|
Mándy Ivánnak, „A trafik” nagyszerű szerzőjének, aki – tudtommal – sohasem dohányzott.
| Mint az utcagyerek, aki fölszedi a csikket a földről, |
| mint a kamasz, ha rágyújt magányos onanizálás után az uszodakabinban, |
| mint a beteg, mikor a kórházi w.c. előterében a „Dohányozni tilos!” feliratú |
| tábla alatt pöfékel, mint a kövér vezérigazgató, aki kényelmes fotelében |
| hátradőlve, óvatosan hántja le a szivargyűrűt, akár egy arab sejk, |
| miközben a barna bőrű rabnő ágyékáról a széles, színes övet lassan leoldja, |
| úgy élveztem hosszú éveken át ingerlő és mégis megnyugtató |
| füstfelhőiteket, szakértő lélegzéssel mellre szíva |
| és kibocsátva újra, hogyha asztalnál ültem munka közben, |
| vagy az utcán siettem valahova; sőt halmoztam az élvezeteket, |
| s még a pásztorórák egy-egy szünetében is rágyújtottam, |
| párába burkolva egy szőke vagy barna női arcot; |
| fújtam üvegablakok vagy tükrök lapjára is, és láttam |
| szétterülni a füstöt, mint veszélyes ködöt a lápvidéken, |
| melyet ha megpillant, sietve szedi össze szerszámait a tőzegásó. |
| Ihletet adtatok, megvigasztaltatok, ti karcsú, fehér |
| vagy barna és zömök rudacskák, Nílus, Sztambul, Szultán és Khedive, |
| ti drágalátos cigaretták, s ti, csak különlegességi trafikokban kapható |
| kubai szivarok, majd szűkösebb években a Dráma, Magyar, Symphonia és Levente, |
| Trabukó, Portorico, Cigarillosz és Rövidszivar, |
| végül, a háború utáni mélyponton az újságpapírba csavart |
| kapadohány, mitől akkoriban még ép és egészséges |
| szívizmom minden slukk után egy-egy csuklással jelezte, |
| micsoda kemény próbára teszem. Azután jobb idők |
| is jöttek, szívhattam újra, ami csak jólesett, |
| és szívtam is, operált féltüdővel, mértéktelenül. |
| Két végén égettem a gyertyát, úgyhogy végül csak a megfulladás |
| vagy a dohányzásról való lemondás között |
| választhattam. Immár tizenötödik éve |
| nem gyújtok rá, és tudom, miről kellett lemondanom, |
| énrám nem áll az „ignoti nulla cupido”. |
| Én már tudom, amit tudok. |
|
| Te absztinens maradtál, és lám, mégis megírtad |
| „A trafik”-ot, ezt a hibátlan prózakölteményt, |
| amely már első olvasásra egy nem nagy méretű, |
| de tökéletesen csiszolt drágakőre emlékeztetett, |
| s mit egyre újraolvasok, szinte már dohányzás helyett, |
| a cigaretták, szivarok kifinomultabb pótszeréül. |
| Így lettél te, az önkéntes absztinens, egy muszáj-aszkéta vigasztalója. |
| Tudom, együtt gyújtunk mi rá, ha majd testünk is füstszerű lesz, |
| és nem szorulunk a hörgőrendszer szomorú korallerdejére. |
| Füst-alakban kóválygunk, elfüstölhetnénk önmagunkat, |
| ehelyett sorra látogatjuk a pult mögött várakozó |
| özvegyeket, vénlányokat, hadirokkant kistrafikosokat, |
| akik úgy várnak a nikotin rabjaira, |
| mint háló közepén a pókok. Újra odaülünk |
| egy krigli sörre, egy pár virslire |
| a Trieszti Nő valamelyik homályos asztalához, |
| ott gomolygunk majd a Bodográf Mozi előcsarnokában, |
| két előadás között, én füstölögve, te elmélázva valami |
| elszürkült némafilmen, ahol mintha örök eső zuhogna, |
| pedig csak megkopott a celluloid szalag, |
| és olyan nevetségesek lettek a fazékszerű, karimátlan kalapok, |
| a flitteres ruhák az egykor csodaszép |
| női filmsztárokon, hogy csak sajnálni tudjuk őket. |
| Mégis visszaszivárgunk fiatalságunk színterére, |
| ahol pumpából permetezte szét az olcsó illatszert |
| valami rosszul öltözött alak a széksorok között. Viszontlátjuk a csinos |
| cukorkaárus lányt, akit egy garniszállóban fojtottak meg |
| titokzatos körülmények között. |
| És megjelenik a vásznon az érzéki szépségű Clara Bow, |
| az ibolyaszende Janet Gaynor meg a törékenyen |
| bájos Lilian Gish, aki hetvenhárom éves korában |
| elküldte fényképét neked. Mi hol leszünk |
| hetvenhárom éves korunkban? Hiszem, hogy itt vagy ott |
| együtt leszünk, nemcsak a dohos irodalomtörténetekben, |
| de máshol is. Csak hadd rágódjanak |
| rajtunk, akiknek túl nehéz falat vagyunk, |
| illet-e minket külön fejezet. Tudom, te mindig |
| fütyültél az efféle dicsőségre. Tőled tanultam meg én is fütyülni, |
| akármi történjék is. Hiszen mi éltük is az életet, nemcsak írtuk! |
| Tanúja kétoldali roncstüdőm, a füstkígyók méregfogának |
| harapásaival, e már érzéketlen hegekkel. |
| Tanúja arcod, mely igen sokáig |
| örökifjúnak látszott, de most már kikezdte |
| az irgalmat nem ismerő idő. A te hajad is őszül. |
| Mindegy! A legnagyobbak is így végezték, |
| miféle jogon járnánk mi jobban? |
| Az a fontos, hogy nem mi gubbasztunk a pult mögött! |
| Minket örvendező nyikorgással fogad |
| az ajtó, hogyha benyitunk. Elővesszük irhabundánk zsebéből |
| a vaskos pénztárcát, és finnyásan válogatunk |
| azokban a tarka szivaros vagy cigarettás dobozokban, |
| amelyeket nem tart nyilván a Dohányjövedék, |
| s tartalmukhoz hasonlót az öt világrész dohánygyárainak gépei nem sodornak, |
| és e földi siralomvölgynek szegényes trafikjaiban |
| sohasem lesznek kaphatók. |
|
|