Bíbornokok és japánok
| Egy régebbi versemben megírtam, hogy életemben háromszor történt |
| velem olyasmi, amit sehogyan sem tudok megmagyarázni, legföljebb |
| kerülgethetem, mint macska a forró kását. |
| Nemrég jutott eszembe a negyedik csodálatos esemény, |
| egy kicsit kevésbé megmagyarázhatatlan, de mégis |
| eléggé különös. Anyámnak voltak megérzései, valami olyan tulajdonsága, |
| akár a vándormadarak tájékozódási ösztöne. Csak késő öregségében |
| enyészett el ez a képessége, mikor már nem érdekelte más, |
| csak fiatalkori emlékei. De a történtek idején |
| még ifjú asszony volt, én pedig a kamaszkor küszöbén |
| álló fiú. Apám előfizetett a Pesti Hírlap
|
| nevű újságra, mely vasárnaponként gazdag, színes borítólappal ékeskedő |
| melléklettel kedveskedett olvasóinak, |
| de a húszas évek vége felé a hétköznapi számokhoz is |
| vékonyabb, mintegy hat oldalas, egy színben nyomott |
| képes mellékletet csatolt. Egy napon |
| anyám futólag rápillantott a melléklet |
| első oldalára, melynek teljes szélességében egy |
| vízszintesen elhelyezett kép volt látható, helyileg az újságok |
| tárcarovatához hasonlóan. Anyám nem olvasta el |
| a kép alá írt szöveget, csak a hosszú, földig érő köntöst |
| (valójában reverendát) viselő alakok sorát látta, |
| a középsőt tiszta fehérbe, a többieket sötétebb színbe öltözötten. |
| „Nini, japánok!” – mondta anyám, mire én, aki jobban szemügyre |
| vettem a képet, kacagni kezdtem: „Dehogy japánok! |
| A római pápa és a bíbornokok!” Anyám is tüzetesebben |
| megszemlélte a felvételt, elolvasta a kép szövegét, és ő is jót nevetett |
| a saját mulatságos tévedésén. Másnap azonban |
| én vettem ki elsőnek az újságból a képes mellékletet, |
| és elsápadtam a megdöbbenéstől, mert az első oldalon, |
| pontosan azon a helyen, ahol egy nappal előbb |
| a pápát láthattuk a bíbornokoktól körbevéve, |
| valóban valami japán küldöttséget vagy színtársulatot |
| pillantottam meg, a papi talárhoz némileg hasonló, |
| földig érő, bő kimonókban. Ugyan hogy is |
| láthatta meg anyám már tegnap délelőtt a mai |
| újságot? Nagy kár, hogy nem a holnapi számot |
| olvasta egy nappal előbb, hiszen ha előre megtudjuk |
| a másnapi lóversenyek eredményét, még van időnk Pestre utazni |
| és komoly vagyont nyerni. De úgy hallottam, még a legkiválóbb jósok |
| jövőt megérző képessége sem terjedt ki soha a totó- és lottó- |
| eredményekre, vagy mondjuk, a tőzsdei értékpapírok árfolyamának |
| változásaira. És ez bizonyára igaz lehet, |
| hisz máskülönben bolondok lettek volna, |
| ha lemondanak a meggazdagodás e könnyű, |
| kényelmes lehetőségéről. Azt is hallottam vagy olvastam valahol, |
| hogy a század elején a lélekbúvároknak |
| sok gondot okozott egy idős, analfabéta parasztasszony, |
| aki negyven fokos lázban, önkívületben |
| Homérosz hexametereit kezdte skandálni |
| görög nyelven. Végül kiderítették, |
| hogy a néni kosztosdiákokat tartott hajdanán, |
| és az ő hangos biflázásuk rögzítette a szöveget |
| az asszony emlékezetének legmélyén vagy legszélső peremén, |
| mivel gyógyulása után megint egy árva görög szót sem |
| ismert többé, sőt az Iliász és az Odüsszeia
|
| létezéséről sem volt tudomása. Anyám is talán |
| hallott valamit félfüllel a rádió hírei között |
| a hazánkba érkezett japán küldöttségről (vagy színtársulatról), |
| de nem figyelt oda, csupán a kép távoli, |
| látszólagos hasonlósága hozta felszínre ezt az öntudatlan |
| emléket. Mindegy. Akkor is különös, hogy a képek |
| a mellékletnek pontosan ugyanazon a helyén voltak láthatók |
| mindkét napon. Olvasóim egyik-másika lefitymálhatja versemet, |
| mondván, hogy réges-régi, érdektelen ügyekkel |
| traktálom a közönséget. De magam akkor is vallom, |
| hogy inkább vagyok az érdektelenségben rejlő szépségnek, |
| semmint a szépség érdektelenségének |
|
Egy házasságkötés előzményei
| 1971 decemberének elején, éppen ama napnak reggelére virradva, |
| mikor házasságkötési szándékunk előzetes bejelentése végett |
| föl kellett volna keresnem, jövendőbeli hitvesemmel együtt, az illetékes |
| kerületi előljáróság anyakönyvi hivatalát, félelmes és megszégyenítő |
| álmot láttam. Azt álmodtam ugyanis, hogy mind a ketten, |
| immár közvetlenül a házasság megkötése céljából, |
| ott állunk egy rokonszenves megjelenésű, egyúttal tiszteletet parancsoló |
| magatartású hölgy előtt, aki kettőnk életét |
| a sírig összekötni hivatott, és éppen jegygyűrűinket |
| kéri tőlem. Talán azért, hogy jobb kezünk gyűrűsujjára húzza, |
| avagy azért, hogy én húzzam fel a magam és leendő hitvesem ujjára, |
| annak rendje-módja szerint. (A cizellált aranygyűrűket |
| jó előre megvettem már valóban, de frigyünk megkötése előtt |
| nem szándékoztunk gyűrűt viselni. Nyomós okunk |
| volt erre, de nem akarok túl messzire |
| elkalandozni a tárgytól). A kellemes megjelenésű |
| és egyben tiszteletre méltó anyakönyvvezetőnőnek |
| kezébe is adtam álmomban a csillogó karikákat, |
| de ő, megvetéssel vegyes fölháborodással arcán, |
| az asztalra dobta mindkettőt, és haragosan kiáltott fel: |
| „De hiszen ezek ebgyűrűk!” Én pedig, aki azt se tudtam eddig, mi fán |
| terem az ebgyűrű, nyirkos testtel, lázasan, köhögési rohamtól fuldokolva |
| riadtam fel álmomból. Csupán ennek köszönhető, |
| hogy nem süllyedtem azonnal az anyakönyvi hivatal padlózata alá |
| szégyenemben. Ehelyett megkerestem a hőmérőt, |
| és lázat mértem, majd telefonáltam jövendőbelimnek, |
| aki azt felelte, hogy akkor egyedül teszi meg |
| a szükséges bejelentést, de előbb eljön irataimért. |
| Nem egyedül érkezett. Ugyanis leendő vejem |
| lovagiasan felajánlotta, hogy elkíséri helyettem |
| a hivatalos útra anyósát, akiről senki se hitte volna, |
| fiatalos, sőt szinte leányos külseje miatt, |
| hogy férjes asszony-lánya van. |
| Visszatérve elmondták, hogy az anyakönyvvezető |
| valóban nő, ahogy megálmodtam, s nem holmi tekintélyes férfiú. |
| Miután helyet foglaltak asztalával szemközt, |
| aprólékos gonddal tanulmányozta jövendőbelim személyi igazolványát, |
| azután az enyémet, benne az én ötvenegy éves koromban készült |
| fényképemet, a képen látható, őszülő, kopaszodó, már öregedni kezdő |
| férfiarcot, majd a vele szemben ülő, huszonöt éves, |
| dús fekete hajú fiatalembert, s leleplezően állapította meg: |
| „Csakhogy ez nem maga ám!” – „Jövetelünkkor |
| megmondtam, hogy a vőm,” – felelte rá leendő feleségem. |
| „Tehát leendő férjének első házasságából való fia?” – „Dehogyis! |
| A lányom férje.” – „Akkor miért mondja, hogy a veje?” |
| – kérdezte, hangjában némi rendreutasító árnyalattal |
| az anyakönyvezető hölgy. Majd kissé összevonta kecses szemöldökét, |
| s ekképp folytatta: „És miért nem szerepel a lánya |
| a személyi igazolványában?” – „Mondtam, |
| hogy férjnél van, de különben is, jóval elmúlt tizenhat éves,” |
| – replikázott jegyesem, aki nem aznap jött le a falvédőről. |
| Ezek után mindkettőnk válóperi végzését |
| kérte a hölgy, előző házasságunk felbontásáról. |
| Miután minden iratot áttanulmányozott, megállapodtak a házasságkötés |
| napját illetőleg. Addigra meggyógyultam, s nem volt már semmi akadálya, |
| hogy személyesen jelenjek meg az ünnepélyes alkalomból. |
| Közvetlenül a szertartás előtt, megkérdezte az anyakönyvvezetőnő |
| egyik munkatársa, vajon a Lohengrin nászindulójának, avagy |
| Johann Sebastian Bach D-moll toccatájának és fúgájának hangjainál |
| kívánunk-e bevonulni a terembe. Mi az utóbbit választottuk. |
| Én L. Lászlót, kiváló pályatársamat kértem föl tanúmnak; |
| verseit és fordításait talán nem olvasta az anyakönyvezető hölgy, |
| de már az első pillanatban fölismerte benne |
| a Magyar Televízió akkori népszerű műsorszámának, |
| a Kicsoda-micsoda? elnevezésű vetélkedőnek |
| zsűritagját, és élénk érdeklődésről tanúskodó |
| kérdéseket intézett hozzá. Feleségem tanúját, |
| a szintén kiváló S. Gyulát, a neves festőművészt figyelemre se méltatta, |
| mivel ő nemigen szokott a televízióban szerepelni. |
| Ha ezt előre tudjuk, második tanúnak |
| talán a daliás, hódító megjelenésű R. Ádámot |
| kértük volna fel, akit zsürielnök korában |
| szerelmes levelekkel halmoztak el ismeretlen nők, |
| úgyhogy végül a szépnem túlságosan heves ostroma miatt |
| lemondott tisztségéről. Szóval, úgy járt, |
| mint Brigitte Bardot a csodaszép filmcsillag, |
| akit tengerparti villájának rácskerítésén át |
| ismeretlen emberek tömege bámult, mialatt bikiniben napfürdőzött a gyepen, |
| sőt fényképfelvételeket is készítettek róla orvul, |
| ha vakító fehér, gyönyörű popsiját |
| igyekezett hason fekve hozzábarnítani |
| nem kevésbé csábos, napsütötte testrészeihez. |
| Úgy tudom, Brigitte Bardot végül is magas kőfalat |
| építtetett a rácskerítés helyébe, s így megszabadult a kíváncsiak |
| tolakodásától. Sajnos, a televízió képernyőjét |
| nem lehetséges magas kőfallal övezni, |
| pedig bizony sokszor nem ártana. Hogyha azonban |
| a daliás R. Ádámot kértük volna föl feleségem tanújának, |
| ma nem ékesítené nagyobbik szobánk legszembetűnőbb falfelületét |
|
A szabadító angyal címet viselő festmény, |
| festőművész tanúnk nászajándéka, szerény otthonunk |
| legfőbb ékessége. Különben már L. László személye is eléggé elvonta |
| az érdeklődő hölgy figyelmét házasságkötésünkről, |
| úgyhogy attól tartok, ha még R. Ádám is jelen van, |
| izgalmában nem velem, hanem valamelyik tanúval |
| eskette volna össze menyasszonyomat. S ez esetben |
| a bigámia bűncselekménye követtetett volna el, |
| lévén mindkét tanú nős. Nem tudom, |
| hogyan másztunk volna ki akkor a csávából. Azért is írtam meg kivált |
| ezt az egyébként nem valami meglepő |
| történetet, mivel az anyakönyvvezető hölgy |
| szinte szakasztott mása volt annak a másiknak, aki kínos lázálmomban |
| megjelent előttem. De gyűrűink egyáltalán nem érdekelték, |
| nem kérte el tőlem, nem húzta fel ujjunkra azokat, |
| sőt még csak meg sem tekintette, így hát, sajnos, a mai napig sem |
| tudjuk bizonyosan, vajon jegygyűrűt viselünk-e, |
| vagy csak az álombeli anyakönyvvezetőnő által oly megvetően |
| visszadobott ebgyűrűket? A bizonytalanság azóta is meg-megmozdul, |
| mint lassan rágcsáló féreg, kettőnk szívében, |
| házaséletünk minden válságosabb percében, minden komolyabb |
| megpróbáltatással járó, önbizalmunkat kétségessé tevő, |
|
Az egerésző anyós, avagy miért nem ittam ki a Ferenc-csatornát?
| Egy kora őszi napon, kisebb bevásárlások után, |
| feleségem társaságában, betértem valahol a város szivében |
| egy népszerű, ízletes kosztjáról és szolíd árairól ismert, |
| zsúfolásig telt sörözőbe ebédelni, ahol első pillantásra |
| reménytelennek látszott a helyzet, de hirtelen |
| fölfedeztem, hogy az egyik hatszemélyes asztalnál |
| egyedül üldögél egy meglehetősen idős hölgy. |
| „Vár-e valakit, asszonyom? Vagy megengedi, hogy asztalához üljünk?” |
| „Igen. Várok többeket is, de kettőjüknek még akad hely.” |
| Előre kell bocsátanom, hogy körülbelül másfél órát |
| töltöttünk ott, részben a vontatott kiszolgálás, |
| részben az egyre érdekfeszítőbbé váló beszélgetés |
| miatt, de senki sem jött. Akiket az idős hölgy |
| várt asztalához, nyilván nem voltak már földi szemmel láthatók. |
| Talán mellénk telepedett testtelen árnyalakjuk, az idős hölgy |
| talán látta is őket, akiket mi nem észlelhettünk fogyatékos |
| emberi érzékszerveinkkel, ámbár időnként |
| gyanúsan meg-meglebbentek a papírszalvéták, az abrosz |
| szegélye, sőt a kések, villák, kanalak is |
| össze-összekoccantak. Igaz, hogy odakint |
| dübörögve rohantak tova az autóbuszok, és a látszólag |
| cél nélkül futkosó pincérek is meg-meglökték |
| olykor asztalunkat, egyszóval, |
| nem történt olyasmi, amit kétségen kívül |
| okkult jelenségnek tarthattunk volna, de én mégis |
| éreztem valami hátborzongatót, az idős hölgyben |
| volt valami szellemszerű, helyesebben, |
| mintha régmúlt évtizedekből |
| tévedt volna ide, és mintha láttam volna már |
| a mozdulatot valami kopott, régi némafilmben, |
| ahogy borospohara tartalmát belelöttyintette |
| az erőlevesbe, mondván: „Nagyon forró ez a leves.” |
| Majd egy mellettünk szélsebesen eliramló |
| fiatal pincértől egy adag túrós csuszát és újabb deci bort |
| rendelt, de olyan megfakult, szinte már síri hangon, |
| hogy az éttermi alkalmazott látszólag meg sem hallotta |
| tovasietőben, csakhogy igen éles füle lehetett, mert nemsokára |
| hozta a csuszát, a bort, majd kevéssel utóbb |
| a mi ebédünk is megérkezett, |
| s hozzáláttunk. „Ön már nem fiatal,” |
| fordult hozzám az öreg hölgy, „és mégis a fiacskám lehetne.” |
| „Ezerkilencszáztizenkettőben születtem, asszonyom.” „Én meg |
| ezernyolcszázkilencvenegyben, tehát |
| igazam van. Sőt volt egy fiam, aki magával |
| éppen egyidős lenne, ha élne szegény.” |
| „Hát már nem él?” „Nem. Elpusztult a háborúban. |
| Ezerkilencszáznegyvenkettőben vonult be mint karpaszományos, |
| gépkocsivezető lett, mivel tudott vezetni. |
| A tiszteket fuvarozta. Egyszer egyedül maradt a kocsiban, |
| végigdőlt a vezetőülésen, és elaludt. |
| Hamarosan puskalövésekre ébredt. Támadtak a csetnikek, |
| hanyatt-homlok menekülnie kellett, beleugrott a Ferenc-csatornába, |
| ott ült, az iszapos vízbe nyakig merülve, |
| amíg be nem sötétedett. Súlyos beteg lett, |
| felhozták Budapestre, a katonai kórházba. Mikor az orvosok |
| lemondtak róla, leszerelték, engedéllyel |
| hazavihettem, otthon halt meg a karjaim között.” |
| „És milyen betegséget kapott szegény? Talán tüdőgyulladás |
| vitte el? Nem csoda. Hiszen nem volt még penicillin.” |
| „Nem. Nem kapott tüdőgyulladást, de a betegség |
| alulról terjedt fölfelé. Pincér, hozzon még egy deci bort!” |
| Én pedig így szóltam feleségemhez: „Jó lenne különben |
| ez a gombás szelet, csak nagyon zsíros. |
| Nézd, mennyi kövéret lefarigcsáltam róla. Én nem szeretem úgy |
| a kövérjét, mint Micike.” Az idős hölgy itt |
| közbevágott: „Tessék csak hazavinni Micikének a kövérjét. |
| Én ismerem a pincért. Magam is a vendéglátó iparban |
| dolgoztam sok-sok évig, sőt néha még most is helyettesítek |
| másokat, mint üzletvezetőnő. Nem dicsekvésből mondom, |
| de nyolcvannyolc évesen is megkeresem a havi ötezret, |
| nyugdíjjal együtt. Mindjárt kérünk papírt, |
| abban elviheti Micikének a húst. |
| Nagyon fog örülni.” „Sajnos nem lehet asszonyom. |
| Micike messze lakik, kint Rákosszentmihályon. Én meg nem vagyok |
| valami ügyes. Szétbomlana a csomag, és összezsíroznám a ruhámat. |
| De különben sem vihetném el. Micike nem eszik ételmaradékot. |
| Nincs rászorulva.” „Miért? Olyan sok egeret fog?” |
| „De kedves asszonyom, Micike nem macska, hanem az anyósom. |
| Nem fog egeret, legföljebb egérfogóval, |
| ha egy-egy néha betéved. De akkor sem eszik egérhúst.” |
| És nem tehetek róla, de láttam képzeletben Micikét, |
| amint hosszú karmot növeszt, és magamat mint menekülő egeret, |
| útban a lyuk felé. Megborzongtam a gondolatra, |
| és pontosan átéltem, amit egy egér érezhet ilyen válságos |
| pillanatban. Éreztem, hogy a torkom is kiszáradt, |
| és újabb pohár sört rendeltem. Azután egy újságárus közeledett. |
| Vettem valami képes hetilapot, feleségem nyomban lapozni kezdte, |
| az öreg hölgy pedig így folytatta a társalgást: „Nyolc gyermeket |
| szültem. Három ma is életben van. Úgy a hatvanas évek elején |
| írtam egy operettet is, elvittem Eisemann Mihályhoz. |
| Ő elolvasta, és egy hónap múlva azzal adta vissza: |
| maga nem tehetségtelen, csak későn próbálkozik. |
| Talán lehetne valamit kezdeni a darabbal, |
| ha valaki korszerűsítené a szöveget. |
| Maga az előbb irodalomról beszélgetett |
| a társaságában lévő fiatal hölggyel. Talán írónő a hölgy?” |
| „Nem. Ő a feleségem, de bevallom, magam amolyan íróféle volnék. |
| Sajnos, nincsen tehetségem az operetthez, |
| mást kellene keresnie.” „És nem is olvasná el a darabomat?” |
| „Attól tartok, céltalan volna, asszonyom. |
| Éppen elég idegen kéziratot |
| kell olvasnom. Operettszöveg-íráshoz nem értek. |
| És másik zeneszerző is kellene, hisz Eisemann Mihály |
| nincsen már az élők sorában.” |
| „Pedig éppen vele lett volna itt találkozásom,” |
| – szólt az öreg hölgy. „No, ha el sem olvassa az operettemet, |
| maga csak afféle firkász lehet.” A hölgy kora iránti tiszteletből, |
| mikor a párbeszéd ilyen kínosra fordult, |
| egy „pardon!” szóval fölkeltem az asztaltól, és elindultam |
| a mellékhelyiség felé. Mire visszatértem, |
| feleségemet egyedül találtam, a képes hetilapba |
| temetkezve. „Mikor ment el idős asztaltársnőnk?” |
| – kérdeztem. „Nem tudom. Szó nélkül távozott, |
| mialatt olvastam,” – felelte nőm. E percben |
| megpillantottam az asztalon a távozásom előtt rendelt pohár sört. |
| Csakhogy sör helyett valami zavaros, szürke folyadékot |
| láttam a pohárban. Megszagoltam. Nem kétséges, pocsolyabűze volt. |
| Hívtam a pincért. Ő is megbámulta és megszagolta |
| a folyadékot. „Bocsánat!” – szólt, miután elfintorította orrát, |
| és elvitte a poharat. Pánik fogott el, azonnal fizettem. |
| „Gyere!” – szóltam. S eltávoztunk menekülésszerűen. |
| Szörnyű gyanú fogott el. Ugyanis, ha a tudósok szerint, |
| harminc milliárd évvel ezelőtt a világegyetem |
| anyaga egy alig méternyi átmérőjű |
| gömbben sűrűsödött össze, mielőtt robbanásszerűen tágulni kezdett, |
| akkor a Ferenc-csatorna vize is összesűríthető egy söröspohárban. |
| Lehet, hogy az a szegény katona, az a velem egyidős fiatalember |
| kénytelen volt fejével is a víz alá bukni |
| a csetnikek golyói elől. S borzasztó rágondolni is, |
| mi történt volna vele, mi történt volna velem, |
| ha véletlenül meg találom inni? |
|
Egy hiéna utóélete
| Ó, Katsushika Hokusai! Szegény kis sárga öregapó! |
| Végignyomorogtad az életed, remekművek ezreit |
| varázsoltad elő mindentudó ujjaiddal, |
| a saját hazádban mégsem becsültek valami sokra! |
| Nem voltál sem elég hagyományos, sem elég választékos, |
| hozzád hasonlóan sárga, kicsike honfitársaidnak. |
| Bizonyára a te idődben is éltek nagy tekintélyű műítészek, |
| urak elevenek és holtak fölött, akik téged kitessékelni |
| igyekeztek a halhatatlanok közül. |
| Aggastyán voltál már, ezer ránc barázdálta megviselt |
| ábrázatodat, mikor még lakóhelyedről is |
| száműztek kifizetetlen adósságaid miatt. |
| Köntösöd lyukas zsebéből kipotyogtak a réz meg az ezüst |
| pénzdarabok, fáztál telente a rőzsetűz |
| mellett, vénhedt csontjaidat a rizspálinka nem melegítette át. |
| Ki tudja, micsoda nyomorúságos szalmavackon láttak feküdni utolsó |
| látogatóid, a sírvilág s az égbolt |
| félelmes szellemei! Nem, ó nem tartoztál a szerencsés |
| kiválasztottak közé, mégis nyolcvankilenc esztendős korodig |
| alkottál fáradhatatlanul, és nevezted el végül magadat |
| „vén rajzbolond”-nak. Ma sem tudok |
| sokkal többet felőled, de még ennyit se tudtam |
| 1964-ig, amikor a Nagyvilág
|
| megbízott Dennis Joseph Enright |
| angol költő The Laughing Hyena, by Hokusai
|
| című költeményének lefordításával, én pedig eleget tettem |
| a megbízásnak, és fordításom meg is jelent |
|
Hokusai nevető hiénája címen |
| az említett folyóiratban, majd egy-két antológiában is. |
| Általában elmondható: jó ideig nem sok vizet zavart, mégis |
| hadd jegyezzem meg közbevetőleg, hogy azt a bizonyos hiénát, |
| amelyről később kiderült, hogy sohasem létezett, |
| én már 1964-ben is inkább démonnak képzeltem el, |
| mint igazi hiénának, hiszen annyit én is tudtam, hogy a hiénák |
| nem díszelegnek virágos köntösben, nincs semmiféle |
| szarvuk, de nem akadtam fenn ilyen csekélységeken, |
| mivel tapasztalatból tudtam, hogy a költői képzelet |
| miféle szertelenségeket írat le néha velünk. |
| Másoknak sem volt semmiféle észrevételük |
| 1977-ig, amikor S.-nek, a sokak által nagyra becsült |
| irodalom- és művészettörténésznek szerencsés ötlete támadt. |
| Kötetbe gyűjtötte az öt világrész képzőművészetének |
| legjava alkotásait, az építőművészetet is beleértve. |
| Kinyomozta, írt-e a könyvbeli képeken szemlélhető |
| alkotásokról verset valamelyik poéta, |
| külföldi vagy magyar, és ha nem talált megfelelő költeményt, |
| pótlólag íratott ilyet élő költőink egyikével vagy másikával, |
| úgyhogy könyvében minden képhez egy-egy vers is tartozik. |
| Egyedül Hokusai nevető hiénája okozott |
| némi nehézséget. S., az irodalom- és művészettörténész ugyanis |
| kereste a színes fametszet reprodukcióját, |
| s hogy nem találta, az úgyszintén sokak által nagyra becsült |
| M.-hez, a kiváló muzeológushoz, a keleti tudományok és művészetek |
| ismert szakértőjéhez fordult tájékoztatásért, |
| ő pedig végiglapozta a Kelet-ázsiai Művészeti Múzeumban föllelhető |
| összes Hokusai-albumot, de nevető hiénát |
| ott sem talált. Az volt a baj, hogy abban az időben |
| S. nem ismerte még a képet, M. viszont nem olvasta a verset, |
| vagy legalábbis nem emlékezett rá. Közölte azonban S.-sel, |
| hogy szerfölött gyanús az eset, mivel Japán területén |
| nem is élnek hiénák. Feltételezhető, hogy Hokusai életében, |
| 1760 és 1849 között Japánban talán állatkertek sem léteztek, |
| és úgy tudom, a nagy, de koldusszegény |
| művésznek sosem volt alkalma külföldön utazgatni, |
| vagyis sosem látott hiénát. S. nem tehetett mást, |
| Hokusai egy másik fametszetének reprodukcióját |
| csatolta könyvében a vershez, s azon nevető hiéna helyett |
| két komoly darumadár látható. Azt hiszem, M. szemében |
| ama gyanú látszatába keveredtem, hogy valami rettenetes |
| leiterjakabot követtem el, mint fordító, de mikor elolvasta |
| a költeményt, mind eredetiben, mind pedig fordításomban, |
| tüstént világosságot derített a titokra, |
| D. J. Enright költeményének címszereplője ugyanis |
| valójában egy Han-nya nevű démon, |
| s bizonyítja ezt, hogy a vers szerint is, a kép szerint is |
| egy megroncsolt, véres gyermekfejet tart a mancsában, |
| mivel a legenda szerint nagy gyermekvadász és gyermekfaló volt, |
| mint a keleti démonok közül nem egy. |
| M., a tudós felvilágosított arról is, hogy a japánok |
| a hiénát tategaminak nevezik, |
| de mint a nyugati természettudomány nyelvi hordaléka, |
| beszivárgott hozzájuk az angol hyaena vagy hyena szó is. |
| Ha figyelembe vesszük, hogy D. J. Enright, a ma is élő |
| angol költő, mint vendégprofesszor, egy ideig Japánban tartózkodott, |
| s föltehetőleg ismerte a színes fametszetet vagy legalább |
| a reprodukcióját, nem veszem bizonyosra, |
| hogy tévedett. Lehet, hogy szándékosan |
| faragott az Európában meglehetősen ismeretlen |
| M. jóvoltából azóta én is láthattam a kép másolatát, a démon |
| nem hiénára, inkább valami kecskefejű vén ördögre emlékeztet. |
| Ha már 1964-ben ismerem, nem fordítottam volna a curling jelzőt |
| csavarosnak, hanem görbének, mert Han-nya démon két szarva sem |
| csavaros, hanem rövid és görbe, akár a kecskeszarv. |
| Ez fordításom egyetlen hibája. Mégis, a verset kihagytam |
| most készülő, eddigi legnagyobb |
| fordításgyűjteményemből. Elhatalmasodott rajtam ugyanis |
| az a bizonytalanság, mely mindig elfog, mikor az ázsiai lélek |
| az én megrögzötten európai gondolkodásomnak idegen |
| megnyilvánulásaival találkozom. Szerintem, a nagy tekintélyű |
| Nan-csüan, egy buddhista kolostor perjele alaposan melléfogott, |
| mikor ama bizonyos macska tulajdonjoga fölött vitatkozó |
| szerzetesek között aképpen próbált igazságot tenni, |
| hogy a szerencsétlen állatot egy borotvaéles szemeteslapáttal |
| kettévágta, s felét az egyik, felét a másik |
| tábornak dobta oda. Inkább adok igazat a bölcs |
| Salamonnak, aki csupán színleg akarta |
| kettévágatni a csecsemőt, aki fölött két elszánt anyajelölt |
| marakodott, de szerencsés ötletével sikerült kideríteni, |
| melyik az igazi anya. Lehet, hogy Nan-csüan is ilyenféle eredményt |
| remélt, de számítása nem vált be, úgyhogy az ő kísérletét illetőleg |
| az ismert közmondás eképpen lenne módosítható: |
| „Néha még a kapanyél is csütörtököt mond.” |
|
Egy hiéna Londonban
| Micsoda szörnyű meglepetés lehetett, |
| mikor a híres londoni sörgyár épületéből kilépve, |
| ahol az üzemvezető és annak titkára végigkalauzolta, |
| fejére zuhant a harmadik emeletről ledobott |
| jókora szalmaköteg, s a következő pillanatban |
| vadul szitkozódó férfiak és asszonyok, |
| a gyár munkásai és munkásnői kezdték ütlegelni |
| vastag cirokseprőkkel. Futásnak eredt, miként a szemtanúk leírták, |
| a bresciai hiéna, hajdan élet-halál ura, a sáros úton, |
| a mintegy háromnegyed mérföldnyire lévő kocsma felé, |
| nem lelve közelebbi menedéket, s közben zuhogtak |
| hátára és fejére a csapások, sáros göröngyök találták arcon, |
| egy fürge némber oldalról hosszú bajszába kapaszkodott, |
| és kitépett belőle vagy félmaroknyit. Zihálva bukott be végül |
| a kocsma ajtaján, melyet a háznép gyorsan elreteszelt |
| az üldözők elől, akik felbőszültek a hírhedt látogató ellen, |
| de mégsem törtek be erőszakkal, óvakodtak a magánlaksértéstől |
| a fegyelmezett angolok, néhány óra múlva pedig öles termetű rendőrök |
| vették védelmükbe a csapzott idegent, majd csónakon |
| vitték át a Temze túlsó partjára, ahol szállodai szobájában |
| biztonságba helyezték. Még két teljes napot |
| kellett időznie az angol fővárosban, |
| hová zilált pénzügyeit rendezni, kölcsönt felvenni érkezett. |
| Nyilván reszketve járt ama két nap alatt |
| az utcán, minden sarkon új támadást gyanított, |
| hosszú késpengéket látott képzeletben |
| felvillanni a sikátorok homályában. Följegyezték, |
| hogy már előbb birtokot vett Szabolcs megyében, és nem értette, |
| miért nem vállalják nála a parasztok jó napszámért sem a munkát. |
| Időnként meglátogatta a szomszéd földbirtokost, |
| aki udvariasságból fogadta, de felesége ilyenkor |
| bezárkózott szobájába, mondván, utálja a hiénabűzt. |
| Végül, egy átmulatott éjszaka után megütötte a guta |
| egy bécsi fogadóban. De akinek eszköze volt csupán |
| – igaz, készséges eszköze –, a császár sok-sok évtizeddel túlélte őt, |
| sőt meg nem érdemelt népszerűséget is szerzett, |
| mint hófehér szakállú, jóságos nagyapó. |
| Pedig ő volt a szabadságharc vértanúinak igazi gyilkosa. |
| Az ő parancsára esett el ezer meg ezer |
| magyar katona a Kárpátokban, az olasz hegyekben |
| s Lengyelország síkságain az első világháborúban. |
| Ő maga pedig ágyban, párnák közt, békésen szenderült el |
| nyolcvanhat évesen, mikor vesztésre állt már |
| a balgamód indított háború… |
|
|
Van-e nálad vakabb, te sötét Vaksors? |
|
Miért nem dobod földre a hamis mérleget, |
|
amit mindenki lát, téged kivéve, |
|
öncsaló istennő, bekötött szemű Igazság? |
|
|
Megjegyzés: Hogyha a brescai hiéna, Haynau nevében az u betűt megfordítjuk, s ekképp n betűvé változtatjuk, az előző versben szereplő Han-nya démon nevének anagrammájává alakítható át. Ez annyira különös véletlen, hogy szinte már nem is lehet véletlen. |
|
N. Egon utolsó utazása
| Mikor azok a különös, a legmagasabb embernél is |
| fél méterrel nagyobbra nőtt lények szokatlan egyenruhájukban megjelentek, |
| eszeveszett zűrzavar tört ki a budai hegyvidéken épült |
| tudományos intézetben. A fehérköpenyes asszisztensnők |
| halálra rémülten futkostak ide-oda a folyosókon, |
| a tudományos munkatársak sietve visszahúzódtak |
| a laboratóriumba vagy munkaszobájukba, |
| és magukra zárták gyorsan az ajtót. A jövevények |
| zavartalanul haladtak át N. Egon titkárnőjének szobáján, |
| aki szintén kereket oldott, csak az agg tudós |
| maradt ülve évtizedek óta őrzött íróasztalánál, ahová |
| negyven évvel ezelőtt kutatómunkájával szerzett érdemei juttatták, |
| az utolsó tíz esztendőben pedig |
| régi tekintélye és előnyös összeköttetései |
| tartották vissza, mint mentőöv a vízbefúlástól |
| az úszni nem tudót. N. Egon ugyanis rabja volt |
| a hatalom mákonyának, s a nála is hatalmasabbak |
| elnézték baklövéseit. „Miért jöttek?” – kérdezte |
| a váratlan látogatóktól, mire egyikük azt felelte: |
| „Azért, hogy elragadjuk önt.” N. Egon |
| ekkor figyelmesebben megnézte őket, akik foszforeszkáló |
| egyenruhát és bukósisakot viseltek. |
| „Idegen égitestről valók, annyi biztos,” – gondolta, |
| titokban reménykedve, hogy az emberfölötti lények |
| szíjakkal leszorított, feszes zubbonya alatt talán |
| hófehér szárnyak is rejtőznek. Mégse támadt |
| a legcsekélyebb mehetnékje sem. Teljes erővel íróasztalába |
| kapaszkodott. A látogatók hónaljánál fogva fölemelni igyekeztek, |
| de meglepődve észlelték, hogy az aggastyán ujjai |
| belemélyedtek az asztallapba, középső ízületükig, |
| két lába pedig bokáig belenőtt a parkettába, akár két fagyökér. |
| A pilótákra vagy repülőgép-szerelőkre emlékeztető külsejű |
| idegenek ekkor ismeretlen szerszámokat |
| vettek elő táskájukból, és kivájták N. Egon gyökeret eresztett |
| görcsös ujjai körül az asztallapot, |
| lábfeje körül a parkettát, s kiszabadították végtagjait |
| anélkül, hogy megsebezték volna a sérthetetlen főigazgatót, |
| sőt bámulatos gyorsasággal el is tűntették munkájuk nyomait. |
| Az íróasztal és a parkett éppoly sima és fényes lett hamarosan, |
| mint beavatkozásuk előtt. Azután két karjánál fogva átvezették |
| a titkárnő üres szobáján N. Egont, végig a kihalt folyosókon, |
| ahol az ajtók mögül pisszenés sem hallatszott. |
| N. Egon eközben segítségért kiáltozott, de látva, hogy nem akad |
| vállalkozó, erőt vett magán, s most már némán |
| haladt kísérőivel le a lépcsőn, az intézet |
| tágas parkjába, ahol valami, helikopterre emlékeztető, |
| de annál sokkal modernebb, jövő századbeli jármű |
| várakozott. „Hát nem tüzes szekéren |
| ragadnak el?” – kérdezte N. Egon a társainál csillogóbb rangjelzést |
| viselő vezetőtől. „A tüzes szekér nem |
| a mi asztalunk. Bár az ön kényes stiláris érzéke |
| nyilván képzavarnak minősíti ezt a fogalmazást. |
| De úgy tudom, a konkurrens cégnél sincs már divatban.” |
| „És hová visznek?” – kérdezte aggodalmasan N. Egon. „Egy óriási |
| lakótelepre, mely az emberiség nagyobb felének |
| ad otthont,” – válaszolt a vezető. |
| „Ugye, kényelmes helyet kapok?” „Tudja, a kényelem viszonylagos,” |
| – mondta erre a közlékeny óriás. „Egyet azonban garantálhatok: |
| a távfűtő művek üzemeltetésében még sohasem történt fennakadás, |
| ami korántsem mondható el a földi lakótelepekről.” |
| Beszálltak, N. Egont közrefogva, és a helikopter, |
| vagy minek nevezzem, gyorsan haladt. N. Egon hamarosan |
| megállapította, hogy jócskán kívül járhatnak már a naprendszer határán. |
| Mivel széleskörű természettudományos műveltséggel bíró férfiú volt, |
| minden tudhatót tudott a fénysebességről, a kvantummechanikáról, |
| a speciális és az általános relativitás elméletéről, azt is tudta, |
| hogy a világűrben a fölfelé és lefelé megkülönböztetések |
| értelmüket vesztik. Egyszerre mégis különös érzés |
| kerítette hatalmába. Gyomrában azt a furcsa süllyedést |
| érezte, mint gyermekkorában a hullámvasúton, |
| mikor a legmeredekebb lejtőn futott le, szinte zuhanásszerűen a kocsi. |
| Voltaképp csak ekkor ébredt rá, kik és hová viszik. |
|
Kiszorítósdi
| „Egy gondolat bánt engemet.” |
| Illetve, több gondolat bánt, de most ez az egy |
| nyomul előtérbe. Eszembe jutott ugyanis, |
| hogy ha egy versem valahol megjelenik, |
| mindig kiszorít valami idegen írást, költeményt vagy prózát, |
| ami különben éppen ott jelenne meg. |
| No jó! Mondjuk, az is megjelenik az illető sajtótermék |
| következő számainak egyikében, esetleg egy másik lapban |
| vagy folyóiratban. No de akkor éppen az szorít ki valami mást, |
| amit én szorítottam ki előzőleg. Persze, |
| ami ekkor szorul ki, esetleg mégis megjelenik |
| ugyanannak a lapnak egy későbbi számában |
| vagy egy másik helyen. De a végtelenségig |
| nem mehet így, lévén a folyóiratok, |
| heti- és napilapok terjedelme véges. |
| Úgyhogy a végén valami végképp kiszorul, |
| soha nem jelenik meg sehol, és a folyamat elindítója |
| eredetileg az én versem volt; személy szerint |
| én magam. Tehát minden megjelenő írásommal megkárosítok |
| valakit erkölcsileg és anyagilag, pedig eszem ágában sem volt |
| ártani neki, ő meg nem tudhatja, hogy végeredményben |
| miattam szorult ki, annyian szorították ki utánam sorra egymást. |
| Lehet, hogy egy férfinak vagy egy nőnek az életét |
| mentette volna meg az a néhány száz forint, |
| amit végül is nem kaphatott meg, mert a sehol meg nem jelent |
| művekért tiszteletdíj se jár. Én meg úgy teszek, |
| mint aki eldobja a banánhéjat, továbbmegy, |
| más pedig elcsúszik rajta, és kitöri a nyakát, |
| mikor a tettes messze jár. Soha tudomásomra se jut, |
| hogy voltaképpen gondatlanságból okozott emberölést követtem el. |
| Eleszem mások ételét, eliszom italát, elszívom levegőjét. |
| Igaz, ők is megtennék velem ugyanezt, ha tudnák. |
| Ártatlan bűnösök, tiszta kezű zsebtolvajok, |
| érzékeny lelkiismeretű bérgyilkosok vagyunk! Mi mások? |
| Bocsássatok meg, kiknek kárt okoztam! |
| Támadjatok fel holtotokból, kiket könnyelműen megöltem, |
| idióta módján, ti félreismert lángelmék, |
| egymásba mosódó arcú, veszélyt nem is gyanító ismeretlenek! |
|
Elmém élét koszorúkon köszörülöm
| 1948-ban lefordítottam T. S. Eliot híres költeményét, |
| J. Alfred Prufrock szerelmes énekét. |
| Az akkori folyóiratok, szerény terjedelmük miatt, |
| nem közöltek ilyen hosszú fordításokat. |
| Nemsokára egyes folyóiratok meghíztak, |
| mások belehaltak a drasztikus folyóiratfogyasztó kúrába. |
| Így hát fordításom 1957-ben jelent meg először nyomtatásban. |
| Minthogy kilenc év alatt kéz- és gépiratos másolatokban |
| meglehetősen elterjedt, s a legtöbb költő és kritikus |
| ismerte, sőt voltak, akik betéve tudták, |
| nem jelentett már különösebb szenzációt. |
| Egyik kiváló pályatársam megjegyezte, |
| hogy tévesen értelmeztem a vers befejező sorait, |
| a hableányok ugyanis az eredeti szöveg szerint |
| nem viselnek rőtszínű koszorúkat, |
| hanem megajándékozzák velük a tenger alatti terem |
| mivelhogy igazat kellett neki adnom, |
| kijavítottam az utolsó sorokat. |
| (Ó, áldatlan filológiai hűség!) |
| Húsz évvel később egy másik kiváló pályatársam föltette a kérdést, |
| ugyan miért változtattam meg a költemény befejezését? |
| Neki bizony jobban tetszett a régi. |
| Megint igazat kellett adnom, mert szavai nyomán |
| megjelent előttem az igazi kép, az angol költő látomása: |
| a hableányok saját fejükről veszik le a rőtszínű koszorúkat, |
| hogy megkoszorúzzák velük a látogatókat. |
| A tenger alatti terem falait |
| hihetőleg vízréteg alkotja, és nem lehet |
| kampós szöget verni beléjük, mint Ludwig Uhland |
| dolgozószobájának falába, akit a költői pályafutása |
| ötvenéves évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen |
| babérkoszorúval tüntetett ki szülővárosa. |
| Sajnos, abban az időben a költők már nemigen |
| sétálhattak babérkoszorús fővel az utcán. |
| Ha ezt teszik, bolondnak nézik őket. |
| Ludwig Uhland is csak dolgozószobájának falára |
| Időnként aztán megesett, hogy nem akadt |
| babérlevél a háznál a savanyú tojásleveshez, |
| a vadas nyúlpáchoz vagy bizonyos mártásokhoz, |
| és a költő hitvese vagy a szakácsnő |
| lusta volt leszaladni a boltba. |
| Ehelyett letépte a koszorú néhány levelét, |
| mialatt a költő elmerülten dolgozott legújabb alkotásán, |
| vagy a sörházat látogatta, a koszorú pedig |
| néhány hónap alatt úgy lecsupaszodott, |
| mint Ludwig Uhland kopasz feje. |
| Jómagam nem kaptam még soha babérkoszorút, |
| alkalmasint nem is kapok soha. |
| Pedig én is szeretem a savanyú tojáslevest, |
| a vadas nyúlgerincet meg a különféle mártásokat. |
| Sajnos, az én koponyámon is egyre kevesebb a haj. |
| az újabban divatba jött hajnövesztő csodabalzsamok |
| egyikéhez vagy másikához folyamodnom. |
| (Egyébiránt, mint T. S. Eliot költeményében olvashatjuk, |
| J. Alfred Prufrock, aki angol szokás szerint |
| inkább a teát és pirítóst (vagy kétszersültet?) részesítette előnyben, |
| szintén az erősen kopaszodó férfiak sorába tartozott.) |
|
Jonathan Swift nyomdokain
| Fehér és szürke sörények suhannak az égen, lódobogás |
| hallatszik odafentről, hívogató nyerítések. Számodra |
| már bizonyosan otthonos a kék mező a zöld helyett, |
| kéklő füvet legelsz, mannánál finomabb zabot ropogtatsz |
| új hazádban, hol többé nem kényszerítenek, |
| hogy mint alacsonyabb rendű, kártékony állat, |
| az ingatag hullámokon lélekvesztőre bízd az életedet. |
| Elismertek egyenrangúnak, vágtatsz a gyors |
| ménes élén, hisz neved is azt jelenti: gyors vagy. |
| Bizonyára felöltötted, régi bőröd levetve, |
| a nemes paripák formáját, sörényed zászlóként lobog, |
| fénylő patáidat patkolással nem alázzák ott szolgasorba. |
| Nyerítesz hangosan te, aki már beszélni se tudtál |
| késő vénségedben, a Nyihahák betegséget, nyomort és háborút nem ismerő |
| birodalma jutott osztályrészedül, ki önnön véreidet |
| nem állhattad, és képzeletben fölfedezted azt a mennyországot, |
| miről nem szól a vallás. Csak oda vágytál |
| állatian önző, falánk, külsőre is majomszerű |
| felebarátaid közül. Lásd, én más korban élek. |
| Nem mondhatom, hogy kivétel nélkül jehuk vettek körül. |
| Találkoztam a szeretettel, barátsággal, szerelemmel is. |
| Tettek bár sok rosszat velem, de a meg nem érdemelt |
| jóság fénye is rám sütött néha-néha, bár csak kivételes |
| pillanatok voltak ezek: a gonoszság és közömbösség sivatagában |
| tenyérnyi oázisok, s ha odáig nem is jutottam, |
| hogy megvessem az emberi nemet, ahogy te megvetetted, |
| de igazat kell neked adnom abban, hogy a rossz sokkal több, mint a jó, |
| s én is csak egy kissé kifinomultabb |
| majomarcot látok tükrömbe nézve, |
| ábrázatot, mely nem is olyan nagyon különbözik |
| őserdei fákon ugráló, hajdankori elődeinktől. |
| Én is megcsömörlöttem a falánk harácsolás, a kapzsiság, |
| a törtetés példáitól, engem is megcsapott |
| hazug szájak bűzös lehelete, s odúmba inkább félrebújok. |
| Többeket szeretek és tisztelek, mint te, írásaid szerint, |
| nem firtatom, ki bántott, mi késztetett ekkora gyűlöletre, |
| de gondolom, sokat szenvedtél, tépelődtél, |
| számtalanszor kijátszottak a férfiak s a nők, |
| visszaéltek jóságoddal, míg végképp ki nem irtották belőled, |
| s menekültél volna akárhova, törpék vagy óriások |
| országába vagy az elképzelt Laputába, |
| Balnibarbiba, Glubbdubdribba, Luggnaggba, ahol a halhatatlanság |
| a legnagyobb csapás. De te másképp vagy halhatatlan, |
| homlokodon nem fekete kör éktelenkedik, |
| hanem hófehér csillag, mint némely paripáén |
| az embernél értelmesebb, felsőbbrendű lények között, |
| hová most tartozol. Lásd, én nem halhatatlan, csupán öreg vagyok, |
| ragaszkodom az élethez, s mégis, mikor mást tesznek föld alá, |
| elfog a titkos irigység, hogy ő már túljutott a gondokon, |
| és a legkellemesebb állapot, amikor álom nélkül, mélyen alszom. |
| Nem tudhatom, innen hová kerülök, de ha valóban látom ama sörényeket, |
| hallom a hívogató nyerítést, boldogan mennék a nyomodba, |
| csak megmutatnád az utat odáig! |
| De, sajnos, nincs remény. Az égi ménes elrobog, |
| patájuk szikrát csihol ki a földöntúli |
| sziklaormokból. Érzem, hogy egyre messzebb |
| vágtatnak, eltűnnek túl a szemhatáron, |
| s nekem, akit lóvá tettek már annyian, nem juthat részemül |
| a boldogság, ó, Jonathan barátom, |
| hogy végérvényesen lóvá tegyél. |
|
Befejezetlen szimfónia a Symphoniáról, a Trabukóról és társaikról
|
Mándy Ivánnak, „A trafik” nagyszerű szerzőjének, aki – tudtommal – sohasem dohányzott.
| Mint az utcagyerek, aki fölszedi a csikket a földről, |
| mint a kamasz, ha rágyújt magányos onanizálás után az uszodakabinban, |
| mint a beteg, mikor a kórházi w.c. előterében a „Dohányozni tilos!” feliratú |
| tábla alatt pöfékel, mint a kövér vezérigazgató, aki kényelmes fotelében |
| hátradőlve, óvatosan hántja le a szivargyűrűt, akár egy arab sejk, |
| miközben a barna bőrű rabnő ágyékáról a széles, színes övet lassan leoldja, |
| úgy élveztem hosszú éveken át ingerlő és mégis megnyugtató |
| füstfelhőiteket, szakértő lélegzéssel mellre szíva |
| és kibocsátva újra, hogyha asztalnál ültem munka közben, |
| vagy az utcán siettem valahova; sőt halmoztam az élvezeteket, |
| s még a pásztorórák egy-egy szünetében is rágyújtottam, |
| párába burkolva egy szőke vagy barna női arcot; |
| fújtam üvegablakok vagy tükrök lapjára is, és láttam |
| szétterülni a füstöt, mint veszélyes ködöt a lápvidéken, |
| melyet ha megpillant, sietve szedi össze szerszámait a tőzegásó. |
| Ihletet adtatok, megvigasztaltatok, ti karcsú, fehér |
| vagy barna és zömök rudacskák, Nílus, Sztambul, Szultán és Khedive, |
| ti drágalátos cigaretták, s ti, csak különlegességi trafikokban kapható |
| kubai szivarok, majd szűkösebb években a Dráma, Magyar, Symphonia és Levente, |
| Trabukó, Portorico, Cigarillosz és Rövidszivar, |
| végül, a háború utáni mélyponton az újságpapírba csavart |
| kapadohány, mitől akkoriban még ép és egészséges |
| szívizmom minden slukk után egy-egy csuklással jelezte, |
| micsoda kemény próbára teszem. Azután jobb idők |
| is jöttek, szívhattam újra, ami csak jólesett, |
| és szívtam is, operált féltüdővel, mértéktelenül. |
| Két végén égettem a gyertyát, úgyhogy végül csak a megfulladás |
| vagy a dohányzásról való lemondás között |
| választhattam. Immár tizenötödik éve |
| nem gyújtok rá, és tudom, miről kellett lemondanom, |
| énrám nem áll az „ignoti nulla cupido”. |
| Én már tudom, amit tudok. |
|
| Te absztinens maradtál, és lám, mégis megírtad |
| „A trafik”-ot, ezt a hibátlan prózakölteményt, |
| amely már első olvasásra egy nem nagy méretű, |
| de tökéletesen csiszolt drágakőre emlékeztetett, |
| s mit egyre újraolvasok, szinte már dohányzás helyett, |
| a cigaretták, szivarok kifinomultabb pótszeréül. |
| Így lettél te, az önkéntes absztinens, egy muszáj-aszkéta vigasztalója. |
| Tudom, együtt gyújtunk mi rá, ha majd testünk is füstszerű lesz, |
| és nem szorulunk a hörgőrendszer szomorú korallerdejére. |
| Füst-alakban kóválygunk, elfüstölhetnénk önmagunkat, |
| ehelyett sorra látogatjuk a pult mögött várakozó |
| özvegyeket, vénlányokat, hadirokkant kistrafikosokat, |
| akik úgy várnak a nikotin rabjaira, |
| mint háló közepén a pókok. Újra odaülünk |
| egy krigli sörre, egy pár virslire |
| a Trieszti Nő valamelyik homályos asztalához, |
| ott gomolygunk majd a Bodográf Mozi előcsarnokában, |
| két előadás között, én füstölögve, te elmélázva valami |
| elszürkült némafilmen, ahol mintha örök eső zuhogna, |
| pedig csak megkopott a celluloid szalag, |
| és olyan nevetségesek lettek a fazékszerű, karimátlan kalapok, |
| a flitteres ruhák az egykor csodaszép |
| női filmsztárokon, hogy csak sajnálni tudjuk őket. |
| Mégis visszaszivárgunk fiatalságunk színterére, |
| ahol pumpából permetezte szét az olcsó illatszert |
| valami rosszul öltözött alak a széksorok között. Viszontlátjuk a csinos |
| cukorkaárus lányt, akit egy garniszállóban fojtottak meg |
| titokzatos körülmények között. |
| És megjelenik a vásznon az érzéki szépségű Clara Bow, |
| az ibolyaszende Janet Gaynor meg a törékenyen |
| bájos Lilian Gish, aki hetvenhárom éves korában |
| elküldte fényképét neked. Mi hol leszünk |
| hetvenhárom éves korunkban? Hiszem, hogy itt vagy ott |
| együtt leszünk, nemcsak a dohos irodalomtörténetekben, |
| de máshol is. Csak hadd rágódjanak |
| rajtunk, akiknek túl nehéz falat vagyunk, |
| illet-e minket külön fejezet. Tudom, te mindig |
| fütyültél az efféle dicsőségre. Tőled tanultam meg én is fütyülni, |
| akármi történjék is. Hiszen mi éltük is az életet, nemcsak írtuk! |
| Tanúja kétoldali roncstüdőm, a füstkígyók méregfogának |
| harapásaival, e már érzéketlen hegekkel. |
| Tanúja arcod, mely igen sokáig |
| örökifjúnak látszott, de most már kikezdte |
| az irgalmat nem ismerő idő. A te hajad is őszül. |
| Mindegy! A legnagyobbak is így végezték, |
| miféle jogon járnánk mi jobban? |
| Az a fontos, hogy nem mi gubbasztunk a pult mögött! |
| Minket örvendező nyikorgással fogad |
| az ajtó, hogyha benyitunk. Elővesszük irhabundánk zsebéből |
| a vaskos pénztárcát, és finnyásan válogatunk |
| azokban a tarka szivaros vagy cigarettás dobozokban, |
| amelyeket nem tart nyilván a Dohányjövedék, |
| s tartalmukhoz hasonlót az öt világrész dohánygyárainak gépei nem sodornak, |
| és e földi siralomvölgynek szegényes trafikjaiban |
| sohasem lesznek kaphatók. |
|
|
Költői levél Tandori Dezsőhöz
Köszönetül „A meghívás fennáll” című könyvéért
| Kedves Barátom! Műved valósággal lázba hozott. |
| Bizony, ha húsz évvel fiatalabb lennék, vagy legalább |
| az akkorihoz hasonló egészségnek örvendenék, |
| egyhuzamban olvastam volna végig, két nappalon |
| és a közbeeső éjszakán keresztül. Így csekély |
| két héten át olvastam este, lefekvés után, az ágyban, |
| míg a falióra el nem ütötte a hajnali kettőt. |
| Mennyi hasonlóság, mennyi rokon vonás két idegen |
| élet között! Nem! Nem születünk életidegennek; |
| az élet idegenedik el lassanként tőlünk, nem mi tőle, |
| és akit az élet tett idegenné, miért is bíbelődnék idegen életekkel? |
| Tulajdonképpen nem is Neked szánom ezt a megállapítást, |
| inkább azoknak az értetleneknek, |
| akik állítólagos cselekménytelenségük miatt többé-kevésbé |
| elmarasztalják prózai írásaidat, vagy vitathatatlan értéküket |
| elismerik ugyan, de egyúttal mint fogyatkozást |
| róják fel a régi fióknál ismeretlen |
| eseménytelenséget és emberhiányt. |
| Magam úgy gondolom, nem az események |
| történnek meg velünk, inkább mi magunk |
| történünk meg az eseményekkel, és jogunk van akár el is kerülni őket. |
| Én ugyan meg nem dézsmálnám senki fiának |
| bab-ültetvényét, mint a könyvedben említett mormota |
| Thoreau babföldjét annak idején, |
| hiszen 1944 karácsonyától 1946 augusztusáig, a forint |
| bevezetéséig úgyszólván a bab volt |
| egyedüli táplálékom, mint annyi jobb sorsra érdemes honfitársamnak. |
| Nemcsak utálkozva, hanem nagy félelmek között is |
| fogyasztottuk ezt a hüvelyes veteményt, mert elterjedt a híre, |
| hogy az állandó babon-élés megbénítja a nemzőerőt, |
| de mivel csak az éhhalál vagy az impotencia között választhattunk, |
| mégis inkább az utóbbi mellett döntöttünk. |
| A hírt megerősíteni látszottak a saját szomorú |
| tapasztalataink is. Ma már tudom, |
| hogy férfierőnk sajnálatos hanyatlását nem a huzamos babevés, |
| inkább a húsételek és a tojásrántotta totális nélkülözése |
| okozta. Mindegy! Azóta rá se tudok nézni |
| a babra. Tehát nem is fenyeget az a veszély, |
| mint ama hajdani mormotát, melyet Thoreau |
| végül is elejtett, megsütött vagy megfőzött, |
| majd részben elfogyasztott. Mellesleg mondva, |
| egy részben elfogyasztott mormota |
| egy felében-harmadában abbahagyott |
| könyvhöz hasonlít, hiszen úgy látszik, Thoreau-nak sem |
| ízlett a mormotapecsenye. Hogyha bevételeinek és kiadásainak |
| lelkiismeretes részletezésű jegyzékét tanulmányozzuk, be kell látnunk, |
| anyagi helyzete nemigen engedte meg |
| a pazarlást. Ezúton köszönöm |
| a rám pazarlott és levélpapírodra ragasztott |
| verébtollat. Szívesen viszonoznám válaszlevelemben |
| némi macskaszőrrel, ha négy macskám közül a legutolsó is |
| nem halálozott volna el még 1964 nyarán, |
| életének tizenötödik évében, emlőrákban, |
| a leggondosabb ápolás ellenére. Szerintem, |
| veréb vagy macska lakáson belül egyre megy, |
| hisz az én macskáim is fel tudtak ugorni, |
| hogy ne mondjam, repülni, még a legmagasabb |
| szekrények tetejére is, amiről az általuk levert |
| herendi porcelánok, ólomkristály vázák és kerámia dísztárgyak |
| törmelékei tanúskodhatnának, ha rég ki nem dobtuk volna őket. |
| Egyébiránt, számomra a verébszar a szabad természet ölén |
| vagy a hajdani Andrássy út (később Sztálin út, |
| ma Népköztársaság útja) terebélyes fái körül, |
| az aszfalt neoszecessziós ékítménye gyanánt |
| csöppet sem kellemetlen, inkább léleküdítő, sőt fölemelő látvány. |
| Lakáson belül, továbbá zakómnak vállán vagy kalapomon |
| kevésbé kívánatos, de elenyésző mérete miatt éppenséggel |
| elviselhető. Tudom, nem én vagyok a könyvedben gyakorta |
| említett K. L. M. – De mivel szívizmom időről-időre legyengül, |
| és vérnyomásom kórosan alacsonyra száll alá |
| (remélem, Alacsony nevű koalád nem gyanúsít meg azzal, |
| hogy őrá célzok), ilyenkor aluszékony leszek, és vagy tizenhat órát |
| alszom naponta, ha nem is egyvégtében, hanem olvasással, evéssel |
| meg-megszakítva. Egyszóval, hitvesem, mikor még nem sejtettük, |
| milyen veszélyes ez az állapot, a „mormota” becenévvel |
| ajándékozott meg. Tehát, ha úgy tetszik, magamra is |
| vonatkoztathatom a K. L. M. kezdőbetűket, |
|
Kálnoky László Mormota olvasatban. De hadd folytatom |
| rokon vonásaink sorát a térben és időben. |
| Mi is rendeztünk a század húszas éveiben |
| gombfoci-bajnokságokat, s noha nem voltak koaláink, |
| a tabellát mi is lelkiismeretesen vezettük, |
| és csapatainkat az akkori elsőosztályú |
| magyar klubokról neveztük el. |
| Szerénységből, senki sem keresztelte el együttesét |
| FTC-nek, MTK-nak, UTE-nak, beértük |
| a BTC, NSC, 33 FC, III. ker. TVE elnevezésekkel is. |
| Többnyire körmünkkel pöccentgettük játékosainkat, |
| egyesek a kettéreszelt fogkefenyél alsó felével, amit |
| (ma sem tudom, mi okból) kónusznak neveztek. |
| Volt egy könnyű fémből készült, aranyos fényű füles gombom, |
| a kis Fogl (az UTE válogatott hátvédpárjának névrokona), |
| maga kiváló góllövő csatár, mígnem egyszer saját lendülete |
| lesodorta a pályáról, vagyis az ebédlőasztalról, és valamelyik osztálytársam |
| szándékosan vagy ügyetlenségből rátaposott. |
| A kis Fogl teste elgörbült, füle is lazán lötyögött |
| azontúl háta közepén, de szívjóságból vagy babonás kegyeletből |
| továbbra is beállítottam az első csapatba, pedig véletlenül |
| sem lőtt már gólokat a kegyelemkenyéren |
| tengődő, szerencsétlen nyomorék. Legvégül füle is |
| levált, s ekkor kiselejteztem a csapatból, azzal az átlátszó ürüggyel, |
| hogy fül nélkül nem hallhatja meg a játékvezető sípszavát. |
| Pedig tudtam a Nemzeti Sport zöldszínű papírra nyomott számaiból, |
| hogy az alacsonyabb osztályok valamelyikében |
| egy SÜKETNÉMÁK nevű csapat is szerepel. |
| Kis Fogl távozásával nagy kő esett le szívemről, |
| bár később feltámadt bennem a lelkifurdalás, mikor láttam gombtársait |
| gombolyú könnyeket hullatni gomblyukaikból, |
| s bizony az én szemem is könnybe lábadt, |
| hiszen én is gombolkozom, tehát vagyok, |
| akarom mondani, nekem sincs kőből a szívem, |
| elvégre embernek születtem vagy mormotának, |
| ami tulajdonképpen egyre megy. |
| Tudom, hogy a meghívás fennáll, noha a találkozás elmarad. |
| Te meg én vagyunk ama párhuzamos vonalak, |
| melyek csak a végtelenben találkoznak, esetleg ott sem. |
| Tudom, nem a lélek halhatatlan, csak a halál lélektelen. Magától értetődik, |
| hogy lélektelent írok lelketlen helyett, |
| hiszen ezek semmiképpen sem rokonértelmű szavak. |
| Mind a kettőnk felé, előbb felém, jóval később Feléd |
| fordul majd egy sötét arc, és szóra nyitja száját, |
| mint jó modorú kannibál szakács mondja a foglyul ejtett |
| misszionáriusnak: „Szíveskedjék közelebb fáradni az üsthöz, |
| kedves dinsztelendő úr!” Nem is tiltakozom. |
| Mindössze annyit kérek, ne dobják csontjaimat a kutyáknak, |
| temessék el azokat annak rendje-módja szerint, |
| és véssék a sírkövemre kannibál vagy pápua nyelvű műfordításban |
| T. S. Eliot eme halhatatlan verssorát: |
|
EGYÁLTALÁN NEM ÍGY KÉPZELTEM EL! |
|
|
Hetven felé
| vigyázva lépem át a színehagyott foltokat, |
| Egy kukából találomra kihúzott papírszeleten |
| halálos ítéletem indokolását olvasom. |
| Nevembe csomagolva éltem eddig, |
| most már álnéven, ismeretlenül. |
| Ki hinné el, hogy én vagyok |
| e lendkerék nélküli gépezet? |
| Valami szántóföldön állok, |
| nyakkendősen, szalmakalapban, |
| már alig sejtető madárijesztő. |
| szomorú árnyék, szomorúbb verőfény. |
|
|