Hetven felé

Egyre óvatosabb leszek: vigyázva lépem át a színehagyott foltokat, miket utamra madárhangok árnyéka vet. Egy kukából találomra kihúzott papírszeleten halálos ítéletem indokolását olvasom. Nevembe csomagolva éltem eddig, most már álnéven, ismeretlenül. Ki hinné el, hogy én vagyok e nyelvetlen harang, e lendkerék nélküli gépezet? Valami szántóföldön állok, nyakkendősen, szalmakalapban, az egykori bálrendezőt már alig sejtető madárijesztő. Hadd mossák arcomat stroncium tartalmú esők, hadd járja rajta táncát szomorú árnyék, szomorúbb verőfény.