Egy hiéna utóélete

Ó, Katsushika Hokusai! Szegény kis sárga öregapó! Végignyomorogtad az életed, remekművek ezreit varázsoltad elő mindentudó ujjaiddal, a saját hazádban mégsem becsültek valami sokra! Nem voltál sem elég hagyományos, sem elég választékos, hozzád hasonlóan sárga, kicsike honfitársaidnak. Bizonyára a te idődben is éltek nagy tekintélyű műítészek, urak elevenek és holtak fölött, akik téged kitessékelni igyekeztek a halhatatlanok közül. Aggastyán voltál már, ezer ránc barázdálta megviselt ábrázatodat, mikor még lakóhelyedről is száműztek kifizetetlen adósságaid miatt. Köntösöd lyukas zsebéből kipotyogtak a réz meg az ezüst pénzdarabok, fáztál telente a rőzsetűz mellett, vénhedt csontjaidat a rizspálinka nem melegítette át. Ki tudja, micsoda nyomorúságos szalmavackon láttak feküdni utolsó látogatóid, a sírvilág s az égbolt félelmes szellemei! Nem, ó nem tartoztál a szerencsés kiválasztottak közé, mégis nyolcvankilenc esztendős korodig alkottál fáradhatatlanul, és nevezted el végül magadat „vén rajzbolond”-nak. Ma sem tudok sokkal többet felőled, de még ennyit se tudtam 1964-ig, amikor a Nagyvilág megbízott Dennis Joseph Enright angol költő The Laughing Hyena, by Hokusai című költeményének lefordításával, én pedig eleget tettem a megbízásnak, és fordításom meg is jelent Hokusai nevető hiénája címen az említett folyóiratban, majd egy-két antológiában is. Általában elmondható: jó ideig nem sok vizet zavart, mégis hadd jegyezzem meg közbevetőleg, hogy azt a bizonyos hiénát, amelyről később kiderült, hogy sohasem létezett, én már 1964-ben is inkább démonnak képzeltem el, mint igazi hiénának, hiszen annyit én is tudtam, hogy a hiénák nem díszelegnek virágos köntösben, nincs semmiféle szarvuk, de nem akadtam fenn ilyen csekélységeken, mivel tapasztalatból tudtam, hogy a költői képzelet miféle szertelenségeket írat le néha velünk. Másoknak sem volt semmiféle észrevételük 1977-ig, amikor S.-nek, a sokak által nagyra becsült irodalom- és művészettörténésznek szerencsés ötlete támadt. Kötetbe gyűjtötte az öt világrész képzőművészetének legjava alkotásait, az építőművészetet is beleértve. Kinyomozta, írt-e a könyvbeli képeken szemlélhető alkotásokról verset valamelyik poéta, külföldi vagy magyar, és ha nem talált megfelelő költeményt, pótlólag íratott ilyet élő költőink egyikével vagy másikával, úgyhogy könyvében minden képhez egy-egy vers is tartozik. Egyedül Hokusai nevető hiénája okozott némi nehézséget. S., az irodalom- és művészettörténész ugyanis kereste a színes fametszet reprodukcióját, s hogy nem találta, az úgyszintén sokak által nagyra becsült M.-hez, a kiváló muzeológushoz, a keleti tudományok és művészetek ismert szakértőjéhez fordult tájékoztatásért, ő pedig végiglapozta a Kelet-ázsiai Művészeti Múzeumban föllelhető összes Hokusai-albumot, de nevető hiénát ott sem talált. Az volt a baj, hogy abban az időben S. nem ismerte még a képet, M. viszont nem olvasta a verset, vagy legalábbis nem emlékezett rá. Közölte azonban S.-sel, hogy szerfölött gyanús az eset, mivel Japán területén nem is élnek hiénák. Feltételezhető, hogy Hokusai életében, 1760 és 1849 között Japánban talán állatkertek sem léteztek, és úgy tudom, a nagy, de koldusszegény művésznek sosem volt alkalma külföldön utazgatni, vagyis sosem látott hiénát. S. nem tehetett mást, Hokusai egy másik fametszetének reprodukcióját csatolta könyvében a vershez, s azon nevető hiéna helyett két komoly darumadár látható. Azt hiszem, M. szemében ama gyanú látszatába keveredtem, hogy valami rettenetes leiterjakabot követtem el, mint fordító, de mikor elolvasta a költeményt, mind eredetiben, mind pedig fordításomban, tüstént világosságot derített a titokra, D. J. Enright költeményének címszereplője ugyanis valójában egy Han-nya nevű démon, s bizonyítja ezt, hogy a vers szerint is, a kép szerint is egy megroncsolt, véres gyermekfejet tart a mancsában, mivel a legenda szerint nagy gyermekvadász és gyermekfaló volt, mint a keleti démonok közül nem egy. M., a tudós felvilágosított arról is, hogy a japánok a hiénát tategaminak nevezik, de mint a nyugati természettudomány nyelvi hordaléka, beszivárgott hozzájuk az angol hyaena vagy hyena szó is. Ha figyelembe vesszük, hogy D. J. Enright, a ma is élő angol költő, mint vendégprofesszor, egy ideig Japánban tartózkodott, s föltehetőleg ismerte a színes fametszetet vagy legalább a reprodukcióját, nem veszem bizonyosra, hogy tévedett. Lehet, hogy szándékosan faragott az Európában meglehetősen ismeretlen Han-nya névből hiénát. M. jóvoltából azóta én is láthattam a kép másolatát, a démon nem hiénára, inkább valami kecskefejű vén ördögre emlékeztet. Ha már 1964-ben ismerem, nem fordítottam volna a curling jelzőt csavarosnak, hanem görbének, mert Han-nya démon két szarva sem csavaros, hanem rövid és görbe, akár a kecskeszarv. Ez fordításom egyetlen hibája. Mégis, a verset kihagytam most készülő, eddigi legnagyobb fordításgyűjteményemből. Elhatalmasodott rajtam ugyanis az a bizonytalanság, mely mindig elfog, mikor az ázsiai lélek az én megrögzötten európai gondolkodásomnak idegen megnyilvánulásaival találkozom. Szerintem, a nagy tekintélyű Nan-csüan, egy buddhista kolostor perjele alaposan melléfogott, mikor ama bizonyos macska tulajdonjoga fölött vitatkozó szerzetesek között aképpen próbált igazságot tenni, hogy a szerencsétlen állatot egy borotvaéles szemeteslapáttal kettévágta, s felét az egyik, felét a másik tábornak dobta oda. Inkább adok igazat a bölcs Salamonnak, aki csupán színleg akarta kettévágatni a csecsemőt, aki fölött két elszánt anyajelölt marakodott, de szerencsés ötletével sikerült kideríteni, melyik az igazi anya. Lehet, hogy Nan-csüan is ilyenféle eredményt remélt, de számítása nem vált be, úgyhogy az ő kísérletét illetőleg az ismert közmondás eképpen lenne módosítható: „Néha még a kapanyél is csütörtököt mond.”