Szaniszló és az utcalány

Homálynoky Szaniszló, dunántúli születésű költőtársam, az egyelőre állástalanul maradt könyvtáros versfordítói munkából tartotta fenn magát és csekély nyugdíjat élvező, özvegy édesanyját, s éppen ilyen ügyben loholt késő őszi, nyirkos időben hazafelé valamelyik könyvkiadóból, amikor is a Rákóczi út és a Tanács körút sarkán egy harmincnyolc év körüli, se szép, se csúnya, sem elegáns, sem nem kopottasan öltözött fekete hajú nő állította meg e szavakkal: „Mi az? Már meg sem ismeri a szegény embert?” Szaniszló zavarba jött, mert nem szeretett udvariatlanságot elkövetni, ráadásul tudta, hogy rövidlátó és rossz arcismerő, s jóhiszeműen azt gondolta, hogy a nő valamelyik hivatalbeli, volt kolléganője lehet, aki csak ritkán fordult meg a könyvtárban, de fölismerte a könyvtárost, akiből csak egy volt, viszont ez az egy nem tudta emlékezetébe vésni minden olvasó arcát és nevét, aki az elmúlt évek folyamán könyvet kölcsönözni jött. Hozzá még, a találkozás hivatali munkaidőben történt, amiből Homálynoky Szaniszló arra következtetett, hogy nyilván ezt a kolléganőt is elbocsátották állásából a nagy átszervezés során, s talán tanácsot óhajt tőle kérni, mitévő legyen. Szaniszló tehát jobbnak látta megjátszani a szórakozottan siető járókelőt. Bocsánatot kért a nőtől, amiért nem ismerte meg mindjárt, és megállt vele a sarkon, sőt néhány lépést haladt is visszafelé, abba az irányba, amerre a se szép, se csúnya, sem elegáns, sem nem kopottas, alapjában véve jelentéktelen külsejű, állítólagos ismerőse tartott, aki hamarosan megállt egy közeli gyógyszertár ajtaja előtt, és így szólt: „A nagynénémnek itt adtam randevút. Külföldi gyógyszert kellene kiváltanom, de nem jött el, nálam pedig nincs elég pénz. Nem tudna nekem százötven forintot kölcsönözni?” E szavakra nyomban világosság gyúlt Szaniszló agyában; rájött, mit akar tőle az ismeretlen, aki nyilván nem volt soha kolléganője, és orvul azt kérdezte: „Nem mondaná meg, honnan ismerjük egymást? Tudja; nekem nagyon rossz a memóriám.” „A Zeneakadémiáról,” – válaszolta szemrebbenés nélkül a nő. Szaniszló pedig nevetni kezdett. Otthon volt még valamennyi pénze, de amit magával hozott, elköltötte. „Azon nevetek, ha tudni akarja, hogy összesen három forint van a zsebemben,” – igyekezett kíméletesen tudomására hozni az utcalánynak, hogy nem lesz üzletkötés. „Tudja mit? Adja ide azt a három forintot,” – mondta kedves mosollyal a nő. „Hisz ez egy jó pofa,” – gondolta Szaniszló elismerőleg; és mivel az ilyen szerény kérést sohasem szokta megtagadni, átadta a három forintot. Csak elválásuk után jött rá, hogy nem maradt pénze villamosra, és most kutyagolhat vissza Budára gyalog. Elmúlt egy jó fél év. Szaniszló el is felejtette már a röpke, utcai találkozást, mikor egy forró nyári napon az említett gyógyszertár mellett elhaladva, átvillant agyán a gondolat: „Itt szólított le tavaly az a nő.” Alig ment tovább kétszáz métert, a Puskin mozi előtt ugyanabba az utcalányba ütközött, aki újra leszólította. A nő nem ismerte fel Szaniszlót, hisz az elmúlt idő során bizonyára sok férfit leszólított, de Szaniszlót azóta sem állították meg bájos vagy kevésbé bájos ismeretlenek az utcán, és most, fölénye tudatában, alattomosan megkérdezte a nőtől, aki megint százötven forintot akart külföldi gyógyszerre kölcsönkérni, (úgy látszik nem volt gazdag ötletekben, de nem is emelte föl a tarifát). „Mondja, tulajdonképpen honnan ismerjük mi egymást?” „Hát a Zeneakadémiáról,” – felelte újra az utcalány, aki talán zenésznek hitte valamilyen titokzatos okból Szaniszlót, pedig sosem járt semmiféle hangszerrel az utcán, mivel csak zongorázni tudott úgy-ahogy. „Nem emlékszik? Mi ugyanezt a beszélgetést már lefolytattuk fél évvel ezelőtt, de nem a Zeneakadémián,” – mondta Szaniszló szelíden. „Kínos! Kínos!” – felelte őszinte mosollyal az utcalány. „Milyen kedves pofa!” – gondolta Szaniszló, miután elváltak. „Én pedig rosszmájú disznó vagyok!” Szaniszlót, noha önkritikát gyakorolt, mégis titkos büszkeség töltötte el, mivel távolba látó megérzésre képes, kivételes lénynek hitte magát. Hiszen bizonyos volt benne, hogy az utcalány fél év óta eszébe sem jutott, s íme, most megérezte kétszáz méterről a találkozást. Önhittségéből később, társaságban, ahol elmesélte az esetet, egy pszichológus józanította ki, közölvén Szaniszlóval, hogy ellenkezőleg, minden alkalommal átvillant elméjén az első találkozás emléke, ahányszor csak ama gyógyszertár mellett elhaladt. De mivel ez a gondolat csak egy villanás volt Szaniszló tudatában, fél órán belül nyomtalanul el is felejtette. A második alkalommal azonban az egy perccel később történt találkozás rögzítette a gondolatot, mielőtt ideje lett volna elillanni Szaniszló tudatából. Eszerint költőnkre, mondta a pszichológus, ráillik a „Vak tyúk is talál szemet” szövegű közmondás. Szaniszló igazat adott a pszichológusnak, mindössze annyit jegyzett meg, hogy az utcalányra viszont az említett közmondás következő változata illenék: „Jó szemű tyúk is mellé koppint.”