Elmém élét koszorúkon köszörülöm

1948-ban lefordítottam T. S. Eliot híres költeményét, J. Alfred Prufrock szerelmes énekét. Az akkori folyóiratok, szerény terjedelmük miatt, nem közöltek ilyen hosszú fordításokat. Nemsokára egyes folyóiratok meghíztak, mások belehaltak a drasztikus folyóiratfogyasztó kúrába. Így hát fordításom 1957-ben jelent meg először nyomtatásban. Minthogy kilenc év alatt kéz- és gépiratos másolatokban meglehetősen elterjedt, s a legtöbb költő és kritikus ismerte, sőt voltak, akik betéve tudták, nem jelentett már különösebb szenzációt. Egyik kiváló pályatársam megjegyezte, hogy tévesen értelmeztem a vers befejező sorait, a hableányok ugyanis az eredeti szöveg szerint nem viselnek rőtszínű koszorúkat, hanem megajándékozzák velük a tenger alatti terem látogatóit. Ezek után, mivelhogy igazat kellett neki adnom, kijavítottam az utolsó sorokat. (Ó, áldatlan filológiai hűség!) Húsz évvel később egy másik kiváló pályatársam föltette a kérdést, ugyan miért változtattam meg a költemény befejezését? Neki bizony jobban tetszett a régi. Megint igazat kellett adnom, mert szavai nyomán megjelent előttem az igazi kép, az angol költő látomása: a hableányok saját fejükről veszik le a rőtszínű koszorúkat, hogy megkoszorúzzák velük a látogatókat. A tenger alatti terem falait hihetőleg vízréteg alkotja, és nem lehet kampós szöget verni beléjük, mint Ludwig Uhland dolgozószobájának falába, akit a költői pályafutása ötvenéves évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen babérkoszorúval tüntetett ki szülővárosa. Sajnos, abban az időben a költők már nemigen sétálhattak babérkoszorús fővel az utcán. Ha ezt teszik, bolondnak nézik őket. Ludwig Uhland is csak dolgozószobájának falára akaszthatta a koszorút. Időnként aztán megesett, hogy nem akadt babérlevél a háznál a savanyú tojásleveshez, a vadas nyúlpáchoz vagy bizonyos mártásokhoz, és a költő hitvese vagy a szakácsnő lusta volt leszaladni a boltba. Ehelyett letépte a koszorú néhány levelét, mialatt a költő elmerülten dolgozott legújabb alkotásán, vagy a sörházat látogatta, a koszorú pedig néhány hónap alatt úgy lecsupaszodott, mint Ludwig Uhland kopasz feje. Jómagam nem kaptam még soha babérkoszorút, alkalmasint nem is kapok soha. Pedig én is szeretem a savanyú tojáslevest, a vadas nyúlgerincet meg a különféle mártásokat. Sajnos, az én koponyámon is egyre kevesebb a haj. Talán ideje volna az újabban divatba jött hajnövesztő csodabalzsamok egyikéhez vagy másikához folyamodnom. (Egyébiránt, mint T. S. Eliot költeményében olvashatjuk, J. Alfred Prufrock, aki angol szokás szerint inkább a teát és pirítóst (vagy kétszersültet?) részesítette előnyben, szintén az erősen kopaszodó férfiak sorába tartozott.)