Egy könyvtáros hányattatásai

Homálynoky Szaniszló, dunántúli születésű költőtársam 1949-ben az egyik legfontosabb állami hivatalban dolgozott mint főelőadó. (Megjegyzendő, hogy már a második világháború idején is ugyanott működött, s mivel az igazoló bizottság feddhetetlennek találta akkori magatartását, megtartották régi állásában, sőt egy nappal igazolása után elő is léptették.) A fordulat évében azonban a hivatal túl buzgó vezetői már a feddhetetlen múltú régi tisztviselőket sem tartották politikailag eléggé megbízhatónak, és sorra útilaput kötöttek a talpuk alá. Szaniszló barátunkat két véletlen körülmény szerencsés találkozása mentette meg ettől a sorstól. Az egyik, hogy szakszervezeti vonalon a kulturális ügyek legfőbb intézője, T. L. maga is verseket írt, s azok később meg is jelentek folyóiratokban, majd kötetbe gyűjtve, és ez a fontos tisztséget viselő poéta nemegyszer fordult Homálynoky Szaniszlóhoz prozódiai problémáival, vagy ha bizonytalanságban volt afelől, hogy két lehetséges megoldás közül melyiket válassza, és a kapott tanácsot többnyire meg is fogadta. Ugyanebben az évben távolították el a budai várban azt a falomladékot, amely a bombázások idejében az egyik minisztérium körülbelül harmincezer kötetből álló könyvtárának bejáratát eltorlaszolta, és megakadályozta, hogy a lakosság a felszabadulás utáni zűrzavaros hetekben széthordja, s eltüzelje, vagy egyéb célokra használja fel a könyveket, miket ildomosabb nem részletezni. A befolyásos pályatárs javaslatot terjesztett elő illetékes helyen, és ajánlotta, hogy Homálynoky Szaniszlót bízzák meg a könyvanyag átvizsgálásával, selejtezésével és új könyvtárrá rendezésével. Szaniszló barátunk ekképp főelőadói állását fölcserélte a kisebb fizetéssel és nehezebb munkával járó könyvtárossággal, de legalább nem került a foglalkozás nélküli, közveszélyes munkakerüléssel is gyanúsítható lézengők közé. Néhány ideiglenes kisegítő munkaerővel megkezdte a könyvtárrendezést, azaz megfelelő számú hevedert igényelt a gazdasági hivataltól, és csikorgó fagyban kötegekbe rögzítették a négy éve porosodó köteteket, időnként egy-egy pohár forralt borral védekezve a közeli kocsmában a megfagyás ellen, s leöblítve a beszívott tömérdek port. Miután a kötegeket az állami szállító vállalat teherautói átvitték a pesti oldalra, a hivatal új épületének pincéjébe, Szaniszló tovább folytatta munkatársaival a könyvtárrendezést, de előbb gondosan áttanulmányozta az ide vonatkozó szakirodalmat, s egyrészt, mert alaposan szerette csinálni, amit csinál, másrészt, hogy ne válthassák le máról holnapra, és ne állíthassanak akárkit a helyébe, elhatározta, hogy a könyvtár anyagát a Dewey-féle egyetemes tizedes osztályozás szabályai szerint fogja rendezni, minthogy ehhez a munkához meglehetősen széleskörű általános műveltség kívántatik, és mert valóban ez a módszer a legkorszerűbb és legjobb. Sajnos, az új, modern épületet egy lebombázott, régi ház alapjai fölé emelték, ahol hemzsegtek az egerek meg a patkányok, és kezdték megrágni éles fogaikkal a kötetek gerincét, mivel a könyvkötéshez használt csiriz tartalmaz némi kalóriát, és táplálékul szolgál a szerény igényű rágcsálóknak. A szövegben ugyan nem esik kár ilyenkor, de a kötet lapokra hullik szét. Az épület túlságosan közel feküdt a Dunához, s a nedves pincében a könyvtömeg alján és szélein heverő kötetek zöld szakállat kezdtek ereszteni penészből. Szaniszló és társai sállal kötötték be szájukat, akár a banditák, s eképpen közlekedtek a pince és az emelet között, a gyöngébb idegzetű tisztviselőnők rémületére, hogy minél kevesebbet nyeljenek a kötetekből felszálló porból. Lassan haladt a munka, Szaniszlónak pedig fájt a szíve a könyvek lassú pusztulása miatt. Egy zöldszakállú fóliánst be is mutatott magasabb helyen, ahol elszörnyedést keltett ugyan, de intézkedés mégsem történt. Hamarosan közbeavatkozott ugyanis a véletlen. Egy nagyobb hatalmú intézmény megirigyelte az új épületet, és beleköltözött. A könyvtárost utasították, hogy csak a már rendezett anyagot, az egész könyvtömegnek mintegy tíz százalékát szállíttathatja át a csereképpen fölajánlott épületbe, mivel a többi számára nincs hely. A hátramaradt köteteket át kellett adnia az Országos Könyvtári Központ nevű intézménynek, ahol állítólag kiválogatták az értékesebb példányokat, és szétosztották a közkönyvtárak között, a többi zúzdába került. Alig rendezkedett be a könyvtár az új, jóval szerényebb körülmények között, megint költözni kellett. Ekkor már csak az 1945 óta vásárolt szépirodalmat, ideológiai és ismeretterjesztő műveket vihette magával a könyvtár. Ez is kitett vagy tízezer leltári számot, de sok volt a vékony brosúra, úgyhogy a könyvtár egy harminc négyzetméteres helyiségben is elfért. Szaniszló feladta nagyra törő terveit, a hatalmas könyvtárat, amelyet képzeletben látott kezdetben maga előtt. Pályatársa, egyben pártfogója bukott ember lett egyelőre, nem tudni, mi okból, és megvált a hivataltól. A könyvtár még eltengődött egy darabig, de 1953 nyarán megkezdődött az átszervezés. Szaniszló hivatala egyesült egy másik intézménnyel, melynek saját könyvtára volt a közelben. Csupán a személyzeti osztály, az étkezde, a büfé meg a Szaniszló által vezetett könyvtár maradt a régi épületben, mintegy három hónapon át. Szaniszló egy fiatal gépírónővel és segédkönyvtárosával, egy hajdani pincérrel osztotta meg e magányos hónapokat, mivel az újonnan beköltözött osztályok dolgozói a saját, régi, megszokott könyvtárukba jártak, két utcasarokkal odébb. Homálynoky Szaniszló lexikonokkal bástyázta el magát íróasztala mögött, és versfordítással foglalkozott fedezékében, mivel utálta tétlenül tölteni idejét, s legalább duplán keresett, hiszen egyelőre fizetését is megkapta. Csak egyszer okozott nem kívánatos feltűnést, mikor a büfében egy jénai üvegből készült feketekávés pohár szétrobbant, amint ajkához emelte, s akkorát durrant, mint egy pisztolylövés, úgyhogy mindenki odafutott. Szerencsére, a pohár nem éles szilánkokra, hanem vastagabb darabokra tört, amiket Szaniszló részben szájából szedett ki ujjaival, részben a linóleum padlót borították el körülötte. Csodálatosképpen csak egy alig látható és érezhető karcolást szenvedett jobb felsőajkán. Néhány napon keresztül az új és fölötte éber kollégák, akik nem voltak jelen az esetnél, csupán hallottak róla, be-betértek a könyvtárba, megtudakolni, hogyan történt, ami történt. Szaniszló már-már attól tartott, jegyzőkönyvet fognak fölvenni. Felajánlotta, hogy megtéríti a pohár árát, de a büfé vezetőnője közölte, hogy a pohár fogyóeszköz, tehát nem jár érte térítés. Néhány nap múlva felhívta Szaniszlót telefonon a személyzeti osztály vezetője, és megnyugtatta, hogy a két könyvtár hamarosan egyesül, és közösen működik tovább. Újabb napok teltek el, és a könyvtáros új telefonhívást kapott. A személyzeti osztályra hívatta fel egy ismeretlen előadónő, és közölte vele, hogy további szolgálataira nem tartanak igényt. „Három nap múlva átjönnek az elvtársak, és eszközlik az átvételt.” Öt perccel később, mire Szaniszló a könyvtárba visszaérkezett, már ott is voltak. Nyilván a portáról hívták fel érkezésükkor a személyzeti osztályt telefonon. Szaniszló elgondolkodott, miért kellett őt éppen akkor eltávolítani a könyvtárból. Talán úgy vélekedtek a személyzeti osztályon, hogy akinek kezében szétdurran a feketekávés pohár, képes egy egész könyvtárat is felrobbantani. Így lett Szaniszló rövid időre állástalan, és csupán azt sajnálta, hogy soha többé nem veszi hasznát a Dewey-féle egyetemes tizedes osztályozásnak, pedig már könnyedén ki tudta fejezni egynéhány számmal meg egynéhány alosztás segítségével bármely könyv mondanivalóját, lett légyen annak tárgya „A félmajmok vesebántalmai”, „A zöngétlen mássalhangzók előfordulásának gyakorisága a hettita nyelvben”, avagy „A lendkerék szerepe az energiafelvétel egyenletessé tételében, különös tekintettel a lüktető jellegű mozgató erő segítségével hajtott géprészekre.”