nem volt szezonja.
Szaniszló készségesen elismerte, fogalma sincs,
minek mikor van a szezonja. Annyira járatlan maradt
az ilyesmiben, hogy még talán azt is el lehetett volna vele hitetni:
bokron terem a tarhonya, a sült csirke pedig
szájba repül. Köztudomású, hogy a költők
mennyire gyámoltalanok az élet gyakorlati dolgaiban.
 

Szaniszilót kiűzik a kufárok a templomból

Homálynoky Szaniszló, dunántúli születésű költőtársam visszaemlékezése
ott szakadt félbe, hogy Balga Márton némileg a neandervölgyi
előemberre hasonlított. Nos, közvetlenül *váralja felszabadulása után
az előember élemberré nőtt, ő lett a városka rendőrkapitányságának
vezetője. (Ha mondhatunk élmunkást, élüzemet, miért ne
mondhatnánk élembert is? Herder árnyéka
attól már nem lehet sokkal sötétebb.) Baj volt
a megfelelő egyenruhával, az új, demokratikus rendőrség
uniformisát ugyanis még nem tervezték meg abban az időben.
Lehet, hogy Balga Márton átallotta viselni a régi
rendőr-egyenruhát, vagy talán nem is jutott hozzá ilyenhez,
hiszen a régi rendőrtisztek egytől-egyig elhagyták a várost.
*váralján a forradalmak győzelmével együttjáró
zűrzavaros, háború utáni állapotok uralkodtak.
Balga Márton végül is egy nyugatra távozott címzetes tábornok,
azaz nyugalmazott ezredes egyenruháját öltötte fel, miután lefejtette
a nadrágról a piros stráfot, és abban parádézott rövid
pünkösdi királysága alatt, míg le nem váltották odafentről,
cimboráival együtt: Homálynoky emlékezett, hogy Balga Márton,
fogdmegjei élén, házkutatást tartott az ő
szüleinek lakásán is, ahol a Budapesten élő költő
könyvtárának egy része visszamaradt, és elkoboztak
körülbelül nyolc-tíz kötetet. Irodalmi tájékozottság
hiányában, a címekből indultak ki. *váralja polgári lakásaiban még
olyan 600–800 kötetes könyvtárak is csupán elvétve voltak találhatók,
mint amilyet Szaniszló barátunk szüleinek lakásán hátrahagyott.
A költő még emlékezett, hogy az elkobzott művek egyike
az idősebb Alexandre Dumas „A három testőr” című könyve volt.
A házkutatóknak nyilván Horthy Miklós testőrségét
juttatta eszébe a képzettársítás szeszélye. A másik
Hars von Hammerstein osztrák írónak gyenge-közepes
szerelmi regénye, „A sárga fal”, amelynek címében
valószínűleg a japán veszedelmet orrontották meg
a házkutatók. A legfájdalmasabb veszteségnek
Németh László „A minőség forradalma” című tanulmánygyűjteményének
három kötete bizonyult. Ezeket a tanulmányokat igen élvezetes olvasmánynak
tartotta Homálynoky, annak ellenére, hogy igen sok kérdésben
nem értett egyet az íróval. Balga Mártonék felől
Németh László neve helyén akár a Pityi Palkóé is
állhatott volna. Bizonyos, hogy semmit sem tudtak a szerzőről,
de a „forradalom” szót a címben gyanúsnak találták.
Homálynoky, mikor megkapta a hírt, azon nyomban
följelentette Balga Mártont, helyesebben, a *váraljai rendőrkapitányságot
a belügyminiszternél. Az ügyirat egy becsületes és olvasott
rendőrtiszthez került, mint előadóhoz, aki mélyen fölháborodott azon,
hogy egy írótól éppen a könyveit kobozták el. Szinte hetenként
intézett szigorú felhívást a könyvelkobzást elrendelő
*váraljai rendőrkapitánysághoz, jelentéstételt követelve.
Néhány hónap múlva, mikor Homálynoky Szaniszló szüleit meglátogatni
szülővárosába érkezett, megszólította az utcán a rendőrkapitányság
új vezetője, és arra kérte, hogy az elkobzott könyvek tömegéből
vigyen el akármennyit, csak – az Isten szerelmére! – adjon neki
írást arról, hogy könyveit hiánytalanul visszakapta. Balga Mártonék
az elkobzott könyveket a város határában emelkedő dombon épült
régi csillagvizsgáló toronyba szállították,
ahol már a költő gyermeksége idején is
csak üres, rozsdás távcsövek meredeztek, melyekből az üveglencsét
réges-rég kiszedték, vagy talán soha
nem is volt bennük üveg. A csillagda
emberemlékezet óta nem működött. Az akkoriban
még sovány poéta könnyű léptekkel hagyott maga mögött
vagy kétszáz lépcsőfokot. A torony dereka táján
feküdt az a két tágasabb helyiség, ahol valóságos
könyvhegyek tornyosultak, mivel Balga Márton és fogdmegjei
az otthon maradt polgári családok könyvtárait csupán megdézsmálták,
mintegy hatalmukat fitogtatva, de a nyugatra távozottak
lakásából minden könyvet idehordtak. Tehát
a rendőrség új vezetőjének nyolc-tíz, cím szerint megnevezett könyvet
kiválogatni, akkora munkát adott volna, mint nyolc-tíz varrótűt
megkeresni egy szénaboglyában. Homálynoky Szaniszlót
elfogta a bibliofil kísértés, hogy annyi könyvet cipeljen haza,
amennyit csak elbír, de végül mégis jobbik énje kerekedett felül,
és csupán a saját elkobzott könyveit igyekezett megkeresni.
Hármat-négyet meg is talált. Sajnos, éppen „A minőség forradalmá”-t
csonkította meg valaki. Körülbelül százhúsz lapot
téptek ki a második kötetből vandál kezek.
Szaniszló szakmai szolidaritásból őszintén remélte, hogy csupán
cigarettát sodorni, nem pedig valami alantasabb célra használták a papírt,
de a hiányt soha többé nem tudta pótolni, noha évekig szorgalmasan
bújta érte az antikváriumokat. A költőt egyébként még Balga Márton és társai
rémuralma idején följelentette egy ismeretlen személy,
miszerint *váralján bujkál. A följelentést
a jóságos barlangkutató-rendőrkapitány a budapesti politikai rendőrségnek
küldte meg. Szaniszló munkahelyén a szakszervezet egyik vezetője,
titoktartást kérve, elárulta az írónak, hogy egy politikai nyomozó
érdeklődött utána. A költő véletlenül találkozott abban az időben
annak a háznak a házfelügyelőnőjével is, ahonnan 1945 januárjában
kibombázták. Ennél az asszonynál is járt egy nyomozó.
Homálynoky ismét írt a belügyminiszternek, azzal a kéréssel
fordulva hozzá: vizsgáltassa ki az ügyet, és állíttassa bíróság elé őt,
hogyha bármi büntetendőt elkövetett, ha azonban ártatlansága derülne ki,
közölje vele a *váraljai följelentő nevét és címét, hogy most már ő
jelenthesse föl az illetőt rágalmazásért. Szaniszló
az említett beadványra ugyan sohasem kapott választ,
de a nyomozás, úgy látszik, abbamaradt, mert a költő
nem hallott többé a nyomozóról. „Egy író eleve gyanús személy!”
– gondolta Homálynoky. Lám, az ötvenes években magánszorgalomból
nyomozott utána egy, faluról a fővárosba került és a költővel
ugyanazon házban lakó fiatal rendőrtizedes, aki sehogyan sem
értette, hogy Szaniszló miért nem jár el reggelente
dolgozni. A költő ugyanis abban az időben már
„szabadúszó” volt, műfordításból, ellenőrző szerkesztésből
és egyéb irodalom körüli munkákból élt,
szerényen ugyan, de korántsem nyomorogva.
„Író! Könyveket ír. Abból él,” – felelte egy asszony a házból
a közrend kíváncsi őrének. „És azért fizetnek?” – álmélkodott,
hangjában határtalan megbotránkozással, Kóka Mihály rendőrtizedes.
A túl buzgó fiatal rendőr teljes tapasztalatlansága érthető volt.
Annál jobban meglepte Homálynokyt hajdani iskolatársának,
az Amerikából hazalátogató dr. Kettesy Álmosnak
hozzá intézett kérdése: „Mondd, ha meg nem sértelek,
miből élsz te tulajdonképpen?” Dr. Kettesy Álmos ugyanis
főiskolai tanár lett új hazájában,
s bár jogi tárgyakat adott elő, ismerte a költő könyveit,
tudott az állami kitüntetésről, amelyben Homálynoky
hatvanéves korában részesült. Mégis elcsodálkozott,
mikor látta, hogy a költő és felesége nem jár darócruhában,
ha nem is fényűzően, de ízlésesen berendezett
lakásban élnek, látogatóikat borral, feketével,
süteménnyel tudják megkínálni. Szinte hihetetlenül hangzott
dr. Kettesy Álmos szájából ugyanaz a kérdés, amely húszegynéhány évvel ezelőtt
Kóka Mihály rendőrtizedesnek is fúrta az oldalát.
Homálynoky Szaniszló visszaemlékezett az ötvenes évek elejére,
amikor különböző bizottságok elé idézték,
és faggatták, miért nem alkot? Szaniszló
azt válaszolta, hogy ő igenis alkot, és kívánatra meg is mutatta
legújabb költeményeit a bizottság tagjainak; mégsem közölték
eredeti alkotásait, csupán műfordításait,
nyolc éven át. Homálynoky tudta, hogy e bizottságok tagjai közül
egyesek ma is hatalmi pozícióban ülnek.
„A legtöbben a helyükön maradtak, vagy legföljebb helyet
cseréltek egymással,” – gondolta Szaniszló.
Néha még most is úgy érezte, mintha ugyanazok nyomnák felülről,
ha nem is a régi, brutális módon, inkább óvatosan,
hogyha pedig nem nyomhatják, legalább agyonhallgatják.
Miért is szeretnék azokat, akiket annak idején
szívesen megfojtottak volna egy kanál vízben?
„Ennek csak akkor lesz vége, ha már kihaltak.
Sajnos, jómagam előbb halok ki náluk,” – gondolta Szaniszló,
és képzeletben máris látta magát egy félhomályos sufni
bűzös és mocskos szalmazsákján fetrengeni,
ahol iszonyú görcsrohamok között vívja haláltusáját.
Azt gondolta ugyanis, hogy ha mindig a lehető legrosszabbat képzeljük el,
egyúttal el is hárítjuk bekövetkeztét,
hiszen semmi sem történik az életben
pontosan úgy, ahogyan az ember elképzeli.
Ezért, ha felkészülünk a legrosszabb eshetőségre is,
már csak valami kevésbé rossz következhetik.
Kár, hogy az élet nemegyszer alaposan megcáfolta
Szaniszlónak ezt a túlságosan optimista vélekedését.
 

Szaniszló a Koponyák Hegyén

„Bankett is lesz! Nagy vacsora a Park-szállóban!”
– újságolta dr. Edelényi Tibold, megyei főkönyvtáros
Homálynoky Szaniszló, dunántúli születésű
költőtársamnak és feleségének, mikor a megbeszélt napon
egy Balaton-parti üdülőhelyről immár az ötven kilométernyire
fekvő *váralja felé robogtak, s egymás után a messzeségben tűntek el
a rég kialudt, kúpforma tűzhányók,
melyek a félig már megmérgezett tavat környékezték, ahol
vízi élőlények serege vívta haláltusáját
a kavicsos vízfenék olajos, pakurás, hínáros
halpoklában. De a felszínen derű honolt,
sütött a nap, és a hőseinket szállító jármű,
illetve annak kipufogója szintén megtette közben a magáét,
hozzájárulva jó néhány köbméter benzingőzzel,
néhány száz decibel zajártalommal, hogy a víz fölötti világ
légköre is lakhatatlan állatgyehennává, emberpokollá
silányodjék, ha nem is nyomban, de hosszú és lankadatlan
aprómunka árán, hiszen sok kicsi
sokra megy. „A banketten is csak vérünk
cholesterin-szintjét, zsírsavtartalmát fogjuk szaporítani;
minden falat, minden korty szeszesital egy lépéssel közelebb taszít
az infarktushoz, az agyvérzéshez, minden szippantás cigarettafüst
a tüdőrákhoz,” – gondolta Szaniszló, akit mindig komorrá
tett a szülővárosához való közeledés; ezt persze
óvakodott bevallani feleségének vagy dr. Edelényi Tiboldnak,
hajdani osztálytársának, aki immár az érdekesen
őszülő, a szépen, méltóságteljesen, nem is túl gyorsan öregedő,
elegáns és tekintélyes vezetőemberek közé
tartozott. A tudományokkal való foglalkozás,
a könyvek között leélt esztendők megfinomították
valaha nyersebben markáns, férfias arcát, de most
nem szellemi dolgokról, hanem az ünnepélyes beiktatás gyakorlati
részéről értekezett a költővel, akinek a budapesti találkozás óta
eltelt hónapok alatt semmit sem sikerült lefogynia,
sőt az üdülőben újabb két kiló súlyfölösleget
szedett magára. A gondnok mentegetőzött,
amiért az előző évekhez képest sokkal szerényebb úticsomaggal
láthatta csak el a távozókat. „Az ellátmány
nem emelkedett, csak az árak!” – hangsúlyozta.
„Nem biztos, hogy Cuki hajlandó lesz megenni ezt,”
– mondta dr. Karikás Lothárné, született Cink Veronika, a költő
legjobb fiatalkori barátjának életepárja, mikor kibontották
az egy-egy kis doboz olcsó húskonzervet, egy-egy zsemlét, almát
és zöldpaprikát tartalmazó csomagokat. Cuki a család szemefénye,
egy jól megtermett pulikutya volt,
oly okos állat, hogy szinte minden szót megértett
az emberi beszédből, hacsak nem valami elvontabb témáról
társalogtak előtte. Dr. Karikásék nagyon a szívükre vették volna,
hogyha Homálynoky Szaniszló és hitvese szállodában
szállt volna meg, amit pedig nagyvonalúan felajánlott
a beiktatási ünnepély rendezősége részéről
dr. Edelényi Tibold. Mikor végre magukra maradtak,
dr. Karikás Lothár hosszabb sétára vitte vendégeit,
hogy a város legújabb létesítményeit, melyeket Szaniszló utolsó
látogatása óta létesítettek a létesítők, kissé lokálpatrióta hevülettel,
mindamellett némileg ironikusan is
bemutassa, mert az új, modern épületek
csöppet sem illettek a régi házsorok közé,
egy-egy üvegfalú csodapalota úgy állt a patinás
barokk épületek szomszédságában, akár tehénen a gatya,
(bocsánat a parlagi szóért!) Majd hazatérve
megvacsoráztak; és le is feküdtek volna, ha be nem ront
Bokányi Ulászló, Homálynoky Szaniszló oldalági rokona,
erősen pityókos állapotban, színjózan felesége kíséretében
dr. Karikásékhoz, megakadályozva a többieket a beszélgetésben;
a saját zavaros, csak félig-meddig érthető előadása elhallgattatott
mindenki mást, ráadásul nagyot hallott öregkorára,
és sem a füle helyett halántékához szorított
hallókészüléke, sem gyakori, másik füléhez emelt tenyérrel föltett
„He? He?” kérdései nem segítették elő a folyamatos társalgást.
Homálynoky Szaniszló már délután is nehezen, zihálva lélegzett
a katlanszerű belváros keskeny házsorai között, ahol megrekedt a fülledt,
kánikulai hőség. Talán ez a nehézlégzés
nyomasztotta éjszaka is, mivel hajnal felé igen kellemetlen
álomlátásban volt része: megpillantotta ugyanis
a saját koponyáját a városi múzeum üvegszekrényében kiállítva,
tőle jobbra Sobri Jóska, balra Savanyú Jóska koponyája
volt két másik üvegszekrényben látható,
és alattuk széles, piros brokátszalagon, arany betűkkel
a közös felirat: MEGYÉNK HÍRES SZÜLÖTTEI.
Nem tudható, miről ismerte fel a költő a tulajdon
koponyáját, hiszen még sosem volt alkalma ilyen csupaszon
szemügyre venni, továbbá az sem derült ki az álomból,
miféle szemmel látta Szaniszló az ünnepélyes
koponya-fesztivált, hiszen saját üres szemgödrei
szintén bent voltak az üvegszekrényben, a koponyába ágyazottan,
s onnan bámultak vissza rá. Homálynoky Szaniszló,
reggelre ébredve, jobbnak látta elhallgatni álmát
vendéglátói előtt, feleségének is
csak évek múlva merte elmondani. Talán félt,
hogy nyomasztólag hat majd szeretett hitvesére a rémes álom,
és nem lesz kedve elkísérni őt egyetlen szabad délelőttjükön.
Bokányi Ulászló ezen az útjukon is
mindenáron Szaniszlóékkal akart tartani, de sikerült
még idejében megszökniük előle. A költő
azt az egyemeletes házat kereste föl hitvese társaságában,
amelyik hajdan anyai nagyanyjáé volt, mert ezt a házat
igen különös módon építették. *váralja főutcájából nyílt egy zsákutca,
s annak a végében állt ez a domboldalban épült ház,
melynek a nagy rácsos kapun túli előkertje
egy szinten feküdt a belvárossal. A költő gyermekkorában
tele volt félig elvadult bokrokkal ez a kert,
és játszótársaival gyakran bujkált alattuk, a zöld homályban,
vagy szaladgált a kert közepén álló, Ámort ábrázoló
kőszobor körül. A szobor jobb kezefején
valaha egy kőpillangó pihent, később, mikor
a villanyvilágítást bevezették, eltávolították a lepkét, és helyette
zománcos bádogernyővel övezett villanykörtét
helyeztek Ámor kezébe, hogy a három padot
s körül a virágágyakat és a gruppot holdfény nélküli
nyári estéken is bevilágítsa. A kert és a szobor helyén
most sóderral fölhintett, kopár sivatag terült el,
ahol egy árva fűszál sem nőtt. A házat valami
vállalat irodái foglalták el, de Homálynokyék akadálytalanul
mehettek föl az emeletre, helyesebben, arra az aszfaltos kis udvarra,
amely ugyanilyen volt már a költő gyermeksége idején is, onnan vezetett
egy középen kétfelé ágazó falépcső, egyrészt a padlásra, másrészt a dombtető
magasságában fekvő gyümölcsöskertbe. Szaniszló emlékezetében
az aszfaltozott udvar jóval nagyobb volt, mint amekkorának
a valóságban bizonyult. Nyilván, ahogyan ő növekedett,
úgy kisebbedett az udvar az emlékezetében élőhöz képest. A költő
gyermekkorában kutyák és macskák népesítették be
a kicsiny területet, azonkívül néhány tyúk és egy kakas,
melyet a kis Szaniszló kakasvezetőnek hívott,
látva, hogy mindig a tyúkok élén menetel büszke díszlépésben,
azok pedig sorban követik őt, magot keresve, csipegetve.
Homálynoky Szaniszló nem töltötte még be negyedik életévét,
mikor valami családi összejövetel alkalmával
sietve igyekezett elhagyni az ebédlőt, ahol a felnőtteknek
csak a térdéig ért, és semmit sem látott maga körül,
csak férfi és női cipőket, hosszú szoknyákat és nadrágszárakat.
A gyermek mindig Gulliver az óriások országában,
de a felnőttek nemigen törődnek az ilyesmivel.
A kisfiú megivott egy csésze kakaót, és egy szelet friss kaláccsal a kezében,
az említett udvaron álldogált, amikor a kakasvezető,
melynek nevét a gyermek talán az első világháború idején
gyakran hallott „szakaszvezető” mintájára képezte, egy villámgyors szökkenéssel
kirántotta kezéből a kalácsot, és máris osztozkodott rajta
tyúk-háremével. A nem egészen négyéves Homálynoky Szaniszló
mélységesen megdöbbent a történteken. Ugyanis akkor eszmélt rá először életében,
hogy van a világon önzés és erőszak is. Idáig teljes
védettségben élt, és mit sem tudott a létfenntartásért folyó küzdelemről.
De azonnal levonta a tanulságot, mivel riadt, de rövid döbbenetének elmúltával,
nyomban visszatért az ebédlőbe, másik szelet kalácsot kérni,
csakhogy közben a kalács elfogyott, és a gyermek Homálynoky
hoppon maradt. Most ismertette feleségével életének
ezt az első keserű tapasztalatát, de sietniük kellett,
hogy még a költő édesapjának sírját is
meglátogathassák. Taxiba ülve, hamar el is értek
a temetőbe, és a költő száraz szemmel, de zajló kebellel
állt a sírnál, s körülbelül a következő néma szónoklatot
tartotta: „Szegény apám, te is megjártad alaposan.
Mindig középen álltál, megkaptad hát a magadét,
előbb jobbról, azután balról. Bennem se telhetett
sok örömed. Energikus férfi voltál, engem pedig, aki nem vagyok energikus,
az ilyen férfiak mindig arra ingereltek, hogy ingereljem őket.
Téged nem ingereltelek közvetlenül és készakarva. Elvégre az apám voltál,
és fölneveltél. De olyan lehettem, mint valami konok növény,
amely mindig a kertész szándékával ellenkező
irányban fejlődik. Bosszantott téged, hogy nem voltam eminens tanuló,
pedig csak rajtam múlt. De én mint költő vágytam lenni eminensnek,
és nem sokat törődtem azzal, amiről sejtettem, hogy hasznát
soha nem veszem. Ezért csak arra vigyáztam, hogy meg ne bukjam
ezekből a tárgyakból. Föléd akartam nőni, és sikerült is ez
még életedben. Szerencsére, akkor már annyira elfoglaltak
a saját bajaid, hogy nem vettél észre
semmi mást. Jó, hogy nem arattam fölötted nyilvános diadalt,
mert most nagyon szégyelleném. Voltaképp csak akkor szerettelek,
amikor már öreg és beteg voltál, amikor már megtiportak,
amikor már sajnáltalak. Egy nappal halálod előtt,
kórházi ágyad szélén ültem, és te hűdéses ajakkal
szakadatlanul beszéltél, de egy szavadat sem
értettem. Azt sem tudom biztosan,
megismertél-e? Hét évvel voltál akkor öregebb,
mint én most. Hét éven belül valószínűleg követni foglak.
Nyugodj békében!” Félórával később
Homálynokyék a Park-szállóban ebédeltek dr. Karikásékkal,
és az ebéd vége felé, mintegy bebizonyítandó,
hogy senki sem próféta a saját hazájában,
a költő megpillantotta egyik régi ismerősét,
Barna Kázmér hajdani városgazdát közeledni, akinek láthatólag sejtelme sem volt,
mit keres *váralján a költő, hiszen így üdvözölte,
míg mellettük elhaladóban, egy pillanatra megállt
az asztal mellett: „Szervusz! Hogy vagy? Mit csinálsz?
Írogatsz még? Írogatsz még?”
 

Szaniszló színeváltozása

Homálynoky Szaniszló, dunántúli születésű költőtársam
lihegve rogyott le egy fotelba, miután
a nyári délután rekkenő forróságában, a keskeny utcák
alkotta belváros katlanán keresztül, ahol szinte megállt
a fullasztó levegő, eljutott a hajdani segédpüspöki palotában
berendezett megyei könyvtár igazgatói szobájába, fenn az emeleten,
s jó tíz percig tartott, míg végre annyira
kilihegte magát, hogy beszélni tudjon, vagy legalább
rövid feleletet adhasson a hozzá intézett
kérdésekre. Egy-két percen át úgy rémlett,
mintha csupa vadidegen arc venné körül, sőt egy pillanatra
Sobri Jóska és Savanyú Jóska sárga koponyaarca,
sőt Balga Márton neandervölgyi vigyora is megjelenne a háttér
súlyos, bíborszínű függönyredői között,
de ez csak rémlátás lehetett. Csakhamar meg tudta különböztetni
egymástól a körülötte ülők ábrázatát.
Fölismerte dr. Edelényi Tibold megyei főkönyvtárost, egykori
osztálytársát, majd Sáfrány Aladárt, a Szaniszlónál is mostohább sorsú
*váraljai költőt, aki immár végleg ottrekedt
szülővárosában; megpillantotta a fiatal
irodalomtörténészt is meg néhány ismeretlen
férfit, nyilván a város kulturális életének vezetőit,
s közöttük egy kellemesen szép és szelíd arcú fiatal nőt is,
aki részvétteljes jóindulattal szemlélte
a fuldokló Homálynoky Szaniszlót a fotelban, míg elhaló hangon
inni kért, és miután egy pohár hideg pepsi-colát
felhajtott, újra a régi volt, kész arra is, hogy a beiktatási
ünnepségen részt vegyen. Ezért hát, a szükséges bemutatkozások
megtörténtével, fölkerekedtek, és átvonultak a tágas előadóterembe,
ahol mintegy harminc-negyven főnyi hallgatóság foglalta el
a székek felét; az első sorokat ugyanis fenntartották
a Gordoványi Gáspárról elnevezett irodalmi társaság vezetőinek
és tagjainak. Egyébiránt *váralja sohasem dúskált
a tehetséges írókban. Néhány nevet őriztek ugyan
az irodalomtörténet kötetei, de már csak a nevek
éltek a köztudatban, nem a művek. Maga a híres
Gordoványi Gáspár sem volt *váraljai születésű.
Életének harmincötödik éve táján telepedett le
az Isten háta mögötti városkában, ahol kertes lakóházat vásárolt
a *váralját övező magaslatok egyikén, és ott élte le
hátralevő idejét, mint „a *váraljai remete”. E néven
emlegette ugyanis az utókor, mivel nyugalomra vágyott,
visszavonultan élt, és nem barátkozott senkivel
*váralja lakói közül, amit kétségkívül
bölcsen cselekedett. Homálynoky Szaniszló is biztosra vette,
hogy csupán azért érte őt a megtiszteltetés, a város egykori polgármesterének
fiát, a hajdani aranyifjúság oszlopos tagját, a bálrendezőt,
mivel nem volt más. Őt kellett tehát szeretni,
ha fogcsikorgatva is. Ezt vélte kiérezni egyes tanácsi vezetők
tartózkodó, bizalmatlan kézszorításából is, és talán ez okozta,
hogy a fiatal irodalomtörténész bevezetője és a helyi pedagógiai főiskola
egyik növendékének kissé elfogódott szavalata után,
aki a költőnek szülővárosáról írt költeményeiből adott elő,
ő maga egyik legkihívóbb, többféleképpen is értelmezhető versét,
a „Ramszesz elporlódott horoszkópja” című poémát
olvasta fel. Az összhatást némileg megzavarta
Szaniszló költői hevülete, mely versmondása végén
egy lendületes karmozdulatban összpontosult.
Kár, hogy a költő e mozdulat közben könyökével
erősen megtaszította a mikrofont, s az az üvegborítású asztallapon
jókorát csúszva, leírhatatlanul iszonyatos
sikoltást hallatott, mintha egy házasságtörő
parázna asszonyt hurcolnának a pokolba az ördögök,
kegyetlen szülési fájdalmak között, s egyúttal tudtára adnák,
hogy férje beadta a válópert, szeretője pedig
egy másik nővel disszidált, de előzőleg felgyújtotta bosszúból
az asszony lakását, ahol bennégett még beváltásra váró
öt találatos lottószelvénye is. Homálynoky lelkére kötötte
dr. Edelényi Tiboldnak, hogy a förtelmes halálsikolyt
töröltesse a magnószalagról, de félő, hogy a megyei főkönyvtáros
a következő, megpróbáltatásokkal teli órákban
megfeledkezett erről, és az utókor találgathatja majd,
ki sikoltott fel? A költő maga, vagy egy önkívületbe
hajszolt tinédzser, aki talán a rendkívüli költemény okozta
gyönyörűségtől eldobta magát, akárcsak kedvenc
külföldi táncdalénekesének száma után? A műsor befejeztével
átvehette a költő a bekeretezett okiratot tiszteletbeli elnökké való
megválasztásáról, majd körülvették jónehányan
a hallgatóság tagjai közül. Egy fiatal asszony
Homálynoky eredeti műveinek és fordításainak bibliográfiáját kérte
főiskolai szakdolgozatához. A költőnek utóbb két heti munkájába került
egy, nemcsak eredeti műveit és fordításait, hanem a róla szóló
tanulmányok és kritikák lelőhelyét is tartalmazó, hiányos bibliográfia
összeállítása, de a szakdolgozatot sosem látta, igaz, hogy
nem is hiányolta. A kulturális vezetők visszakísérték a költőt
és hitvesét a megyei könyvtár igazgatói szobájába,
s miután némi undorral hörpintettek egyet
a közben lábvíz-hőmérsékletűvé langyosodott
pepsi-colából, kezdtek angolosan elszállingózni
az ünnepélyes esemény színhelyéről. Homálynoky sejtette,
hogy ebből már aligha lesz díszvacsora, tehát
javasolta, hogy induljanak haza, de dr. Edelényi Tibold
marasztalta őket. Ekkor már csak a fiatal
irodalomtörténész, egy még fiatalabb, a fővárosból ide került
régész és Sáfrány Aladár, Homálynoky fiatalkori barátja,
a balsorsú költő volt jelen. Szaniszlónak utólag
úgy tetszett, hogy dr. Edelényi Tiboldot közben néhányszor
egy másik szobába hívták át a telefonhoz, vagy ő maga
ment át, felhívni valakit. Titokzatos hadmozdulatok
folytak a háttérben, talán megpuhítani igyekeztek
azt a vezető állásban lévő férfiút, aki a bankett
költségeit utalványozni lett volna hivatott, de mint a költő
később hallotta, elfelejtették meghívni az illetőt
az elnök beiktatására, és most megmakacsolta magát
sértődöttségből. Végül, amikor már alkonyodott,
takarítónők törtettek be porszívókkal, partvisokkal,
felmosó rongyokkal, s ekkor dr. Edelényi Tibold
kénytelen volt kijelenteni, hogy nem maradhatnak tovább.
A fiatal irodalomtörténésszel együtt közrefogták
Homálynoky Szaniszlót és feleségét, és elkísérték őket
dr. Karikás Lothár otthonáig. Ott a főkönyvtáros
kurtán kijelentette, hogy késő van már vacsorázni.
A bankettről nem is történt említés többé.
Valójában esti fél kilenc óra volt, tehát nem is olyan nagyon késő.
A költő felismerte dr. Edelényiék kínos helyzetét,
és szívesen meghívta volna vacsorára két kísérőjüket
a Park-szállóba, de attól tartott, azok ragaszkodni fognak,
hogy ők fizessék mind a négyük vagy legalább a maguk
vacsoráját, Szaniszló pedig nem akarta
költségbe verni őket. Megfigyelte többek között,
hogy a fiatal irodalomtörténész sárga cipőt visel
sötét ruhához. „Lehet, hogy nem sokat törődik
az öltözködéssel, de éppúgy meglehet,
hogy fiatal házas, két-három kisgyermekkel, és nehezen élnek
a tanári fizetésből. Ez az egy jó cipője van.” Mindezeket
végiggondolva, bevonultak dr. Karikás Lothárékhoz.
Kísérőik oda is követték őket. Félórára le is telepedtek,
és csak akkor búcsúztak el, mikor már nyilvánvaló volt,
hogy a költő és hitvese nem forgat a fejében
semmi kalandos tervet. Távozásuk után
dr. Karikás Lothárné, született Cink Veronika
sajnálkozva közölte, hogy ők már megvacsoráztak,
és a bankett miatt nem számítottak vendégeikre, sőt az üdülőben kapott
úti csomagot is felbontották kíváncsiságból aznap délután,
vajon Cuki mit szól hozzá. A család kedvence pedig csak
körülszaglászta az egyik olcsó húspástétom konzervet,
de nem evett belőle. Hát kidobták
ezt a dobozt. A másik még megvolt, azt felezte meg
vacsorára a költő hitvesével. Dr. Karikás Lothárné, aki különben
gondos háziasszony volt, és vendégszeretetéhez nem fért kétség,
valóban nem tehetett a történtekről, s most megpróbálta
valami mással kárpótolni Homálynokyékat, bemutatva
Cuki nem mindennapi produkcióit. „Jönnek a kukások,”
– mondta Cink Veronika, mire a család szemefénye
haragos ugatásba kezdett. „Hol a fekete krampusz?”
E kérdésre Cuki szembeállt a földig érő
velencei tükörrel, és a saját fekete képmását
ugatta meg. A műsor végeztével lefeküdtek,
és Homálynoky Szaniszló, ha éhesen is,
mégis azzal a megnyugtató érzéssel hajtotta
álomra fejét, hogy a régóta esedékes fogyókúra
végre elkezdődött.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]