Jonathan Swift nyomdokain

Fehér és szürke sörények suhannak az égen, lódobogás hallatszik odafentről, hívogató nyerítések. Számodra már bizonyosan otthonos a kék mező a zöld helyett, kéklő füvet legelsz, mannánál finomabb zabot ropogtatsz új hazádban, hol többé nem kényszerítenek, hogy mint alacsonyabb rendű, kártékony állat, az ingatag hullámokon lélekvesztőre bízd az életedet. Elismertek egyenrangúnak, vágtatsz a gyors ménes élén, hisz neved is azt jelenti: gyors vagy. Bizonyára felöltötted, régi bőröd levetve, a nemes paripák formáját, sörényed zászlóként lobog, fénylő patáidat patkolással nem alázzák ott szolgasorba. Nyerítesz hangosan te, aki már beszélni se tudtál késő vénségedben, a Nyihahák betegséget, nyomort és háborút nem ismerő birodalma jutott osztályrészedül, ki önnön véreidet nem állhattad, és képzeletben fölfedezted azt a mennyországot, miről nem szól a vallás. Csak oda vágytál állatian önző, falánk, külsőre is majomszerű felebarátaid közül. Lásd, én más korban élek. Nem mondhatom, hogy kivétel nélkül jehuk vettek körül. Találkoztam a szeretettel, barátsággal, szerelemmel is. Tettek bár sok rosszat velem, de a meg nem érdemelt jóság fénye is rám sütött néha-néha, bár csak kivételes pillanatok voltak ezek: a gonoszság és közömbösség sivatagában tenyérnyi oázisok, s ha odáig nem is jutottam, hogy megvessem az emberi nemet, ahogy te megvetetted, de igazat kell neked adnom abban, hogy a rossz sokkal több, mint a jó, s én is csak egy kissé kifinomultabb majomarcot látok tükrömbe nézve, ábrázatot, mely nem is olyan nagyon különbözik őserdei fákon ugráló, hajdankori elődeinktől. Én is megcsömörlöttem a falánk harácsolás, a kapzsiság, a törtetés példáitól, engem is megcsapott hazug szájak bűzös lehelete, s odúmba inkább félrebújok. Többeket szeretek és tisztelek, mint te, írásaid szerint, nem firtatom, ki bántott, mi késztetett ekkora gyűlöletre, de gondolom, sokat szenvedtél, tépelődtél, számtalanszor kijátszottak a férfiak s a nők, visszaéltek jóságoddal, míg végképp ki nem irtották belőled, s menekültél volna akárhova, törpék vagy óriások országába vagy az elképzelt Laputába, Balnibarbiba, Glubbdubdribba, Luggnaggba, ahol a halhatatlanság a legnagyobb csapás. De te másképp vagy halhatatlan, homlokodon nem fekete kör éktelenkedik, hanem hófehér csillag, mint némely paripáén az embernél értelmesebb, felsőbbrendű lények között, hová most tartozol. Lásd, én nem halhatatlan, csupán öreg vagyok, ragaszkodom az élethez, s mégis, mikor mást tesznek föld alá, elfog a titkos irigység, hogy ő már túljutott a gondokon, és a legkellemesebb állapot, amikor álom nélkül, mélyen alszom. Nem tudhatom, innen hová kerülök, de ha valóban látom ama sörényeket, hallom a hívogató nyerítést, boldogan mennék a nyomodba, csak megmutatnád az utat odáig! De, sajnos, nincs remény. Az égi ménes elrobog, patájuk szikrát csihol ki a földöntúli sziklaormokból. Érzem, hogy egyre messzebb vágtatnak, eltűnnek túl a szemhatáron, s nekem, akit lóvá tettek már annyian, nem juthat részemül a boldogság, ó, Jonathan barátom, hogy végérvényesen lóvá tegyél.