Homálynoky Szaniszló történetei

Egy könyvtáros hányattatásai

Homálynoky Szaniszló, dunántúli születésű költőtársam

1949-ben az egyik legfontosabb állami hivatalban dolgozott

mint főelőadó. (Megjegyzendő, hogy már a második világháború

idején is ugyanott működött, s mivel az igazoló bizottság

feddhetetlennek találta akkori magatartását,

megtartották régi állásában, sőt egy nappal igazolása után

elő is léptették.) A fordulat évében azonban a hivatal

túl buzgó vezetői már a feddhetetlen múltú régi tisztviselőket sem tartották

politikailag eléggé megbízhatónak, és sorra útilaput

kötöttek a talpuk alá. Szaniszló barátunkat két véletlen körülmény

szerencsés találkozása mentette meg ettől a sorstól. Az egyik,

hogy szakszervezeti vonalon a kulturális ügyek legfőbb intézője,

T. L. maga is verseket írt, s azok később meg is jelentek

folyóiratokban, majd kötetbe gyűjtve, és ez a fontos tisztséget viselő poéta

nemegyszer fordult Homálynoky Szaniszlóhoz prozódiai problémáival,

vagy ha bizonytalanságban volt afelől, hogy két lehetséges megoldás közül

melyiket válassza, és a kapott tanácsot többnyire meg is fogadta.

Ugyanebben az évben távolították el a budai várban

azt a falomladékot, amely a bombázások idejében

az egyik minisztérium körülbelül harmincezer kötetből álló könyvtárának

bejáratát eltorlaszolta, és megakadályozta, hogy a lakosság

a felszabadulás utáni zűrzavaros hetekben széthordja,

s eltüzelje, vagy egyéb célokra használja fel a könyveket,

miket ildomosabb nem részletezni. A befolyásos pályatárs

javaslatot terjesztett elő illetékes helyen,

és ajánlotta, hogy Homálynoky Szaniszlót bízzák meg a könyvanyag

átvizsgálásával, selejtezésével és új könyvtárrá rendezésével.

Szaniszló barátunk ekképp főelőadói állását

fölcserélte a kisebb fizetéssel és nehezebb munkával járó

könyvtárossággal, de legalább nem került a foglalkozás nélküli,

közveszélyes munkakerüléssel is gyanúsítható

lézengők közé. Néhány ideiglenes kisegítő munkaerővel

megkezdte a könyvtárrendezést, azaz megfelelő számú hevedert

igényelt a gazdasági hivataltól, és csikorgó fagyban

kötegekbe rögzítették a négy éve porosodó

köteteket, időnként egy-egy pohár forralt borral

védekezve a közeli kocsmában a megfagyás ellen, s leöblítve a beszívott

tömérdek port. Miután a kötegeket az állami szállító vállalat teherautói

átvitték a pesti oldalra, a hivatal új épületének pincéjébe,

Szaniszló tovább folytatta munkatársaival a könyvtárrendezést,

de előbb gondosan áttanulmányozta az ide vonatkozó szakirodalmat,

s egyrészt, mert alaposan szerette csinálni, amit csinál,

másrészt, hogy ne válthassák le máról holnapra, és ne állíthassanak

akárkit a helyébe, elhatározta, hogy a könyvtár anyagát

a Dewey-féle egyetemes tizedes osztályozás szabályai szerint

fogja rendezni, minthogy ehhez a munkához

meglehetősen széleskörű általános műveltség kívántatik,

és mert valóban ez a módszer a legkorszerűbb és legjobb.

Sajnos, az új, modern épületet egy lebombázott, régi ház

alapjai fölé emelték, ahol hemzsegtek az egerek

meg a patkányok, és kezdték megrágni éles fogaikkal

a kötetek gerincét, mivel a könyvkötéshez használt csiriz

tartalmaz némi kalóriát, és táplálékul szolgál

a szerény igényű rágcsálóknak. A szövegben ugyan

nem esik kár ilyenkor, de a kötet lapokra hullik szét.

Az épület túlságosan közel feküdt a Dunához,

s a nedves pincében a könyvtömeg alján és szélein

heverő kötetek zöld szakállat kezdtek ereszteni

penészből. Szaniszló és társai sállal kötötték be szájukat,

akár a banditák, s eképpen közlekedtek a pince és az emelet között,

a gyöngébb idegzetű tisztviselőnők rémületére,

hogy minél kevesebbet nyeljenek a kötetekből felszálló

porból. Lassan haladt a munka, Szaniszlónak pedig

fájt a szíve a könyvek lassú pusztulása miatt.

Egy zöldszakállú fóliánst be is mutatott

magasabb helyen, ahol elszörnyedést keltett ugyan,

de intézkedés mégsem történt. Hamarosan közbeavatkozott ugyanis

a véletlen. Egy nagyobb hatalmú

intézmény megirigyelte az új épületet,

és beleköltözött. A könyvtárost utasították,

hogy csak a már rendezett anyagot, az egész könyvtömegnek mintegy tíz százalékát

szállíttathatja át a csereképpen fölajánlott

épületbe, mivel a többi számára nincs hely.

A hátramaradt köteteket át kellett adnia

az Országos Könyvtári Központ nevű intézménynek,

ahol állítólag kiválogatták az értékesebb példányokat,

és szétosztották a közkönyvtárak között, a többi

zúzdába került. Alig rendezkedett be a könyvtár

az új, jóval szerényebb körülmények között, megint költözni kellett.

Ekkor már csak az 1945 óta vásárolt szépirodalmat,

ideológiai és ismeretterjesztő műveket

vihette magával a könyvtár. Ez is kitett vagy tízezer

leltári számot, de sok volt a vékony brosúra,

úgyhogy a könyvtár egy harminc négyzetméteres

helyiségben is elfért. Szaniszló feladta nagyra törő terveit,

a hatalmas könyvtárat, amelyet képzeletben

látott kezdetben maga előtt. Pályatársa, egyben pártfogója

bukott ember lett egyelőre, nem tudni, mi okból,

és megvált a hivataltól. A könyvtár

még eltengődött egy darabig, de 1953 nyarán

megkezdődött az átszervezés. Szaniszló hivatala egyesült

egy másik intézménnyel, melynek saját könyvtára

volt a közelben. Csupán a személyzeti osztály,

az étkezde, a büfé meg a Szaniszló által vezetett könyvtár

maradt a régi épületben, mintegy három hónapon át.

Szaniszló egy fiatal gépírónővel és segédkönyvtárosával,

egy hajdani pincérrel osztotta meg e magányos hónapokat,

mivel az újonnan beköltözött osztályok dolgozói

a saját, régi, megszokott könyvtárukba jártak,

két utcasarokkal odébb. Homálynoky Szaniszló

lexikonokkal bástyázta el magát íróasztala mögött,

és versfordítással foglalkozott fedezékében,

mivel utálta tétlenül tölteni idejét,

s legalább duplán keresett, hiszen egyelőre

fizetését is megkapta. Csak egyszer okozott nem kívánatos

feltűnést, mikor a büfében egy jénai üvegből készült

feketekávés pohár szétrobbant, amint ajkához emelte,

s akkorát durrant, mint egy pisztolylövés, úgyhogy mindenki

odafutott. Szerencsére, a pohár nem éles szilánkokra,

hanem vastagabb darabokra tört, amiket Szaniszló

részben szájából szedett ki ujjaival, részben a linóleum padlót

borították el körülötte. Csodálatosképpen

csak egy alig látható és érezhető karcolást

szenvedett jobb felsőajkán. Néhány napon keresztül

az új és fölötte éber kollégák, akik nem voltak jelen az esetnél,

csupán hallottak róla, be-betértek a könyvtárba,

megtudakolni, hogyan történt, ami történt.

Szaniszló már-már attól tartott, jegyzőkönyvet fognak fölvenni.

Felajánlotta, hogy megtéríti a pohár árát,

de a büfé vezetőnője közölte, hogy a pohár

fogyóeszköz, tehát nem jár érte térítés.

Néhány nap múlva felhívta Szaniszlót telefonon

a személyzeti osztály vezetője, és megnyugtatta, hogy a két könyvtár

hamarosan egyesül, és közösen működik tovább.

Újabb napok teltek el, és a könyvtáros új telefonhívást kapott.

A személyzeti osztályra hívatta fel egy ismeretlen előadónő,

és közölte vele, hogy további szolgálataira nem tartanak igényt.

„Három nap múlva átjönnek az elvtársak, és eszközlik az átvételt.”

Öt perccel később, mire Szaniszló a könyvtárba visszaérkezett,

már ott is voltak. Nyilván a portáról hívták fel

érkezésükkor a személyzeti osztályt telefonon.

Szaniszló elgondolkodott, miért kellett őt éppen akkor eltávolítani

a könyvtárból. Talán úgy vélekedtek a személyzeti osztályon,

hogy akinek kezében szétdurran a feketekávés pohár,

képes egy egész könyvtárat is felrobbantani.

Így lett Szaniszló rövid időre állástalan,

és csupán azt sajnálta, hogy soha többé nem veszi hasznát

a Dewey-féle egyetemes tizedes osztályozásnak, pedig már

könnyedén ki tudta fejezni egynéhány számmal meg egynéhány alosztás segítségével

bármely könyv mondanivalóját, lett légyen annak tárgya

„A félmajmok vesebántalmai”, „A zöngétlen mássalhangzók előfordulásának gyakorisága

a hettita nyelvben”, avagy „A lendkerék szerepe az energiafelvétel

egyenletessé tételében, különös tekintettel a lüktető jellegű

mozgató erő segítségével hajtott géprészekre.”

Szaniszló és az utcalány

Homálynoky Szaniszló, dunántúli születésű költőtársam,

az egyelőre állástalanul maradt könyvtáros

versfordítói munkából tartotta fenn magát és csekély

nyugdíjat élvező, özvegy édesanyját, s éppen ilyen ügyben

loholt késő őszi, nyirkos időben

hazafelé valamelyik könyvkiadóból, amikor is

a Rákóczi út és a Tanács körút sarkán

egy harmincnyolc év körüli, se szép, se csúnya,

sem elegáns, sem nem kopottasan öltözött

fekete hajú nő állította meg e szavakkal:

„Mi az? Már meg sem ismeri a szegény embert?”

Szaniszló zavarba jött, mert nem szeretett udvariatlanságot elkövetni,

ráadásul tudta, hogy rövidlátó és rossz arcismerő,

s jóhiszeműen azt gondolta, hogy a nő valamelyik

hivatalbeli, volt kolléganője lehet, aki csak ritkán

fordult meg a könyvtárban, de fölismerte

a könyvtárost, akiből csak egy volt, viszont ez az egy

nem tudta emlékezetébe vésni minden olvasó arcát és nevét,

aki az elmúlt évek folyamán könyvet kölcsönözni jött.

Hozzá még, a találkozás hivatali munkaidőben

történt, amiből Homálynoky Szaniszló arra következtetett,

hogy nyilván ezt a kolléganőt is elbocsátották

állásából a nagy átszervezés során,

s talán tanácsot óhajt tőle kérni,

mitévő legyen. Szaniszló tehát jobbnak látta

megjátszani a szórakozottan siető

járókelőt. Bocsánatot kért a nőtől, amiért nem ismerte meg mindjárt,

és megállt vele a sarkon, sőt néhány lépést haladt is

visszafelé, abba az irányba, amerre a se szép, se csúnya,

sem elegáns, sem nem kopottas, alapjában véve jelentéktelen

külsejű, állítólagos ismerőse tartott, aki hamarosan

megállt egy közeli gyógyszertár ajtaja előtt,

és így szólt: „A nagynénémnek itt adtam randevút.

Külföldi gyógyszert kellene kiváltanom,

de nem jött el, nálam pedig nincs elég pénz.

Nem tudna nekem százötven forintot kölcsönözni?”

E szavakra nyomban világosság gyúlt Szaniszló agyában;

rájött, mit akar tőle az ismeretlen, aki nyilván nem volt soha

kolléganője, és orvul azt kérdezte: „Nem mondaná meg,

honnan ismerjük egymást? Tudja; nekem

nagyon rossz a memóriám.” „A Zeneakadémiáról,”

– válaszolta szemrebbenés nélkül a nő. Szaniszló pedig

nevetni kezdett. Otthon volt még valamennyi pénze,

de amit magával hozott, elköltötte. „Azon nevetek,

ha tudni akarja, hogy összesen három forint

van a zsebemben,” – igyekezett kíméletesen tudomására hozni

az utcalánynak, hogy nem lesz üzletkötés. „Tudja mit? Adja ide

azt a három forintot,” – mondta kedves mosollyal a nő.

„Hisz ez egy jó pofa,” – gondolta Szaniszló elismerőleg;

és mivel az ilyen szerény kérést sohasem szokta megtagadni,

átadta a három forintot. Csak elválásuk után

jött rá, hogy nem maradt pénze villamosra,

és most kutyagolhat vissza Budára gyalog.

Elmúlt egy jó fél év. Szaniszló el is felejtette már

a röpke, utcai találkozást, mikor egy forró nyári napon

az említett gyógyszertár mellett elhaladva, átvillant

agyán a gondolat: „Itt szólított le tavaly az a nő.”

Alig ment tovább kétszáz métert, a Puskin mozi előtt

ugyanabba az utcalányba ütközött, aki újra leszólította.

A nő nem ismerte fel Szaniszlót, hisz az elmúlt idő során

bizonyára sok férfit leszólított, de Szaniszlót

azóta sem állították meg bájos vagy kevésbé bájos ismeretlenek

az utcán, és most, fölénye tudatában, alattomosan megkérdezte a nőtől,

aki megint százötven forintot akart külföldi gyógyszerre kölcsönkérni,

(úgy látszik nem volt gazdag ötletekben, de nem is

emelte föl a tarifát). „Mondja, tulajdonképpen

honnan ismerjük mi egymást?” „Hát a Zeneakadémiáról,”

– felelte újra az utcalány, aki talán zenésznek hitte valamilyen

titokzatos okból Szaniszlót, pedig sosem járt semmiféle

hangszerrel az utcán, mivel csak zongorázni tudott úgy-ahogy.

„Nem emlékszik? Mi ugyanezt a beszélgetést már lefolytattuk

fél évvel ezelőtt, de nem a Zeneakadémián,”

– mondta Szaniszló szelíden. „Kínos! Kínos!”

– felelte őszinte mosollyal az utcalány.

„Milyen kedves pofa!” – gondolta Szaniszló, miután elváltak.

„Én pedig rosszmájú disznó vagyok!”

Szaniszlót, noha önkritikát gyakorolt, mégis titkos büszkeség

töltötte el, mivel távolba látó megérzésre képes,

kivételes lénynek hitte magát. Hiszen bizonyos volt benne,

hogy az utcalány fél év óta eszébe sem jutott,

s íme, most megérezte kétszáz méterről

a találkozást. Önhittségéből később,

társaságban, ahol elmesélte az esetet, egy pszichológus józanította ki,

közölvén Szaniszlóval, hogy ellenkezőleg, minden alkalommal

átvillant elméjén az első találkozás emléke, ahányszor csak

ama gyógyszertár mellett elhaladt.

De mivel ez a gondolat csak egy villanás volt Szaniszló tudatában,

fél órán belül nyomtalanul el is felejtette. A második

alkalommal azonban az egy perccel később történt találkozás

rögzítette a gondolatot, mielőtt ideje lett volna elillanni

Szaniszló tudatából. Eszerint költőnkre, mondta a pszichológus,

ráillik a „Vak tyúk is talál szemet”

szövegű közmondás. Szaniszló igazat adott

a pszichológusnak, mindössze annyit jegyzett meg, hogy az utcalányra

viszont az említett közmondás következő változata illenék:

„Jó szemű tyúk is mellé koppint.”

Szaniszló és a végzet asszonya

Szaniszló álmodott. Hosszú kötélhágcsón

mászott álmában egy igen magas épület

toronyszobája felé, valószínűleg évszázadokkal ezelőtt,

mivel költőnk tollas kalpagot, ezüstgombokkal ékes

bársonyzekét viselt, bal tomporát pedig

egy kurta tőr vagy inkább gyíkleső

fémtokja verdeste. Sötét volt, csak a holdvilág

derengett át az éjszaka fellegein, langyos szellő

lengedezett, és valami távoli helyről

méltóságteljes orgonamuzsika hangzott,

inkább világi, mint egyházi zene,

mégis volt benne valami himnuszhoz hasonlóan

magasztos és fölemelő. Szaniszlónak fogalma sem volt,

miért mászik és hova mászik, de kebelét

mégis ünnepélyes érzés duzzasztotta, valami

életreszólóan fontos esemény előérzete.

És valóban, mikor a toronyszoba felé közeledett,

látta, hogy egy fiatal nő áll a nyitott ablakban,

egy harminc év körüli asszony, bő ujjú, sötétkék éji köntösben,

és a bő köntösujjak visszacsúsztak két fehér karján,

miket hívogató ölelésre tárt Szaniszló felé.

Homálynoky Szaniszló már csak egy méternyire volt az ablaktól,

jól kivehette az asszony arcát és alakját,

látta kissé nagy, de szépen formált, érzéki száját,

éjszakára kibontott, hosszú, sötétbarna haját,

egymástól kissé távol fekvő, két sötétkék szemét,

látta, hogy a jelenség inkább tiszteletet parancsoló,

mintsem érzékien kihívó, tudta mégis,

hogy az asszony éjszakai, titkos pásztorórára várja őt,

de mielőtt a kötélhágcsó legutolsó fokait is megmászta volna,

az álom véget ért. A rá következő napon

Szaniszló úgy járt-kelt, akár egy holdkóros,

szórakozottan és álmatagon végezte munkáját a könyvkiadóban.

Kis híján el is ütötte egy teherautó a Lenin körúton, ahol figyelmetlenül

belegyalogolt a pirosba. Úgy érezte,

mintha élete legnagyobb napja érkezett volna el,

a végzetes, nagy szerelem, amire oly régóta várt hiába,

mivel Szaniszlót általában kedvelték a nők,

csak nemigen lettek belé szerelmesek.

„Most!” – mondotta magában jelentőségteljesen,

noha józan pillanataiban tudta,

hogy túl sokat vár, hogy csak egy véletlen álomlátás

csigázta fel képzeletét.

Aznap estére Szaniszlót meghívta egy baráti házaspár

lakásszentelőre. Igen sok vendéget hívtak meg rajta kívül,

akiket költőnk csupán részben ismert.

A bemutatkozás során határtalanul megdöbbent,

mikor a házigazda váratlanul az álmában látott hölgy elé

tuszkolta, aki ez alkalommal nem sötétkék éji köntöst,

hanem szolid kisestélyi ruhát viselt, és kiderült róla,

hogy szakmája a matematika. Homálynoky Szaniszló

meghajolt a végzet asszonya előtt, hódolatteljes

kézcsókkal. A hölgy helyet foglalt egy kényelmes fotelben,

Szaniszló pedig egy alacsonyabb székre ült le a balján,

és éppen azon gondolkodott, milyen témával kezdje a társalgást,

mert nem tartotta taktikailag megengedhetőnek

a hölgy számára valószínűleg teljesen váratlan,

azonnali szerelmi vallomást, de nagy csodálkozására, nem is érzett

erre semmi különösebb indíttatást. Miközben

szótlanul töprengett, egy rokonszenves, kövérkés,

középkorú férfi telepedett le a matematikus hölgy jobb oldalán

álló székre, nyilván régi ismerős, és a szó hamarosan valami magasabb

matematikai szakkérdésre terelődött. A rokonszenves férfi

és pályatársnője élénken vitatkozott, Szaniszló számára kínai nyelven,

mivel humán gimnáziumba járt annak idején,

ahol már a differenciál- és integrálszámítás sem

szerepelt a tananyagban, és a költő réges-rég elfelejtette mindazt,

amit matematikából valaha is megtanult. Valljuk be,

hogy még egy elsőfokú egyenletet sem tudott volna

megoldani, a hármasszabálynak is csupán

nevére emlékezett, de mibenlétére nem.

Számtani tudása már csak a négy alapműveletre

korlátozódott. Úgy ült ott tehát, mint a kuka.

Nem tudott sem beleszólni a vitába, sem más vágányra terelni azt,

és unatkozni kezdett. Unalmában jobban szemügyre vette a matematikus hölgyet.

Nem csúnya nő, de még sincs semmi szekszepilje,

legalábbis számomra, – gondolta. Talán érzékiség nélküli

szerelmet érzek iránta? Dehogyis érzek!

Ezt a nőt nem érdekli semmi a világon,

kivéve a matematikát. Úgy látszik,

szakbarbár szegény. Egy unalmas nő.

És miután mindezt tisztázta önmagával,

Szaniszló angolosan meglépett a hölgy mellől,

aki láthatólag észre sem vette ezt, miközben

a kettőjük számára bizonyosan érdekfeszítő vitát

folytatta kollégájával. A költő pedig

a társaság egy másik csoportjához csatlakozott,

ahol nem matematikáról folyt a szó.

Felhajtott egy pohár pezsgőt, és lemondott mindörökre

a kötélhágcsóról, a tollas kalpagról, a gyíklesőről,

miközben a lemezjátszón felhangzott ünnepélyesen

Buxtehude egyik orgonakompozíciója,

melyben Szaniszló fölismerte az álmában hallott,

méltóságteljes, de ebben a pillanatban mégis kicsit

ironikusan csengő muzsikát.

Az elnök beiktatása

(Költői beszély)

(Ez a költemény teljes egészében a képzelet szülötte. A benne szereplő személyek, a történelemből és az irodalomból ismert nevek viselőit kivéve, sohasem éltek. Ha valaki önmagára vagy bárki másra ráismerni vél, legokosabban teszi, ha ezt a körülmények véletlen összejátszásának tulajdonítja.)

Szaniszló gyarapodik súlyban és bölcsességben

Homálynoky Szaniszló, dunántúli születésű költőtársamtól hallottam

a következő történetet: 197?-ben, tavasszal, mikor az érzékeny lelkű

költőnők verseiben a távírópóznák rügyezni kezdenek, és a statisztikai hivatal

mókusszámlálókat küld a hegyekbe, Szaniszló barátunkat mókusszámlálók helyett

szülővárosának, *váraljának kéttagú küldöttsége kereste föl,

dr. Edelényi Tibold, megyei főkönyvtáros és egy fiatal irodalomtörténész,

aki egy-két esztendeje, a már akkor hatvanadik életéve felé közeledő

Homálynokyról rövid tanulmányt írt a helyi lapban,

s nyilván szívesen írt volna hosszabbat is, ha a lap

terjedelme engedi. Dr. Edelényi Tibold hajdan Szaniszló barátunknak

osztálytársa volt, és a házigazda szívesen fogadta az ismeretlen,

fiatal irodalomtörténészt is, hiszen – megbocsátható emberi gyöngeségből –

szerette, hogyha írtak róla, amivel a sors hosszú időn keresztül

csak ritkán kényeztette el. Szóval, a küldöttség azért jött,

hogy költőnket a szülővárosában alapított, s egy régi híres íróról

elnevezett új irodalmi társaság tiszteletbeli elnökéül kérje föl.

Homálynoky Szaniszló elfogadta a megtiszteltetést, nem mintha különösebben

vágyott volna efféle kitüntetésre, de csak nehezen tudott

bármiféle kérést visszautasítani; nehezére esett nemet mondani,

azonkívül úgy érezte, hogy esetleges vonakodásával a küldötteket

saját személyükben bántaná meg, és ezt a világért sem akarta volna.

Igent mondott tehát; megállapodtak az elnök ünnepélyes beiktatásának

egyelőre több hónapi távolságban kitűzött időpontját illetőleg.

A küldöttek felhajtottak egy kevés, alkoholmentes üdítőitalt,

majd búcsút véve eltávoztak, Homálynoky Szaniszló pedig,

sötét gondolatokba merülve, magára maradt.

Voltaképp igen kedvezőtlen időpontban érte a megtiszteltetés.

Nemrég jött ki a szanatóriumból, ahol 8–10 kiló túlsúlyt szedett magára.

Nem volt kövér, de rosszabb annál: piknikus.

Minthacsak a piknikusok piknikjén zabálta volna

dagadtra magát. Kihízta zakóit és nadrágjait;

utóbbiakból még kieresztette a hajtást

Szaniszló anyósa, aki női szabászatot tanított

egy ipari szakközépiskolában, de a férfizakókhoz

nem szívesen nyúlt. Ezért tehát Homálynoky

vagy begombolatlanul hagyta ruháját mellén, hasán,

vagy szórakozottságból begombolta, s ilyenkor gombjai

lepattogzottak ama feszítőerő következtében, mit a költő

duzzadó gyomra és hasa fejtett ki, s a szélrózsa

minden irányába repültek szét, úgyhogy Szaniszló

térdre ereszkedve vagy hasra fekve halászta ki őket a heverő

vagy az asztal alól, és kivörösödött arccal,

asztmás lihegéssel tápászkodott fel, hitvese pedig nyűglődött

a naponta több ízben is szükségessé vált gombfelvarrás miatt, de mi mást

tehetett volna? Homálynoky Szaniszló voltaképpen

nem volt hiú, nem szép férfi szeretett volna lenni,

csak sovány, mivel úgy érezte, és némi joggal,

hogy nemcsak egy kövér, de még egy pufók költő is

nevetséges látvány. Azonban enni is szeretett, ezért hát

nehezére esett a fogyókúra. Homálynoky,

mikor egy sikeres gombvadászat után karosszékében megpihent,

elgondolkozott azon, hogy az élet milyen mostohán bánt vele,

szülővárosát, *váralját sem véve ki.

A költő atyja annak idején a helyi közigazgatás

egyik vezetője volt, és éveken át ő irányította

a város kulturális ügyeinek a közigazgatásra tartozó

részét is. Ebben a minőségében rendelte el,

mikor a hadüzenet megtörtént, és a fővárost bombatámadás érte,

hogy a városi múzeum értékeit bombabiztos

óvóhelyre szállítsák, ládákba csomagolva.

*váralját egyelőre nem sújtotta bombazápor,

de múltak a hónapok, és idősebb Homálynoky úr,

a költő atyja, a városban jártában, véletlenül észrevette,

hogy a városi múzeum bejárati ajtaja nyitva áll,

noha nincs odabenn semmi látnivaló. Betért tehát

a múzeumba, és ott találta az üres tárlók között,

egy kopott, ócska plüssfotelban üldögélve,

melyet nem volt már érdemes bombabiztos óvóhelyen rejtegetni,

a makrapipáját békésen szívogató Balga Márton

múzeumi őrt, s nyomban meg is kérdezte tőle:

„Tulajdonképpen mit is csinál maga három hónapja,

mióta a múzeumot kiürítettük?” Balga Márton pedig

ezt a nevét meghazudtoló, bölcs feleletet adta:

„Szemmel tartom a dolgokat.” Az idősebb Homálynoky

ennek ellenére beosztotta a járlatlevelek, azaz marhapasszusok

kezelője mellé segédmunkaerőnek. Ezzel

véget is ért a három hónapos aranyélet,

Balga Márton pedig szörnyen rossz néven vette ezt,

mert volt egy ellenállhatatlan szenvedélye, nevezetesen

a barlangkutatás, polgári foglalkozása azonban meglehetősen

akadályozta ebben. „Bakony az én Párizsom!” –

mondta állítólag Sobri Jóska, szabadon Ady után

(szerintem Ady előtt, mivel a híres betyár korábban élt a költőnél),

azzal úgy eltűnt az őt üldöző pandúrok szeme elől,

mintha a föld nyelte volna el. Azt rebesgették,

hogy egy titkos barlangüregben húzza meg magát ilyenkor

üldözői elől. Balga Márton a fejébe vette,

hogy fel fogja kutatni a hírhedt haramia porhüvelyét,

ezért sorra járta a Bakony-hegység barlangjait,

és miután az egyikbe egy hat méter hosszú kötélen

lebocsátkozott, valóban talált is egy csontvázat

s hozzá egy koponyát, amit azután kineveztek

Sobri Jóska koponyájává, nem törődve azzal a nem egészen

elhanyagolható körülménnyel, hogy a félelmetes útonálló,

meglehetősen hiteles följegyzések szerint,

önkezével vetett véget életének, mikor a pandúrok mégis bekerítették,

és látta, hogy nem vehet egérutat. Ha pedig így történt,

hogyan került vissza koponyája a barlangba? A lelet,

a régészek és az antropológusok egybehangzó véleménye szerint,

egy, legalább hatvan éves öregemberé lehetett, amint ezt

a fogazat állapotából és a koponyavarratokból megállapították.

A koponyák tudvalevőleg csak odvasodnak, de nem öregednek

a halál után. A koponya végül múzeumi

üvegszekrénybe került, Balga Márton pedig

vérszemet kapott, és kutatni kezdett a másik híres betyár,

Savanyú Jóska földi maradványai után, s néhány évvel később

meg is találta azokat egy, a Bakony-hegység déli részén

fekvő barlangban. A koponya ezúttal egy harminc év körüli,

fiatal férfiénak bizonyult. Ebben az esetben is

volt egy zavaró körülmény, nevezetesen az, hogy Savanyú Jóskát

kiváltotta a tömlöcből valami titkos pártfogója

vagy hajdani bűntársa. Szabadulása után folytatta

eredeti foglalkozását, a szabómesterséget, de úgy látszik,

nem tudott már sehogyan sem beleszokni a polgári életbe,

s végül felkötötte magát. Ha pedig ez az igazság,

hogyan került vissza mégis porhüvelye a Bakony egyik

barlangjába? Még jobban összekuszálták a dolgokat

bizonyos, elég hitelesnek látszó följegyzések, melyek szerint

Sobri Jóska legföljebb harmincegynehány évet élt, Savanyú Jóska viszont

suicidiuma idején hatvankét éves volt, eszerint kölcsönösen

az egymás barlangjában kellett volna elpusztulniuk, tekintve, hogy

Sobri Jóska a Bakony északi, Savanyú Jóska pedig a déli részén

garázdálkodott, ráadásul nem is éltek egyidőben. Az antropológusok

és a régészek rövid vita után elvetették a föltevést, hogy mind a két

koponya a Sobri Jóskáé – mivel ő legalább valóban a Bakonyban

lelte halálát –, az egyik harminc-, a másik hatvanéves korából.

Ha viszont az északi barlangban talált koponya a Sobri Jóskáé,

vagy valami ismeretlen vándoré, és a másik koponya a Savanyú Jóskáé,

fölvetődik a kérdés, mit hordott a nyakán utóbbi, életének

utolsó harminc esztendejében? Végül is úgy határoztak, hogy megcserélik

a két koponya jelzőkartonját, és nem firtatják tovább,

hogyan cserélődött fel a két hírhedt haramia működési területe,

avagy hogyan cserélődött meg koponyájuk, körzetükkel ellentétesen.

Balga Mártonnak nem csekély tekintélyt szerzett

barlangkutató körökben a két ritka fölfedezés.

Megjelenése azonban nem volt tekintélyes, mivel nyurga termete

a barlangokban való folytonos kúszástól és hajlongástól

meggörnyedt, úgyhogy testtartása a neandervölgyi

előemberére emlékeztetett, arcvonásai barlangkutatás nélkül is

az intelligencia hasonló fokáról árulkodtak.

Homálynoky Szaniszlót azonban visszaemlékezésében

megzavarta hitvese és anyósa, akik szokás szerint

tőle tudakolták, mit főzzenek másnap ebédre, noha mindig

bebizonyosodott, hogy Szaniszló lehetetlent kíván,

mert a megnevezett ételnek éppen akkor nem volt szezonja.

Szaniszló készségesen elismerte, fogalma sincs,

minek mikor van a szezonja. Annyira járatlan maradt

az ilyesmiben, hogy még talán azt is el lehetett volna vele hitetni:

bokron terem a tarhonya, a sült csirke pedig

szájba repül. Köztudomású, hogy a költők

mennyire gyámoltalanok az élet gyakorlati dolgaiban.

Szaniszilót kiűzik a kufárok a templomból

Homálynoky Szaniszló, dunántúli születésű költőtársam visszaemlékezése

ott szakadt félbe, hogy Balga Márton némileg a neandervölgyi

előemberre hasonlított. Nos, közvetlenül *váralja felszabadulása után

az előember élemberré nőtt, ő lett a városka rendőrkapitányságának

vezetője. (Ha mondhatunk élmunkást, élüzemet, miért ne

mondhatnánk élembert is? Herder árnyéka

attól már nem lehet sokkal sötétebb.) Baj volt

a megfelelő egyenruhával, az új, demokratikus rendőrség

uniformisát ugyanis még nem tervezték meg abban az időben.

Lehet, hogy Balga Márton átallotta viselni a régi

rendőr-egyenruhát, vagy talán nem is jutott hozzá ilyenhez,

hiszen a régi rendőrtisztek egytől-egyig elhagyták a várost.

*váralján a forradalmak győzelmével együttjáró

zűrzavaros, háború utáni állapotok uralkodtak.

Balga Márton végül is egy nyugatra távozott címzetes tábornok,

azaz nyugalmazott ezredes egyenruháját öltötte fel, miután lefejtette

a nadrágról a piros stráfot, és abban parádézott rövid

pünkösdi királysága alatt, míg le nem váltották odafentről,

cimboráival együtt: Homálynoky emlékezett, hogy Balga Márton,

fogdmegjei élén, házkutatást tartott az ő

szüleinek lakásán is, ahol a Budapesten élő költő

könyvtárának egy része visszamaradt, és elkoboztak

körülbelül nyolc-tíz kötetet. Irodalmi tájékozottság

hiányában, a címekből indultak ki. *váralja polgári lakásaiban még

olyan 600–800 kötetes könyvtárak is csupán elvétve voltak találhatók,

mint amilyet Szaniszló barátunk szüleinek lakásán hátrahagyott.

A költő még emlékezett, hogy az elkobzott művek egyike

az idősebb Alexandre Dumas „A három testőr” című könyve volt.

A házkutatóknak nyilván Horthy Miklós testőrségét

juttatta eszébe a képzettársítás szeszélye. A másik

Hars von Hammerstein osztrák írónak gyenge-közepes

szerelmi regénye, „A sárga fal”, amelynek címében

valószínűleg a japán veszedelmet orrontották meg

a házkutatók. A legfájdalmasabb veszteségnek

Németh László „A minőség forradalma” című tanulmánygyűjteményének

három kötete bizonyult. Ezeket a tanulmányokat igen élvezetes olvasmánynak

tartotta Homálynoky, annak ellenére, hogy igen sok kérdésben

nem értett egyet az íróval. Balga Mártonék felől

Németh László neve helyén akár a Pityi Palkóé is

állhatott volna. Bizonyos, hogy semmit sem tudtak a szerzőről,

de a „forradalom” szót a címben gyanúsnak találták.

Homálynoky, mikor megkapta a hírt, azon nyomban

följelentette Balga Mártont, helyesebben, a *váraljai rendőrkapitányságot

a belügyminiszternél. Az ügyirat egy becsületes és olvasott

rendőrtiszthez került, mint előadóhoz, aki mélyen fölháborodott azon,

hogy egy írótól éppen a könyveit kobozták el. Szinte hetenként

intézett szigorú felhívást a könyvelkobzást elrendelő

*váraljai rendőrkapitánysághoz, jelentéstételt követelve.

Néhány hónap múlva, mikor Homálynoky Szaniszló szüleit meglátogatni

szülővárosába érkezett, megszólította az utcán a rendőrkapitányság

új vezetője, és arra kérte, hogy az elkobzott könyvek tömegéből

vigyen el akármennyit, csak – az Isten szerelmére! – adjon neki

írást arról, hogy könyveit hiánytalanul visszakapta. Balga Mártonék

az elkobzott könyveket a város határában emelkedő dombon épült

régi csillagvizsgáló toronyba szállították,

ahol már a költő gyermeksége idején is

csak üres, rozsdás távcsövek meredeztek, melyekből az üveglencsét

réges-rég kiszedték, vagy talán soha

nem is volt bennük üveg. A csillagda

emberemlékezet óta nem működött. Az akkoriban

még sovány poéta könnyű léptekkel hagyott maga mögött

vagy kétszáz lépcsőfokot. A torony dereka táján

feküdt az a két tágasabb helyiség, ahol valóságos

könyvhegyek tornyosultak, mivel Balga Márton és fogdmegjei

az otthon maradt polgári családok könyvtárait csupán megdézsmálták,

mintegy hatalmukat fitogtatva, de a nyugatra távozottak

lakásából minden könyvet idehordtak. Tehát

a rendőrség új vezetőjének nyolc-tíz, cím szerint megnevezett könyvet

kiválogatni, akkora munkát adott volna, mint nyolc-tíz varrótűt

megkeresni egy szénaboglyában. Homálynoky Szaniszlót

elfogta a bibliofil kísértés, hogy annyi könyvet cipeljen haza,

amennyit csak elbír, de végül mégis jobbik énje kerekedett felül,

és csupán a saját elkobzott könyveit igyekezett megkeresni.

Hármat-négyet meg is talált. Sajnos, éppen „A minőség forradalmá”-t

csonkította meg valaki. Körülbelül százhúsz lapot

téptek ki a második kötetből vandál kezek.

Szaniszló szakmai szolidaritásból őszintén remélte, hogy csupán

cigarettát sodorni, nem pedig valami alantasabb célra használták a papírt,

de a hiányt soha többé nem tudta pótolni, noha évekig szorgalmasan

bújta érte az antikváriumokat. A költőt egyébként még Balga Márton és társai

rémuralma idején följelentette egy ismeretlen személy,

miszerint *váralján bujkál. A följelentést

a jóságos barlangkutató-rendőrkapitány a budapesti politikai rendőrségnek

küldte meg. Szaniszló munkahelyén a szakszervezet egyik vezetője,

titoktartást kérve, elárulta az írónak, hogy egy politikai nyomozó

érdeklődött utána. A költő véletlenül találkozott abban az időben

annak a háznak a házfelügyelőnőjével is, ahonnan 1945 januárjában

kibombázták. Ennél az asszonynál is járt egy nyomozó.

Homálynoky ismét írt a belügyminiszternek, azzal a kéréssel

fordulva hozzá: vizsgáltassa ki az ügyet, és állíttassa bíróság elé őt,

hogyha bármi büntetendőt elkövetett, ha azonban ártatlansága derülne ki,

közölje vele a *váraljai följelentő nevét és címét, hogy most már ő

jelenthesse föl az illetőt rágalmazásért. Szaniszló

az említett beadványra ugyan sohasem kapott választ,

de a nyomozás, úgy látszik, abbamaradt, mert a költő

nem hallott többé a nyomozóról. „Egy író eleve gyanús személy!”

– gondolta Homálynoky. Lám, az ötvenes években magánszorgalomból

nyomozott utána egy, faluról a fővárosba került és a költővel

ugyanazon házban lakó fiatal rendőrtizedes, aki sehogyan sem

értette, hogy Szaniszló miért nem jár el reggelente

dolgozni. A költő ugyanis abban az időben már

„szabadúszó” volt, műfordításból, ellenőrző szerkesztésből

és egyéb irodalom körüli munkákból élt,

szerényen ugyan, de korántsem nyomorogva.

„Író! Könyveket ír. Abból él,” – felelte egy asszony a házból

a közrend kíváncsi őrének. „És azért fizetnek?” – álmélkodott,

hangjában határtalan megbotránkozással, Kóka Mihály rendőrtizedes.

A túl buzgó fiatal rendőr teljes tapasztalatlansága érthető volt.

Annál jobban meglepte Homálynokyt hajdani iskolatársának,

az Amerikából hazalátogató dr. Kettesy Álmosnak

hozzá intézett kérdése: „Mondd, ha meg nem sértelek,

miből élsz te tulajdonképpen?” Dr. Kettesy Álmos ugyanis

főiskolai tanár lett új hazájában,

s bár jogi tárgyakat adott elő, ismerte a költő könyveit,

tudott az állami kitüntetésről, amelyben Homálynoky

hatvanéves korában részesült. Mégis elcsodálkozott,

mikor látta, hogy a költő és felesége nem jár darócruhában,

ha nem is fényűzően, de ízlésesen berendezett

lakásban élnek, látogatóikat borral, feketével,

süteménnyel tudják megkínálni. Szinte hihetetlenül hangzott

dr. Kettesy Álmos szájából ugyanaz a kérdés, amely húszegynéhány évvel ezelőtt

Kóka Mihály rendőrtizedesnek is fúrta az oldalát.

Homálynoky Szaniszló visszaemlékezett az ötvenes évek elejére,

amikor különböző bizottságok elé idézték,

és faggatták, miért nem alkot? Szaniszló

azt válaszolta, hogy ő igenis alkot, és kívánatra meg is mutatta

legújabb költeményeit a bizottság tagjainak; mégsem közölték

eredeti alkotásait, csupán műfordításait,

nyolc éven át. Homálynoky tudta, hogy e bizottságok tagjai közül

egyesek ma is hatalmi pozícióban ülnek.

„A legtöbben a helyükön maradtak, vagy legföljebb helyet

cseréltek egymással,” – gondolta Szaniszló.

Néha még most is úgy érezte, mintha ugyanazok nyomnák felülről,

ha nem is a régi, brutális módon, inkább óvatosan,

hogyha pedig nem nyomhatják, legalább agyonhallgatják.

Miért is szeretnék azokat, akiket annak idején

szívesen megfojtottak volna egy kanál vízben?

„Ennek csak akkor lesz vége, ha már kihaltak.

Sajnos, jómagam előbb halok ki náluk,” – gondolta Szaniszló,

és képzeletben máris látta magát egy félhomályos sufni

bűzös és mocskos szalmazsákján fetrengeni,

ahol iszonyú görcsrohamok között vívja haláltusáját.

Azt gondolta ugyanis, hogy ha mindig a lehető legrosszabbat képzeljük el,

egyúttal el is hárítjuk bekövetkeztét,

hiszen semmi sem történik az életben

pontosan úgy, ahogyan az ember elképzeli.

Ezért, ha felkészülünk a legrosszabb eshetőségre is,

már csak valami kevésbé rossz következhetik.

Kár, hogy az élet nemegyszer alaposan megcáfolta

Szaniszlónak ezt a túlságosan optimista vélekedését.

Szaniszló a Koponyák Hegyén

„Bankett is lesz! Nagy vacsora a Park-szállóban!”

– újságolta dr. Edelényi Tibold, megyei főkönyvtáros

Homálynoky Szaniszló, dunántúli születésű

költőtársamnak és feleségének, mikor a megbeszélt napon

egy Balaton-parti üdülőhelyről immár az ötven kilométernyire

fekvő *váralja felé robogtak, s egymás után a messzeségben tűntek el

a rég kialudt, kúpforma tűzhányók,

melyek a félig már megmérgezett tavat környékezték, ahol

vízi élőlények serege vívta haláltusáját

a kavicsos vízfenék olajos, pakurás, hínáros

halpoklában. De a felszínen derű honolt,

sütött a nap, és a hőseinket szállító jármű,

illetve annak kipufogója szintén megtette közben a magáét,

hozzájárulva jó néhány köbméter benzingőzzel,

néhány száz decibel zajártalommal, hogy a víz fölötti világ

légköre is lakhatatlan állatgyehennává, emberpokollá

silányodjék, ha nem is nyomban, de hosszú és lankadatlan

aprómunka árán, hiszen sok kicsi

sokra megy. „A banketten is csak vérünk

cholesterin-szintjét, zsírsavtartalmát fogjuk szaporítani;

minden falat, minden korty szeszesital egy lépéssel közelebb taszít

az infarktushoz, az agyvérzéshez, minden szippantás cigarettafüst

a tüdőrákhoz,” – gondolta Szaniszló, akit mindig komorrá

tett a szülővárosához való közeledés; ezt persze

óvakodott bevallani feleségének vagy dr. Edelényi Tiboldnak,

hajdani osztálytársának, aki immár az érdekesen

őszülő, a szépen, méltóságteljesen, nem is túl gyorsan öregedő,

elegáns és tekintélyes vezetőemberek közé

tartozott. A tudományokkal való foglalkozás,

a könyvek között leélt esztendők megfinomították

valaha nyersebben markáns, férfias arcát, de most

nem szellemi dolgokról, hanem az ünnepélyes beiktatás gyakorlati

részéről értekezett a költővel, akinek a budapesti találkozás óta

eltelt hónapok alatt semmit sem sikerült lefogynia,

sőt az üdülőben újabb két kiló súlyfölösleget

szedett magára. A gondnok mentegetőzött,

amiért az előző évekhez képest sokkal szerényebb úticsomaggal

láthatta csak el a távozókat. „Az ellátmány

nem emelkedett, csak az árak!” – hangsúlyozta.

„Nem biztos, hogy Cuki hajlandó lesz megenni ezt,”

– mondta dr. Karikás Lothárné, született Cink Veronika, a költő

legjobb fiatalkori barátjának életepárja, mikor kibontották

az egy-egy kis doboz olcsó húskonzervet, egy-egy zsemlét, almát

és zöldpaprikát tartalmazó csomagokat. Cuki a család szemefénye,

egy jól megtermett pulikutya volt,

oly okos állat, hogy szinte minden szót megértett

az emberi beszédből, hacsak nem valami elvontabb témáról

társalogtak előtte. Dr. Karikásék nagyon a szívükre vették volna,

hogyha Homálynoky Szaniszló és hitvese szállodában

szállt volna meg, amit pedig nagyvonalúan felajánlott

a beiktatási ünnepély rendezősége részéről

dr. Edelényi Tibold. Mikor végre magukra maradtak,

dr. Karikás Lothár hosszabb sétára vitte vendégeit,

hogy a város legújabb létesítményeit, melyeket Szaniszló utolsó

látogatása óta létesítettek a létesítők, kissé lokálpatrióta hevülettel,

mindamellett némileg ironikusan is

bemutassa, mert az új, modern épületek

csöppet sem illettek a régi házsorok közé,

egy-egy üvegfalú csodapalota úgy állt a patinás

barokk épületek szomszédságában, akár tehénen a gatya,

(bocsánat a parlagi szóért!) Majd hazatérve

megvacsoráztak; és le is feküdtek volna, ha be nem ront

Bokányi Ulászló, Homálynoky Szaniszló oldalági rokona,

erősen pityókos állapotban, színjózan felesége kíséretében

dr. Karikásékhoz, megakadályozva a többieket a beszélgetésben;

a saját zavaros, csak félig-meddig érthető előadása elhallgattatott

mindenki mást, ráadásul nagyot hallott öregkorára,

és sem a füle helyett halántékához szorított

hallókészüléke, sem gyakori, másik füléhez emelt tenyérrel föltett

„He? He?” kérdései nem segítették elő a folyamatos társalgást.

Homálynoky Szaniszló már délután is nehezen, zihálva lélegzett

a katlanszerű belváros keskeny házsorai között, ahol megrekedt a fülledt,

kánikulai hőség. Talán ez a nehézlégzés

nyomasztotta éjszaka is, mivel hajnal felé igen kellemetlen

álomlátásban volt része: megpillantotta ugyanis

a saját koponyáját a városi múzeum üvegszekrényében kiállítva,

tőle jobbra Sobri Jóska, balra Savanyú Jóska koponyája

volt két másik üvegszekrényben látható,

és alattuk széles, piros brokátszalagon, arany betűkkel

a közös felirat: MEGYÉNK HÍRES SZÜLÖTTEI.

Nem tudható, miről ismerte fel a költő a tulajdon

koponyáját, hiszen még sosem volt alkalma ilyen csupaszon

szemügyre venni, továbbá az sem derült ki az álomból,

miféle szemmel látta Szaniszló az ünnepélyes

koponya-fesztivált, hiszen saját üres szemgödrei

szintén bent voltak az üvegszekrényben, a koponyába ágyazottan,

s onnan bámultak vissza rá. Homálynoky Szaniszló,

reggelre ébredve, jobbnak látta elhallgatni álmát

vendéglátói előtt, feleségének is

csak évek múlva merte elmondani. Talán félt,

hogy nyomasztólag hat majd szeretett hitvesére a rémes álom,

és nem lesz kedve elkísérni őt egyetlen szabad délelőttjükön.

Bokányi Ulászló ezen az útjukon is

mindenáron Szaniszlóékkal akart tartani, de sikerült

még idejében megszökniük előle. A költő

azt az egyemeletes házat kereste föl hitvese társaságában,

amelyik hajdan anyai nagyanyjáé volt, mert ezt a házat

igen különös módon építették. *váralja főutcájából nyílt egy zsákutca,

s annak a végében állt ez a domboldalban épült ház,

melynek a nagy rácsos kapun túli előkertje

egy szinten feküdt a belvárossal. A költő gyermekkorában

tele volt félig elvadult bokrokkal ez a kert,

és játszótársaival gyakran bujkált alattuk, a zöld homályban,

vagy szaladgált a kert közepén álló, Ámort ábrázoló

kőszobor körül. A szobor jobb kezefején

valaha egy kőpillangó pihent, később, mikor

a villanyvilágítást bevezették, eltávolították a lepkét, és helyette

zománcos bádogernyővel övezett villanykörtét

helyeztek Ámor kezébe, hogy a három padot

s körül a virágágyakat és a gruppot holdfény nélküli

nyári estéken is bevilágítsa. A kert és a szobor helyén

most sóderral fölhintett, kopár sivatag terült el,

ahol egy árva fűszál sem nőtt. A házat valami

vállalat irodái foglalták el, de Homálynokyék akadálytalanul

mehettek föl az emeletre, helyesebben, arra az aszfaltos kis udvarra,

amely ugyanilyen volt már a költő gyermeksége idején is, onnan vezetett

egy középen kétfelé ágazó falépcső, egyrészt a padlásra, másrészt a dombtető

magasságában fekvő gyümölcsöskertbe. Szaniszló emlékezetében

az aszfaltozott udvar jóval nagyobb volt, mint amekkorának

a valóságban bizonyult. Nyilván, ahogyan ő növekedett,

úgy kisebbedett az udvar az emlékezetében élőhöz képest. A költő

gyermekkorában kutyák és macskák népesítették be

a kicsiny területet, azonkívül néhány tyúk és egy kakas,

melyet a kis Szaniszló kakasvezetőnek hívott,

látva, hogy mindig a tyúkok élén menetel büszke díszlépésben,

azok pedig sorban követik őt, magot keresve, csipegetve.

Homálynoky Szaniszló nem töltötte még be negyedik életévét,

mikor valami családi összejövetel alkalmával

sietve igyekezett elhagyni az ebédlőt, ahol a felnőtteknek

csak a térdéig ért, és semmit sem látott maga körül,

csak férfi és női cipőket, hosszú szoknyákat és nadrágszárakat.

A gyermek mindig Gulliver az óriások országában,

de a felnőttek nemigen törődnek az ilyesmivel.

A kisfiú megivott egy csésze kakaót, és egy szelet friss kaláccsal a kezében,

az említett udvaron álldogált, amikor a kakasvezető,

melynek nevét a gyermek talán az első világháború idején

gyakran hallott „szakaszvezető” mintájára képezte, egy villámgyors szökkenéssel

kirántotta kezéből a kalácsot, és máris osztozkodott rajta

tyúk-háremével. A nem egészen négyéves Homálynoky Szaniszló

mélységesen megdöbbent a történteken. Ugyanis akkor eszmélt rá először életében,

hogy van a világon önzés és erőszak is. Idáig teljes

védettségben élt, és mit sem tudott a létfenntartásért folyó küzdelemről.

De azonnal levonta a tanulságot, mivel riadt, de rövid döbbenetének elmúltával,

nyomban visszatért az ebédlőbe, másik szelet kalácsot kérni,

csakhogy közben a kalács elfogyott, és a gyermek Homálynoky

hoppon maradt. Most ismertette feleségével életének

ezt az első keserű tapasztalatát, de sietniük kellett,

hogy még a költő édesapjának sírját is

meglátogathassák. Taxiba ülve, hamar el is értek

a temetőbe, és a költő száraz szemmel, de zajló kebellel

állt a sírnál, s körülbelül a következő néma szónoklatot

tartotta: „Szegény apám, te is megjártad alaposan.

Mindig középen álltál, megkaptad hát a magadét,

előbb jobbról, azután balról. Bennem se telhetett

sok örömed. Energikus férfi voltál, engem pedig, aki nem vagyok energikus,

az ilyen férfiak mindig arra ingereltek, hogy ingereljem őket.

Téged nem ingereltelek közvetlenül és készakarva. Elvégre az apám voltál,

és fölneveltél. De olyan lehettem, mint valami konok növény,

amely mindig a kertész szándékával ellenkező

irányban fejlődik. Bosszantott téged, hogy nem voltam eminens tanuló,

pedig csak rajtam múlt. De én mint költő vágytam lenni eminensnek,

és nem sokat törődtem azzal, amiről sejtettem, hogy hasznát

soha nem veszem. Ezért csak arra vigyáztam, hogy meg ne bukjam

ezekből a tárgyakból. Föléd akartam nőni, és sikerült is ez

még életedben. Szerencsére, akkor már annyira elfoglaltak

a saját bajaid, hogy nem vettél észre

semmi mást. Jó, hogy nem arattam fölötted nyilvános diadalt,

mert most nagyon szégyelleném. Voltaképp csak akkor szerettelek,

amikor már öreg és beteg voltál, amikor már megtiportak,

amikor már sajnáltalak. Egy nappal halálod előtt,

kórházi ágyad szélén ültem, és te hűdéses ajakkal

szakadatlanul beszéltél, de egy szavadat sem

értettem. Azt sem tudom biztosan,

megismertél-e? Hét évvel voltál akkor öregebb,

mint én most. Hét éven belül valószínűleg követni foglak.

Nyugodj békében!” Félórával később

Homálynokyék a Park-szállóban ebédeltek dr. Karikásékkal,

és az ebéd vége felé, mintegy bebizonyítandó,

hogy senki sem próféta a saját hazájában,

a költő megpillantotta egyik régi ismerősét,

Barna Kázmér hajdani városgazdát közeledni, akinek láthatólag sejtelme sem volt,

mit keres *váralján a költő, hiszen így üdvözölte,

míg mellettük elhaladóban, egy pillanatra megállt

az asztal mellett: „Szervusz! Hogy vagy? Mit csinálsz?

Írogatsz még? Írogatsz még?”

Szaniszló színeváltozása

Homálynoky Szaniszló, dunántúli születésű költőtársam

lihegve rogyott le egy fotelba, miután

a nyári délután rekkenő forróságában, a keskeny utcák

alkotta belváros katlanán keresztül, ahol szinte megállt

a fullasztó levegő, eljutott a hajdani segédpüspöki palotában

berendezett megyei könyvtár igazgatói szobájába, fenn az emeleten,

s jó tíz percig tartott, míg végre annyira

kilihegte magát, hogy beszélni tudjon, vagy legalább

rövid feleletet adhasson a hozzá intézett

kérdésekre. Egy-két percen át úgy rémlett,

mintha csupa vadidegen arc venné körül, sőt egy pillanatra

Sobri Jóska és Savanyú Jóska sárga koponyaarca,

sőt Balga Márton neandervölgyi vigyora is megjelenne a háttér

súlyos, bíborszínű függönyredői között,

de ez csak rémlátás lehetett. Csakhamar meg tudta különböztetni

egymástól a körülötte ülők ábrázatát.

Fölismerte dr. Edelényi Tibold megyei főkönyvtárost, egykori

osztálytársát, majd Sáfrány Aladárt, a Szaniszlónál is mostohább sorsú

*váraljai költőt, aki immár végleg ottrekedt

szülővárosában; megpillantotta a fiatal

irodalomtörténészt is meg néhány ismeretlen

férfit, nyilván a város kulturális életének vezetőit,

s közöttük egy kellemesen szép és szelíd arcú fiatal nőt is,

aki részvétteljes jóindulattal szemlélte

a fuldokló Homálynoky Szaniszlót a fotelban, míg elhaló hangon

inni kért, és miután egy pohár hideg pepsi-colát

felhajtott, újra a régi volt, kész arra is, hogy a beiktatási

ünnepségen részt vegyen. Ezért hát, a szükséges bemutatkozások

megtörténtével, fölkerekedtek, és átvonultak a tágas előadóterembe,

ahol mintegy harminc-negyven főnyi hallgatóság foglalta el

a székek felét; az első sorokat ugyanis fenntartották

a Gordoványi Gáspárról elnevezett irodalmi társaság vezetőinek

és tagjainak. Egyébiránt *váralja sohasem dúskált

a tehetséges írókban. Néhány nevet őriztek ugyan

az irodalomtörténet kötetei, de már csak a nevek

éltek a köztudatban, nem a művek. Maga a híres

Gordoványi Gáspár sem volt *váraljai születésű.

Életének harmincötödik éve táján telepedett le

az Isten háta mögötti városkában, ahol kertes lakóházat vásárolt

a *váralját övező magaslatok egyikén, és ott élte le

hátralevő idejét, mint „a *váraljai remete”. E néven

emlegette ugyanis az utókor, mivel nyugalomra vágyott,

visszavonultan élt, és nem barátkozott senkivel

*váralja lakói közül, amit kétségkívül

bölcsen cselekedett. Homálynoky Szaniszló is biztosra vette,

hogy csupán azért érte őt a megtiszteltetés, a város egykori polgármesterének

fiát, a hajdani aranyifjúság oszlopos tagját, a bálrendezőt,

mivel nem volt más. Őt kellett tehát szeretni,

ha fogcsikorgatva is. Ezt vélte kiérezni egyes tanácsi vezetők

tartózkodó, bizalmatlan kézszorításából is, és talán ez okozta,

hogy a fiatal irodalomtörténész bevezetője és a helyi pedagógiai főiskola

egyik növendékének kissé elfogódott szavalata után,

aki a költőnek szülővárosáról írt költeményeiből adott elő,

ő maga egyik legkihívóbb, többféleképpen is értelmezhető versét,

a „Ramszesz elporlódott horoszkópja” című poémát

olvasta fel. Az összhatást némileg megzavarta

Szaniszló költői hevülete, mely versmondása végén

egy lendületes karmozdulatban összpontosult.

Kár, hogy a költő e mozdulat közben könyökével

erősen megtaszította a mikrofont, s az az üvegborítású asztallapon

jókorát csúszva, leírhatatlanul iszonyatos

sikoltást hallatott, mintha egy házasságtörő

parázna asszonyt hurcolnának a pokolba az ördögök,

kegyetlen szülési fájdalmak között, s egyúttal tudtára adnák,

hogy férje beadta a válópert, szeretője pedig

egy másik nővel disszidált, de előzőleg felgyújtotta bosszúból

az asszony lakását, ahol bennégett még beváltásra váró

öt találatos lottószelvénye is. Homálynoky lelkére kötötte

dr. Edelényi Tiboldnak, hogy a förtelmes halálsikolyt

töröltesse a magnószalagról, de félő, hogy a megyei főkönyvtáros

a következő, megpróbáltatásokkal teli órákban

megfeledkezett erről, és az utókor találgathatja majd,

ki sikoltott fel? A költő maga, vagy egy önkívületbe

hajszolt tinédzser, aki talán a rendkívüli költemény okozta

gyönyörűségtől eldobta magát, akárcsak kedvenc

külföldi táncdalénekesének száma után? A műsor befejeztével

átvehette a költő a bekeretezett okiratot tiszteletbeli elnökké való

megválasztásáról, majd körülvették jónehányan

a hallgatóság tagjai közül. Egy fiatal asszony

Homálynoky eredeti műveinek és fordításainak bibliográfiáját kérte

főiskolai szakdolgozatához. A költőnek utóbb két heti munkájába került

egy, nemcsak eredeti műveit és fordításait, hanem a róla szóló

tanulmányok és kritikák lelőhelyét is tartalmazó, hiányos bibliográfia

összeállítása, de a szakdolgozatot sosem látta, igaz, hogy

nem is hiányolta. A kulturális vezetők visszakísérték a költőt

és hitvesét a megyei könyvtár igazgatói szobájába,

s miután némi undorral hörpintettek egyet

a közben lábvíz-hőmérsékletűvé langyosodott

pepsi-colából, kezdtek angolosan elszállingózni

az ünnepélyes esemény színhelyéről. Homálynoky sejtette,

hogy ebből már aligha lesz díszvacsora, tehát

javasolta, hogy induljanak haza, de dr. Edelényi Tibold

marasztalta őket. Ekkor már csak a fiatal

irodalomtörténész, egy még fiatalabb, a fővárosból ide került

régész és Sáfrány Aladár, Homálynoky fiatalkori barátja,

a balsorsú költő volt jelen. Szaniszlónak utólag

úgy tetszett, hogy dr. Edelényi Tiboldot közben néhányszor

egy másik szobába hívták át a telefonhoz, vagy ő maga

ment át, felhívni valakit. Titokzatos hadmozdulatok

folytak a háttérben, talán megpuhítani igyekeztek

azt a vezető állásban lévő férfiút, aki a bankett

költségeit utalványozni lett volna hivatott, de mint a költő

később hallotta, elfelejtették meghívni az illetőt

az elnök beiktatására, és most megmakacsolta magát

sértődöttségből. Végül, amikor már alkonyodott,

takarítónők törtettek be porszívókkal, partvisokkal,

felmosó rongyokkal, s ekkor dr. Edelényi Tibold

kénytelen volt kijelenteni, hogy nem maradhatnak tovább.

A fiatal irodalomtörténésszel együtt közrefogták

Homálynoky Szaniszlót és feleségét, és elkísérték őket

dr. Karikás Lothár otthonáig. Ott a főkönyvtáros

kurtán kijelentette, hogy késő van már vacsorázni.

A bankettről nem is történt említés többé.

Valójában esti fél kilenc óra volt, tehát nem is olyan nagyon késő.

A költő felismerte dr. Edelényiék kínos helyzetét,

és szívesen meghívta volna vacsorára két kísérőjüket

a Park-szállóba, de attól tartott, azok ragaszkodni fognak,

hogy ők fizessék mind a négyük vagy legalább a maguk

vacsoráját, Szaniszló pedig nem akarta

költségbe verni őket. Megfigyelte többek között,

hogy a fiatal irodalomtörténész sárga cipőt visel

sötét ruhához. „Lehet, hogy nem sokat törődik

az öltözködéssel, de éppúgy meglehet,

hogy fiatal házas, két-három kisgyermekkel, és nehezen élnek

a tanári fizetésből. Ez az egy jó cipője van.” Mindezeket

végiggondolva, bevonultak dr. Karikás Lothárékhoz.

Kísérőik oda is követték őket. Félórára le is telepedtek,

és csak akkor búcsúztak el, mikor már nyilvánvaló volt,

hogy a költő és hitvese nem forgat a fejében

semmi kalandos tervet. Távozásuk után

dr. Karikás Lothárné, született Cink Veronika

sajnálkozva közölte, hogy ők már megvacsoráztak,

és a bankett miatt nem számítottak vendégeikre, sőt az üdülőben kapott

úti csomagot is felbontották kíváncsiságból aznap délután,

vajon Cuki mit szól hozzá. A család kedvence pedig csak

körülszaglászta az egyik olcsó húspástétom konzervet,

de nem evett belőle. Hát kidobták

ezt a dobozt. A másik még megvolt, azt felezte meg

vacsorára a költő hitvesével. Dr. Karikás Lothárné, aki különben

gondos háziasszony volt, és vendégszeretetéhez nem fért kétség,

valóban nem tehetett a történtekről, s most megpróbálta

valami mással kárpótolni Homálynokyékat, bemutatva

Cuki nem mindennapi produkcióit. „Jönnek a kukások,”

– mondta Cink Veronika, mire a család szemefénye

haragos ugatásba kezdett. „Hol a fekete krampusz?”

E kérdésre Cuki szembeállt a földig érő

velencei tükörrel, és a saját fekete képmását

ugatta meg. A műsor végeztével lefeküdtek,

és Homálynoky Szaniszló, ha éhesen is,

mégis azzal a megnyugtató érzéssel hajtotta

álomra fejét, hogy a régóta esedékes fogyókúra

végre elkezdődött.