Költői levél Tandori Dezsőhöz

Köszönetül „A meghívás fennáll” című könyvéért

Kedves Barátom! Műved valósággal lázba hozott.

Bizony, ha húsz évvel fiatalabb lennék, vagy legalább

az akkorihoz hasonló egészségnek örvendenék,

egyhuzamban olvastam volna végig, két nappalon

és a közbeeső éjszakán keresztül. Így csekély

két héten át olvastam este, lefekvés után, az ágyban,

míg a falióra el nem ütötte a hajnali kettőt.

Mennyi hasonlóság, mennyi rokon vonás két idegen

élet között! Nem! Nem születünk életidegennek;

az élet idegenedik el lassanként tőlünk, nem mi tőle,

és akit az élet tett idegenné, miért is bíbelődnék idegen életekkel?

Tulajdonképpen nem is Neked szánom ezt a megállapítást,

inkább azoknak az értetleneknek,

akik állítólagos cselekménytelenségük miatt többé-kevésbé

elmarasztalják prózai írásaidat, vagy vitathatatlan értéküket

elismerik ugyan, de egyúttal mint fogyatkozást

róják fel a régi fióknál ismeretlen

eseménytelenséget és emberhiányt.

Magam úgy gondolom, nem az események

történnek meg velünk, inkább mi magunk

történünk meg az eseményekkel, és jogunk van akár el is kerülni őket.

Én ugyan meg nem dézsmálnám senki fiának

bab-ültetvényét, mint a könyvedben említett mormota

Thoreau babföldjét annak idején,

hiszen 1944 karácsonyától 1946 augusztusáig, a forint

bevezetéséig úgyszólván a bab volt

egyedüli táplálékom, mint annyi jobb sorsra érdemes honfitársamnak.

Nemcsak utálkozva, hanem nagy félelmek között is

fogyasztottuk ezt a hüvelyes veteményt, mert elterjedt a híre,

hogy az állandó babon-élés megbénítja a nemzőerőt,

de mivel csak az éhhalál vagy az impotencia között választhattunk,

mégis inkább az utóbbi mellett döntöttünk.

A hírt megerősíteni látszottak a saját szomorú

tapasztalataink is. Ma már tudom,

hogy férfierőnk sajnálatos hanyatlását nem a huzamos babevés,

inkább a húsételek és a tojásrántotta totális nélkülözése

okozta. Mindegy! Azóta rá se tudok nézni

a babra. Tehát nem is fenyeget az a veszély,

mint ama hajdani mormotát, melyet Thoreau

végül is elejtett, megsütött vagy megfőzött,

majd részben elfogyasztott. Mellesleg mondva,

egy részben elfogyasztott mormota

egy felében-harmadában abbahagyott

könyvhöz hasonlít, hiszen úgy látszik, Thoreau-nak sem

ízlett a mormotapecsenye. Hogyha bevételeinek és kiadásainak

lelkiismeretes részletezésű jegyzékét tanulmányozzuk, be kell látnunk,

anyagi helyzete nemigen engedte meg

a pazarlást. Ezúton köszönöm

a rám pazarlott és levélpapírodra ragasztott

verébtollat. Szívesen viszonoznám válaszlevelemben

némi macskaszőrrel, ha négy macskám közül a legutolsó is

nem halálozott volna el még 1964 nyarán,

életének tizenötödik évében, emlőrákban,

a leggondosabb ápolás ellenére. Szerintem,

veréb vagy macska lakáson belül egyre megy,

hisz az én macskáim is fel tudtak ugorni,

hogy ne mondjam, repülni, még a legmagasabb

szekrények tetejére is, amiről az általuk levert

herendi porcelánok, ólomkristály vázák és kerámia dísztárgyak

törmelékei tanúskodhatnának, ha rég ki nem dobtuk volna őket.

Egyébiránt, számomra a verébszar a szabad természet ölén

vagy a hajdani Andrássy út (később Sztálin út,

ma Népköztársaság útja) terebélyes fái körül,

az aszfalt neoszecessziós ékítménye gyanánt

csöppet sem kellemetlen, inkább léleküdítő, sőt fölemelő látvány.

Lakáson belül, továbbá zakómnak vállán vagy kalapomon

kevésbé kívánatos, de elenyésző mérete miatt éppenséggel

elviselhető. Tudom, nem én vagyok a könyvedben gyakorta

említett K. L. M. – De mivel szívizmom időről-időre legyengül,

és vérnyomásom kórosan alacsonyra száll alá

(remélem, Alacsony nevű koalád nem gyanúsít meg azzal,

hogy őrá célzok), ilyenkor aluszékony leszek, és vagy tizenhat órát

alszom naponta, ha nem is egyvégtében, hanem olvasással, evéssel

meg-megszakítva. Egyszóval, hitvesem, mikor még nem sejtettük,

milyen veszélyes ez az állapot, a „mormota” becenévvel

ajándékozott meg. Tehát, ha úgy tetszik, magamra is

vonatkoztathatom a K. L. M. kezdőbetűket,

Kálnoky László Mormota olvasatban. De hadd folytatom

rokon vonásaink sorát a térben és időben.

Mi is rendeztünk a század húszas éveiben

gombfoci-bajnokságokat, s noha nem voltak koaláink,

a tabellát mi is lelkiismeretesen vezettük,

és csapatainkat az akkori elsőosztályú

magyar klubokról neveztük el.

Szerénységből, senki sem keresztelte el együttesét

FTC-nek, MTK-nak, UTE-nak, beértük

a BTC, NSC, 33 FC, III. ker. TVE elnevezésekkel is.

Többnyire körmünkkel pöccentgettük játékosainkat,

egyesek a kettéreszelt fogkefenyél alsó felével, amit

(ma sem tudom, mi okból) kónusznak neveztek.

Volt egy könnyű fémből készült, aranyos fényű füles gombom,

a kis Fogl (az UTE válogatott hátvédpárjának névrokona),

maga kiváló góllövő csatár, mígnem egyszer saját lendülete

lesodorta a pályáról, vagyis az ebédlőasztalról, és valamelyik osztálytársam

szándékosan vagy ügyetlenségből rátaposott.

A kis Fogl teste elgörbült, füle is lazán lötyögött

azontúl háta közepén, de szívjóságból vagy babonás kegyeletből

továbbra is beállítottam az első csapatba, pedig véletlenül

sem lőtt már gólokat a kegyelemkenyéren

tengődő, szerencsétlen nyomorék. Legvégül füle is

levált, s ekkor kiselejteztem a csapatból, azzal az átlátszó ürüggyel,

hogy fül nélkül nem hallhatja meg a játékvezető sípszavát.

Pedig tudtam a Nemzeti Sport zöldszínű papírra nyomott számaiból,

hogy az alacsonyabb osztályok valamelyikében

egy SÜKETNÉMÁK nevű csapat is szerepel.

Kis Fogl távozásával nagy kő esett le szívemről,

bár később feltámadt bennem a lelkifurdalás, mikor láttam gombtársait

gombolyú könnyeket hullatni gomblyukaikból,

s bizony az én szemem is könnybe lábadt,

hiszen én is gombolkozom, tehát vagyok,

akarom mondani, nekem sincs kőből a szívem,

elvégre embernek születtem vagy mormotának,

ami tulajdonképpen egyre megy.

Tudom, hogy a meghívás fennáll, noha a találkozás elmarad.

Te meg én vagyunk ama párhuzamos vonalak,

melyek csak a végtelenben találkoznak, esetleg ott sem.

Tudom, nem a lélek halhatatlan, csak a halál lélektelen. Magától értetődik,

hogy lélektelent írok lelketlen helyett,

hiszen ezek semmiképpen sem rokonértelmű szavak.

Mind a kettőnk felé, előbb felém, jóval később Feléd

fordul majd egy sötét arc, és szóra nyitja száját,

mint jó modorú kannibál szakács mondja a foglyul ejtett

misszionáriusnak: „Szíveskedjék közelebb fáradni az üsthöz,

kedves dinsztelendő úr!” Nem is tiltakozom.

Mindössze annyit kérek, ne dobják csontjaimat a kutyáknak,

temessék el azokat annak rendje-módja szerint,

és véssék a sírkövemre kannibál vagy pápua nyelvű műfordításban

T. S. Eliot eme halhatatlan verssorát:

EGYÁLTALÁN NEM ÍGY KÉPZELTEM EL!