Egy hiéna utóélete és más történetek
Bíbornokok és japánok
| Egy régebbi versemben megírtam, hogy életemben háromszor történt |
| velem olyasmi, amit sehogyan sem tudok megmagyarázni, legföljebb |
| kerülgethetem, mint macska a forró kását. |
| Nemrég jutott eszembe a negyedik csodálatos esemény, |
| egy kicsit kevésbé megmagyarázhatatlan, de mégis |
| eléggé különös. Anyámnak voltak megérzései, valami olyan tulajdonsága, |
| akár a vándormadarak tájékozódási ösztöne. Csak késő öregségében |
| enyészett el ez a képessége, mikor már nem érdekelte más, |
| csak fiatalkori emlékei. De a történtek idején |
| még ifjú asszony volt, én pedig a kamaszkor küszöbén |
| álló fiú. Apám előfizetett a Pesti Hírlap
|
| nevű újságra, mely vasárnaponként gazdag, színes borítólappal ékeskedő |
| melléklettel kedveskedett olvasóinak, |
| de a húszas évek vége felé a hétköznapi számokhoz is |
| vékonyabb, mintegy hat oldalas, egy színben nyomott |
| képes mellékletet csatolt. Egy napon |
| anyám futólag rápillantott a melléklet |
| első oldalára, melynek teljes szélességében egy |
| vízszintesen elhelyezett kép volt látható, helyileg az újságok |
| tárcarovatához hasonlóan. Anyám nem olvasta el |
| a kép alá írt szöveget, csak a hosszú, földig érő köntöst |
| (valójában reverendát) viselő alakok sorát látta, |
| a középsőt tiszta fehérbe, a többieket sötétebb színbe öltözötten. |
| „Nini, japánok!” – mondta anyám, mire én, aki jobban szemügyre |
| vettem a képet, kacagni kezdtem: „Dehogy japánok! |
| A római pápa és a bíbornokok!” Anyám is tüzetesebben |
| megszemlélte a felvételt, elolvasta a kép szövegét, és ő is jót nevetett |
| a saját mulatságos tévedésén. Másnap azonban |
| én vettem ki elsőnek az újságból a képes mellékletet, |
| és elsápadtam a megdöbbenéstől, mert az első oldalon, |
| pontosan azon a helyen, ahol egy nappal előbb |
| a pápát láthattuk a bíbornokoktól körbevéve, |
| valóban valami japán küldöttséget vagy színtársulatot |
| pillantottam meg, a papi talárhoz némileg hasonló, |
| földig érő, bő kimonókban. Ugyan hogy is |
| láthatta meg anyám már tegnap délelőtt a mai |
| újságot? Nagy kár, hogy nem a holnapi számot |
| olvasta egy nappal előbb, hiszen ha előre megtudjuk |
| a másnapi lóversenyek eredményét, még van időnk Pestre utazni |
| és komoly vagyont nyerni. De úgy hallottam, még a legkiválóbb jósok |
| jövőt megérző képessége sem terjedt ki soha a totó- és lottó- |
| eredményekre, vagy mondjuk, a tőzsdei értékpapírok árfolyamának |
| változásaira. És ez bizonyára igaz lehet, |
| hisz máskülönben bolondok lettek volna, |
| ha lemondanak a meggazdagodás e könnyű, |
| kényelmes lehetőségéről. Azt is hallottam vagy olvastam valahol, |
| hogy a század elején a lélekbúvároknak |
| sok gondot okozott egy idős, analfabéta parasztasszony, |
| aki negyven fokos lázban, önkívületben |
| Homérosz hexametereit kezdte skandálni |
| görög nyelven. Végül kiderítették, |
| hogy a néni kosztosdiákokat tartott hajdanán, |
| és az ő hangos biflázásuk rögzítette a szöveget |
| az asszony emlékezetének legmélyén vagy legszélső peremén, |
| mivel gyógyulása után megint egy árva görög szót sem |
| ismert többé, sőt az Iliász és az Odüsszeia
|
| létezéséről sem volt tudomása. Anyám is talán |
| hallott valamit félfüllel a rádió hírei között |
| a hazánkba érkezett japán küldöttségről (vagy színtársulatról), |
| de nem figyelt oda, csupán a kép távoli, |
| látszólagos hasonlósága hozta felszínre ezt az öntudatlan |
| emléket. Mindegy. Akkor is különös, hogy a képek |
| a mellékletnek pontosan ugyanazon a helyén voltak láthatók |
| mindkét napon. Olvasóim egyik-másika lefitymálhatja versemet, |
| mondván, hogy réges-régi, érdektelen ügyekkel |
| traktálom a közönséget. De magam akkor is vallom, |
| hogy inkább vagyok az érdektelenségben rejlő szépségnek, |
| semmint a szépség érdektelenségének |
|
Egy házasságkötés előzményei
| 1971 decemberének elején, éppen ama napnak reggelére virradva, |
| mikor házasságkötési szándékunk előzetes bejelentése végett |
| föl kellett volna keresnem, jövendőbeli hitvesemmel együtt, az illetékes |
| kerületi előljáróság anyakönyvi hivatalát, félelmes és megszégyenítő |
| álmot láttam. Azt álmodtam ugyanis, hogy mind a ketten, |
| immár közvetlenül a házasság megkötése céljából, |
| ott állunk egy rokonszenves megjelenésű, egyúttal tiszteletet parancsoló |
| magatartású hölgy előtt, aki kettőnk életét |
| a sírig összekötni hivatott, és éppen jegygyűrűinket |
| kéri tőlem. Talán azért, hogy jobb kezünk gyűrűsujjára húzza, |
| avagy azért, hogy én húzzam fel a magam és leendő hitvesem ujjára, |
| annak rendje-módja szerint. (A cizellált aranygyűrűket |
| jó előre megvettem már valóban, de frigyünk megkötése előtt |
| nem szándékoztunk gyűrűt viselni. Nyomós okunk |
| volt erre, de nem akarok túl messzire |
| elkalandozni a tárgytól). A kellemes megjelenésű |
| és egyben tiszteletre méltó anyakönyvvezetőnőnek |
| kezébe is adtam álmomban a csillogó karikákat, |
| de ő, megvetéssel vegyes fölháborodással arcán, |
| az asztalra dobta mindkettőt, és haragosan kiáltott fel: |
| „De hiszen ezek ebgyűrűk!” Én pedig, aki azt se tudtam eddig, mi fán |
| terem az ebgyűrű, nyirkos testtel, lázasan, köhögési rohamtól fuldokolva |
| riadtam fel álmomból. Csupán ennek köszönhető, |
| hogy nem süllyedtem azonnal az anyakönyvi hivatal padlózata alá |
| szégyenemben. Ehelyett megkerestem a hőmérőt, |
| és lázat mértem, majd telefonáltam jövendőbelimnek, |
| aki azt felelte, hogy akkor egyedül teszi meg |
| a szükséges bejelentést, de előbb eljön irataimért. |
| Nem egyedül érkezett. Ugyanis leendő vejem |
| lovagiasan felajánlotta, hogy elkíséri helyettem |
| a hivatalos útra anyósát, akiről senki se hitte volna, |
| fiatalos, sőt szinte leányos külseje miatt, |
| hogy férjes asszony-lánya van. |
| Visszatérve elmondták, hogy az anyakönyvvezető |
| valóban nő, ahogy megálmodtam, s nem holmi tekintélyes férfiú. |
| Miután helyet foglaltak asztalával szemközt, |
| aprólékos gonddal tanulmányozta jövendőbelim személyi igazolványát, |
| azután az enyémet, benne az én ötvenegy éves koromban készült |
| fényképemet, a képen látható, őszülő, kopaszodó, már öregedni kezdő |
| férfiarcot, majd a vele szemben ülő, huszonöt éves, |
| dús fekete hajú fiatalembert, s leleplezően állapította meg: |
| „Csakhogy ez nem maga ám!” – „Jövetelünkkor |
| megmondtam, hogy a vőm,” – felelte rá leendő feleségem. |
| „Tehát leendő férjének első házasságából való fia?” – „Dehogyis! |
| A lányom férje.” – „Akkor miért mondja, hogy a veje?” |
| – kérdezte, hangjában némi rendreutasító árnyalattal |
| az anyakönyvezető hölgy. Majd kissé összevonta kecses szemöldökét, |
| s ekképp folytatta: „És miért nem szerepel a lánya |
| a személyi igazolványában?” – „Mondtam, |
| hogy férjnél van, de különben is, jóval elmúlt tizenhat éves,” |
| – replikázott jegyesem, aki nem aznap jött le a falvédőről. |
| Ezek után mindkettőnk válóperi végzését |
| kérte a hölgy, előző házasságunk felbontásáról. |
| Miután minden iratot áttanulmányozott, megállapodtak a házasságkötés |
| napját illetőleg. Addigra meggyógyultam, s nem volt már semmi akadálya, |
| hogy személyesen jelenjek meg az ünnepélyes alkalomból. |
| Közvetlenül a szertartás előtt, megkérdezte az anyakönyvvezetőnő |
| egyik munkatársa, vajon a Lohengrin nászindulójának, avagy |
| Johann Sebastian Bach D-moll toccatájának és fúgájának hangjainál |
| kívánunk-e bevonulni a terembe. Mi az utóbbit választottuk. |
| Én L. Lászlót, kiváló pályatársamat kértem föl tanúmnak; |
| verseit és fordításait talán nem olvasta az anyakönyvezető hölgy, |
| de már az első pillanatban fölismerte benne |
| a Magyar Televízió akkori népszerű műsorszámának, |
| a Kicsoda-micsoda? elnevezésű vetélkedőnek |
| zsűritagját, és élénk érdeklődésről tanúskodó |
| kérdéseket intézett hozzá. Feleségem tanúját, |
| a szintén kiváló S. Gyulát, a neves festőművészt figyelemre se méltatta, |
| mivel ő nemigen szokott a televízióban szerepelni. |
| Ha ezt előre tudjuk, második tanúnak |
| talán a daliás, hódító megjelenésű R. Ádámot |
| kértük volna fel, akit zsürielnök korában |
| szerelmes levelekkel halmoztak el ismeretlen nők, |
| úgyhogy végül a szépnem túlságosan heves ostroma miatt |
| lemondott tisztségéről. Szóval, úgy járt, |
| mint Brigitte Bardot a csodaszép filmcsillag, |
| akit tengerparti villájának rácskerítésén át |
| ismeretlen emberek tömege bámult, mialatt bikiniben napfürdőzött a gyepen, |
| sőt fényképfelvételeket is készítettek róla orvul, |
| ha vakító fehér, gyönyörű popsiját |
| igyekezett hason fekve hozzábarnítani |
| nem kevésbé csábos, napsütötte testrészeihez. |
| Úgy tudom, Brigitte Bardot végül is magas kőfalat |
| építtetett a rácskerítés helyébe, s így megszabadult a kíváncsiak |
| tolakodásától. Sajnos, a televízió képernyőjét |
| nem lehetséges magas kőfallal övezni, |
| pedig bizony sokszor nem ártana. Hogyha azonban |
| a daliás R. Ádámot kértük volna föl feleségem tanújának, |
| ma nem ékesítené nagyobbik szobánk legszembetűnőbb falfelületét |
|
A szabadító angyal címet viselő festmény, |
| festőművész tanúnk nászajándéka, szerény otthonunk |
| legfőbb ékessége. Különben már L. László személye is eléggé elvonta |
| az érdeklődő hölgy figyelmét házasságkötésünkről, |
| úgyhogy attól tartok, ha még R. Ádám is jelen van, |
| izgalmában nem velem, hanem valamelyik tanúval |
| eskette volna össze menyasszonyomat. S ez esetben |
| a bigámia bűncselekménye követtetett volna el, |
| lévén mindkét tanú nős. Nem tudom, |
| hogyan másztunk volna ki akkor a csávából. Azért is írtam meg kivált |
| ezt az egyébként nem valami meglepő |
| történetet, mivel az anyakönyvvezető hölgy |
| szinte szakasztott mása volt annak a másiknak, aki kínos lázálmomban |
| megjelent előttem. De gyűrűink egyáltalán nem érdekelték, |
| nem kérte el tőlem, nem húzta fel ujjunkra azokat, |
| sőt még csak meg sem tekintette, így hát, sajnos, a mai napig sem |
| tudjuk bizonyosan, vajon jegygyűrűt viselünk-e, |
| vagy csak az álombeli anyakönyvvezetőnő által oly megvetően |
| visszadobott ebgyűrűket? A bizonytalanság azóta is meg-megmozdul, |
| mint lassan rágcsáló féreg, kettőnk szívében, |
| házaséletünk minden válságosabb percében, minden komolyabb |
| megpróbáltatással járó, önbizalmunkat kétségessé tevő, |
|
Az egerésző anyós, avagy miért nem ittam ki a Ferenc-csatornát?
| Egy kora őszi napon, kisebb bevásárlások után, |
| feleségem társaságában, betértem valahol a város szivében |
| egy népszerű, ízletes kosztjáról és szolíd árairól ismert, |
| zsúfolásig telt sörözőbe ebédelni, ahol első pillantásra |
| reménytelennek látszott a helyzet, de hirtelen |
| fölfedeztem, hogy az egyik hatszemélyes asztalnál |
| egyedül üldögél egy meglehetősen idős hölgy. |
| „Vár-e valakit, asszonyom? Vagy megengedi, hogy asztalához üljünk?” |
| „Igen. Várok többeket is, de kettőjüknek még akad hely.” |
| Előre kell bocsátanom, hogy körülbelül másfél órát |
| töltöttünk ott, részben a vontatott kiszolgálás, |
| részben az egyre érdekfeszítőbbé váló beszélgetés |
| miatt, de senki sem jött. Akiket az idős hölgy |
| várt asztalához, nyilván nem voltak már földi szemmel láthatók. |
| Talán mellénk telepedett testtelen árnyalakjuk, az idős hölgy |
| talán látta is őket, akiket mi nem észlelhettünk fogyatékos |
| emberi érzékszerveinkkel, ámbár időnként |
| gyanúsan meg-meglebbentek a papírszalvéták, az abrosz |
| szegélye, sőt a kések, villák, kanalak is |
| össze-összekoccantak. Igaz, hogy odakint |
| dübörögve rohantak tova az autóbuszok, és a látszólag |
| cél nélkül futkosó pincérek is meg-meglökték |
| olykor asztalunkat, egyszóval, |
| nem történt olyasmi, amit kétségen kívül |
| okkult jelenségnek tarthattunk volna, de én mégis |
| éreztem valami hátborzongatót, az idős hölgyben |
| volt valami szellemszerű, helyesebben, |
| mintha régmúlt évtizedekből |
| tévedt volna ide, és mintha láttam volna már |
| a mozdulatot valami kopott, régi némafilmben, |
| ahogy borospohara tartalmát belelöttyintette |
| az erőlevesbe, mondván: „Nagyon forró ez a leves.” |
| Majd egy mellettünk szélsebesen eliramló |
| fiatal pincértől egy adag túrós csuszát és újabb deci bort |
| rendelt, de olyan megfakult, szinte már síri hangon, |
| hogy az éttermi alkalmazott látszólag meg sem hallotta |
| tovasietőben, csakhogy igen éles füle lehetett, mert nemsokára |
| hozta a csuszát, a bort, majd kevéssel utóbb |
| a mi ebédünk is megérkezett, |
| s hozzáláttunk. „Ön már nem fiatal,” |
| fordult hozzám az öreg hölgy, „és mégis a fiacskám lehetne.” |
| „Ezerkilencszáztizenkettőben születtem, asszonyom.” „Én meg |
| ezernyolcszázkilencvenegyben, tehát |
| igazam van. Sőt volt egy fiam, aki magával |
| éppen egyidős lenne, ha élne szegény.” |
| „Hát már nem él?” „Nem. Elpusztult a háborúban. |
| Ezerkilencszáznegyvenkettőben vonult be mint karpaszományos, |
| gépkocsivezető lett, mivel tudott vezetni. |
| A tiszteket fuvarozta. Egyszer egyedül maradt a kocsiban, |
| végigdőlt a vezetőülésen, és elaludt. |
| Hamarosan puskalövésekre ébredt. Támadtak a csetnikek, |
| hanyatt-homlok menekülnie kellett, beleugrott a Ferenc-csatornába, |
| ott ült, az iszapos vízbe nyakig merülve, |
| amíg be nem sötétedett. Súlyos beteg lett, |
| felhozták Budapestre, a katonai kórházba. Mikor az orvosok |
| lemondtak róla, leszerelték, engedéllyel |
| hazavihettem, otthon halt meg a karjaim között.” |
| „És milyen betegséget kapott szegény? Talán tüdőgyulladás |
| vitte el? Nem csoda. Hiszen nem volt még penicillin.” |
| „Nem. Nem kapott tüdőgyulladást, de a betegség |
| alulról terjedt fölfelé. Pincér, hozzon még egy deci bort!” |
| Én pedig így szóltam feleségemhez: „Jó lenne különben |
| ez a gombás szelet, csak nagyon zsíros. |
| Nézd, mennyi kövéret lefarigcsáltam róla. Én nem szeretem úgy |
| a kövérjét, mint Micike.” Az idős hölgy itt |
| közbevágott: „Tessék csak hazavinni Micikének a kövérjét. |
| Én ismerem a pincért. Magam is a vendéglátó iparban |
| dolgoztam sok-sok évig, sőt néha még most is helyettesítek |
| másokat, mint üzletvezetőnő. Nem dicsekvésből mondom, |
| de nyolcvannyolc évesen is megkeresem a havi ötezret, |
| nyugdíjjal együtt. Mindjárt kérünk papírt, |
| abban elviheti Micikének a húst. |
| Nagyon fog örülni.” „Sajnos nem lehet asszonyom. |
| Micike messze lakik, kint Rákosszentmihályon. Én meg nem vagyok |
| valami ügyes. Szétbomlana a csomag, és összezsíroznám a ruhámat. |
| De különben sem vihetném el. Micike nem eszik ételmaradékot. |
| Nincs rászorulva.” „Miért? Olyan sok egeret fog?” |
| „De kedves asszonyom, Micike nem macska, hanem az anyósom. |
| Nem fog egeret, legföljebb egérfogóval, |
| ha egy-egy néha betéved. De akkor sem eszik egérhúst.” |
| És nem tehetek róla, de láttam képzeletben Micikét, |
| amint hosszú karmot növeszt, és magamat mint menekülő egeret, |
| útban a lyuk felé. Megborzongtam a gondolatra, |
| és pontosan átéltem, amit egy egér érezhet ilyen válságos |
| pillanatban. Éreztem, hogy a torkom is kiszáradt, |
| és újabb pohár sört rendeltem. Azután egy újságárus közeledett. |
| Vettem valami képes hetilapot, feleségem nyomban lapozni kezdte, |
| az öreg hölgy pedig így folytatta a társalgást: „Nyolc gyermeket |
| szültem. Három ma is életben van. Úgy a hatvanas évek elején |
| írtam egy operettet is, elvittem Eisemann Mihályhoz. |
| Ő elolvasta, és egy hónap múlva azzal adta vissza: |
| maga nem tehetségtelen, csak későn próbálkozik. |
| Talán lehetne valamit kezdeni a darabbal, |
| ha valaki korszerűsítené a szöveget. |
| Maga az előbb irodalomról beszélgetett |
| a társaságában lévő fiatal hölggyel. Talán írónő a hölgy?” |
| „Nem. Ő a feleségem, de bevallom, magam amolyan íróféle volnék. |
| Sajnos, nincsen tehetségem az operetthez, |
| mást kellene keresnie.” „És nem is olvasná el a darabomat?” |
| „Attól tartok, céltalan volna, asszonyom. |
| Éppen elég idegen kéziratot |
| kell olvasnom. Operettszöveg-íráshoz nem értek. |
| És másik zeneszerző is kellene, hisz Eisemann Mihály |
| nincsen már az élők sorában.” |
| „Pedig éppen vele lett volna itt találkozásom,” |
| – szólt az öreg hölgy. „No, ha el sem olvassa az operettemet, |
| maga csak afféle firkász lehet.” A hölgy kora iránti tiszteletből, |
| mikor a párbeszéd ilyen kínosra fordult, |
| egy „pardon!” szóval fölkeltem az asztaltól, és elindultam |
| a mellékhelyiség felé. Mire visszatértem, |
| feleségemet egyedül találtam, a képes hetilapba |
| temetkezve. „Mikor ment el idős asztaltársnőnk?” |
| – kérdeztem. „Nem tudom. Szó nélkül távozott, |
| mialatt olvastam,” – felelte nőm. E percben |
| megpillantottam az asztalon a távozásom előtt rendelt pohár sört. |
| Csakhogy sör helyett valami zavaros, szürke folyadékot |
| láttam a pohárban. Megszagoltam. Nem kétséges, pocsolyabűze volt. |
| Hívtam a pincért. Ő is megbámulta és megszagolta |
| a folyadékot. „Bocsánat!” – szólt, miután elfintorította orrát, |
| és elvitte a poharat. Pánik fogott el, azonnal fizettem. |
| „Gyere!” – szóltam. S eltávoztunk menekülésszerűen. |
| Szörnyű gyanú fogott el. Ugyanis, ha a tudósok szerint, |
| harminc milliárd évvel ezelőtt a világegyetem |
| anyaga egy alig méternyi átmérőjű |
| gömbben sűrűsödött össze, mielőtt robbanásszerűen tágulni kezdett, |
| akkor a Ferenc-csatorna vize is összesűríthető egy söröspohárban. |
| Lehet, hogy az a szegény katona, az a velem egyidős fiatalember |
| kénytelen volt fejével is a víz alá bukni |
| a csetnikek golyói elől. S borzasztó rágondolni is, |
| mi történt volna vele, mi történt volna velem, |
| ha véletlenül meg találom inni? |
|
Egy hiéna utóélete
| Ó, Katsushika Hokusai! Szegény kis sárga öregapó! |
| Végignyomorogtad az életed, remekművek ezreit |
| varázsoltad elő mindentudó ujjaiddal, |
| a saját hazádban mégsem becsültek valami sokra! |
| Nem voltál sem elég hagyományos, sem elég választékos, |
| hozzád hasonlóan sárga, kicsike honfitársaidnak. |
| Bizonyára a te idődben is éltek nagy tekintélyű műítészek, |
| urak elevenek és holtak fölött, akik téged kitessékelni |
| igyekeztek a halhatatlanok közül. |
| Aggastyán voltál már, ezer ránc barázdálta megviselt |
| ábrázatodat, mikor még lakóhelyedről is |
| száműztek kifizetetlen adósságaid miatt. |
| Köntösöd lyukas zsebéből kipotyogtak a réz meg az ezüst |
| pénzdarabok, fáztál telente a rőzsetűz |
| mellett, vénhedt csontjaidat a rizspálinka nem melegítette át. |
| Ki tudja, micsoda nyomorúságos szalmavackon láttak feküdni utolsó |
| látogatóid, a sírvilág s az égbolt |
| félelmes szellemei! Nem, ó nem tartoztál a szerencsés |
| kiválasztottak közé, mégis nyolcvankilenc esztendős korodig |
| alkottál fáradhatatlanul, és nevezted el végül magadat |
| „vén rajzbolond”-nak. Ma sem tudok |
| sokkal többet felőled, de még ennyit se tudtam |
| 1964-ig, amikor a Nagyvilág
|
| megbízott Dennis Joseph Enright |
| angol költő The Laughing Hyena, by Hokusai
|
| című költeményének lefordításával, én pedig eleget tettem |
| a megbízásnak, és fordításom meg is jelent |
|
Hokusai nevető hiénája címen |
| az említett folyóiratban, majd egy-két antológiában is. |
| Általában elmondható: jó ideig nem sok vizet zavart, mégis |
| hadd jegyezzem meg közbevetőleg, hogy azt a bizonyos hiénát, |
| amelyről később kiderült, hogy sohasem létezett, |
| én már 1964-ben is inkább démonnak képzeltem el, |
| mint igazi hiénának, hiszen annyit én is tudtam, hogy a hiénák |
| nem díszelegnek virágos köntösben, nincs semmiféle |
| szarvuk, de nem akadtam fenn ilyen csekélységeken, |
| mivel tapasztalatból tudtam, hogy a költői képzelet |
| miféle szertelenségeket írat le néha velünk. |
| Másoknak sem volt semmiféle észrevételük |
| 1977-ig, amikor S.-nek, a sokak által nagyra becsült |
| irodalom- és művészettörténésznek szerencsés ötlete támadt. |
| Kötetbe gyűjtötte az öt világrész képzőművészetének |
| legjava alkotásait, az építőművészetet is beleértve. |
| Kinyomozta, írt-e a könyvbeli képeken szemlélhető |
| alkotásokról verset valamelyik poéta, |
| külföldi vagy magyar, és ha nem talált megfelelő költeményt, |
| pótlólag íratott ilyet élő költőink egyikével vagy másikával, |
| úgyhogy könyvében minden képhez egy-egy vers is tartozik. |
| Egyedül Hokusai nevető hiénája okozott |
| némi nehézséget. S., az irodalom- és művészettörténész ugyanis |
| kereste a színes fametszet reprodukcióját, |
| s hogy nem találta, az úgyszintén sokak által nagyra becsült |
| M.-hez, a kiváló muzeológushoz, a keleti tudományok és művészetek |
| ismert szakértőjéhez fordult tájékoztatásért, |
| ő pedig végiglapozta a Kelet-ázsiai Művészeti Múzeumban föllelhető |
| összes Hokusai-albumot, de nevető hiénát |
| ott sem talált. Az volt a baj, hogy abban az időben |
| S. nem ismerte még a képet, M. viszont nem olvasta a verset, |
| vagy legalábbis nem emlékezett rá. Közölte azonban S.-sel, |
| hogy szerfölött gyanús az eset, mivel Japán területén |
| nem is élnek hiénák. Feltételezhető, hogy Hokusai életében, |
| 1760 és 1849 között Japánban talán állatkertek sem léteztek, |
| és úgy tudom, a nagy, de koldusszegény |
| művésznek sosem volt alkalma külföldön utazgatni, |
| vagyis sosem látott hiénát. S. nem tehetett mást, |
| Hokusai egy másik fametszetének reprodukcióját |
| csatolta könyvében a vershez, s azon nevető hiéna helyett |
| két komoly darumadár látható. Azt hiszem, M. szemében |
| ama gyanú látszatába keveredtem, hogy valami rettenetes |
| leiterjakabot követtem el, mint fordító, de mikor elolvasta |
| a költeményt, mind eredetiben, mind pedig fordításomban, |
| tüstént világosságot derített a titokra, |
| D. J. Enright költeményének címszereplője ugyanis |
| valójában egy Han-nya nevű démon, |
| s bizonyítja ezt, hogy a vers szerint is, a kép szerint is |
| egy megroncsolt, véres gyermekfejet tart a mancsában, |
| mivel a legenda szerint nagy gyermekvadász és gyermekfaló volt, |
| mint a keleti démonok közül nem egy. |
| M., a tudós felvilágosított arról is, hogy a japánok |
| a hiénát tategaminak nevezik, |
| de mint a nyugati természettudomány nyelvi hordaléka, |
| beszivárgott hozzájuk az angol hyaena vagy hyena szó is. |
| Ha figyelembe vesszük, hogy D. J. Enright, a ma is élő |
| angol költő, mint vendégprofesszor, egy ideig Japánban tartózkodott, |
| s föltehetőleg ismerte a színes fametszetet vagy legalább |
| a reprodukcióját, nem veszem bizonyosra, |
| hogy tévedett. Lehet, hogy szándékosan |
| faragott az Európában meglehetősen ismeretlen |
| M. jóvoltából azóta én is láthattam a kép másolatát, a démon |
| nem hiénára, inkább valami kecskefejű vén ördögre emlékeztet. |
| Ha már 1964-ben ismerem, nem fordítottam volna a curling jelzőt |
| csavarosnak, hanem görbének, mert Han-nya démon két szarva sem |
| csavaros, hanem rövid és görbe, akár a kecskeszarv. |
| Ez fordításom egyetlen hibája. Mégis, a verset kihagytam |
| most készülő, eddigi legnagyobb |
| fordításgyűjteményemből. Elhatalmasodott rajtam ugyanis |
| az a bizonytalanság, mely mindig elfog, mikor az ázsiai lélek |
| az én megrögzötten európai gondolkodásomnak idegen |
| megnyilvánulásaival találkozom. Szerintem, a nagy tekintélyű |
| Nan-csüan, egy buddhista kolostor perjele alaposan melléfogott, |
| mikor ama bizonyos macska tulajdonjoga fölött vitatkozó |
| szerzetesek között aképpen próbált igazságot tenni, |
| hogy a szerencsétlen állatot egy borotvaéles szemeteslapáttal |
| kettévágta, s felét az egyik, felét a másik |
| tábornak dobta oda. Inkább adok igazat a bölcs |
| Salamonnak, aki csupán színleg akarta |
| kettévágatni a csecsemőt, aki fölött két elszánt anyajelölt |
| marakodott, de szerencsés ötletével sikerült kideríteni, |
| melyik az igazi anya. Lehet, hogy Nan-csüan is ilyenféle eredményt |
| remélt, de számítása nem vált be, úgyhogy az ő kísérletét illetőleg |
| az ismert közmondás eképpen lenne módosítható: |
| „Néha még a kapanyél is csütörtököt mond.” |
|
Egy hiéna Londonban
| Micsoda szörnyű meglepetés lehetett, |
| mikor a híres londoni sörgyár épületéből kilépve, |
| ahol az üzemvezető és annak titkára végigkalauzolta, |
| fejére zuhant a harmadik emeletről ledobott |
| jókora szalmaköteg, s a következő pillanatban |
| vadul szitkozódó férfiak és asszonyok, |
| a gyár munkásai és munkásnői kezdték ütlegelni |
| vastag cirokseprőkkel. Futásnak eredt, miként a szemtanúk leírták, |
| a bresciai hiéna, hajdan élet-halál ura, a sáros úton, |
| a mintegy háromnegyed mérföldnyire lévő kocsma felé, |
| nem lelve közelebbi menedéket, s közben zuhogtak |
| hátára és fejére a csapások, sáros göröngyök találták arcon, |
| egy fürge némber oldalról hosszú bajszába kapaszkodott, |
| és kitépett belőle vagy félmaroknyit. Zihálva bukott be végül |
| a kocsma ajtaján, melyet a háznép gyorsan elreteszelt |
| az üldözők elől, akik felbőszültek a hírhedt látogató ellen, |
| de mégsem törtek be erőszakkal, óvakodtak a magánlaksértéstől |
| a fegyelmezett angolok, néhány óra múlva pedig öles termetű rendőrök |
| vették védelmükbe a csapzott idegent, majd csónakon |
| vitték át a Temze túlsó partjára, ahol szállodai szobájában |
| biztonságba helyezték. Még két teljes napot |
| kellett időznie az angol fővárosban, |
| hová zilált pénzügyeit rendezni, kölcsönt felvenni érkezett. |
| Nyilván reszketve járt ama két nap alatt |
| az utcán, minden sarkon új támadást gyanított, |
| hosszú késpengéket látott képzeletben |
| felvillanni a sikátorok homályában. Följegyezték, |
| hogy már előbb birtokot vett Szabolcs megyében, és nem értette, |
| miért nem vállalják nála a parasztok jó napszámért sem a munkát. |
| Időnként meglátogatta a szomszéd földbirtokost, |
| aki udvariasságból fogadta, de felesége ilyenkor |
| bezárkózott szobájába, mondván, utálja a hiénabűzt. |
| Végül, egy átmulatott éjszaka után megütötte a guta |
| egy bécsi fogadóban. De akinek eszköze volt csupán |
| – igaz, készséges eszköze –, a császár sok-sok évtizeddel túlélte őt, |
| sőt meg nem érdemelt népszerűséget is szerzett, |
| mint hófehér szakállú, jóságos nagyapó. |
| Pedig ő volt a szabadságharc vértanúinak igazi gyilkosa. |
| Az ő parancsára esett el ezer meg ezer |
| magyar katona a Kárpátokban, az olasz hegyekben |
| s Lengyelország síkságain az első világháborúban. |
| Ő maga pedig ágyban, párnák közt, békésen szenderült el |
| nyolcvanhat évesen, mikor vesztésre állt már |
| a balgamód indított háború… |
|
|
Van-e nálad vakabb, te sötét Vaksors? |
|
Miért nem dobod földre a hamis mérleget, |
|
amit mindenki lát, téged kivéve, |
|
öncsaló istennő, bekötött szemű Igazság? |
|
|
Megjegyzés: Hogyha a brescai hiéna, Haynau nevében az u betűt megfordítjuk, s ekképp n betűvé változtatjuk, az előző versben szereplő Han-nya démon nevének anagrammájává alakítható át. Ez annyira különös véletlen, hogy szinte már nem is lehet véletlen. |
|
N. Egon utolsó utazása
| Mikor azok a különös, a legmagasabb embernél is |
| fél méterrel nagyobbra nőtt lények szokatlan egyenruhájukban megjelentek, |
| eszeveszett zűrzavar tört ki a budai hegyvidéken épült |
| tudományos intézetben. A fehérköpenyes asszisztensnők |
| halálra rémülten futkostak ide-oda a folyosókon, |
| a tudományos munkatársak sietve visszahúzódtak |
| a laboratóriumba vagy munkaszobájukba, |
| és magukra zárták gyorsan az ajtót. A jövevények |
| zavartalanul haladtak át N. Egon titkárnőjének szobáján, |
| aki szintén kereket oldott, csak az agg tudós |
| maradt ülve évtizedek óta őrzött íróasztalánál, ahová |
| negyven évvel ezelőtt kutatómunkájával szerzett érdemei juttatták, |
| az utolsó tíz esztendőben pedig |
| régi tekintélye és előnyös összeköttetései |
| tartották vissza, mint mentőöv a vízbefúlástól |
| az úszni nem tudót. N. Egon ugyanis rabja volt |
| a hatalom mákonyának, s a nála is hatalmasabbak |
| elnézték baklövéseit. „Miért jöttek?” – kérdezte |
| a váratlan látogatóktól, mire egyikük azt felelte: |
| „Azért, hogy elragadjuk önt.” N. Egon |
| ekkor figyelmesebben megnézte őket, akik foszforeszkáló |
| egyenruhát és bukósisakot viseltek. |
| „Idegen égitestről valók, annyi biztos,” – gondolta, |
| titokban reménykedve, hogy az emberfölötti lények |
| szíjakkal leszorított, feszes zubbonya alatt talán |
| hófehér szárnyak is rejtőznek. Mégse támadt |
| a legcsekélyebb mehetnékje sem. Teljes erővel íróasztalába |
| kapaszkodott. A látogatók hónaljánál fogva fölemelni igyekeztek, |
| de meglepődve észlelték, hogy az aggastyán ujjai |
| belemélyedtek az asztallapba, középső ízületükig, |
| két lába pedig bokáig belenőtt a parkettába, akár két fagyökér. |
| A pilótákra vagy repülőgép-szerelőkre emlékeztető külsejű |
| idegenek ekkor ismeretlen szerszámokat |
| vettek elő táskájukból, és kivájták N. Egon gyökeret eresztett |
| görcsös ujjai körül az asztallapot, |
| lábfeje körül a parkettát, s kiszabadították végtagjait |
| anélkül, hogy megsebezték volna a sérthetetlen főigazgatót, |
| sőt bámulatos gyorsasággal el is tűntették munkájuk nyomait. |
| Az íróasztal és a parkett éppoly sima és fényes lett hamarosan, |
| mint beavatkozásuk előtt. Azután két karjánál fogva átvezették |
| a titkárnő üres szobáján N. Egont, végig a kihalt folyosókon, |
| ahol az ajtók mögül pisszenés sem hallatszott. |
| N. Egon eközben segítségért kiáltozott, de látva, hogy nem akad |
| vállalkozó, erőt vett magán, s most már némán |
| haladt kísérőivel le a lépcsőn, az intézet |
| tágas parkjába, ahol valami, helikopterre emlékeztető, |
| de annál sokkal modernebb, jövő századbeli jármű |
| várakozott. „Hát nem tüzes szekéren |
| ragadnak el?” – kérdezte N. Egon a társainál csillogóbb rangjelzést |
| viselő vezetőtől. „A tüzes szekér nem |
| a mi asztalunk. Bár az ön kényes stiláris érzéke |
| nyilván képzavarnak minősíti ezt a fogalmazást. |
| De úgy tudom, a konkurrens cégnél sincs már divatban.” |
| „És hová visznek?” – kérdezte aggodalmasan N. Egon. „Egy óriási |
| lakótelepre, mely az emberiség nagyobb felének |
| ad otthont,” – válaszolt a vezető. |
| „Ugye, kényelmes helyet kapok?” „Tudja, a kényelem viszonylagos,” |
| – mondta erre a közlékeny óriás. „Egyet azonban garantálhatok: |
| a távfűtő művek üzemeltetésében még sohasem történt fennakadás, |
| ami korántsem mondható el a földi lakótelepekről.” |
| Beszálltak, N. Egont közrefogva, és a helikopter, |
| vagy minek nevezzem, gyorsan haladt. N. Egon hamarosan |
| megállapította, hogy jócskán kívül járhatnak már a naprendszer határán. |
| Mivel széleskörű természettudományos műveltséggel bíró férfiú volt, |
| minden tudhatót tudott a fénysebességről, a kvantummechanikáról, |
| a speciális és az általános relativitás elméletéről, azt is tudta, |
| hogy a világűrben a fölfelé és lefelé megkülönböztetések |
| értelmüket vesztik. Egyszerre mégis különös érzés |
| kerítette hatalmába. Gyomrában azt a furcsa süllyedést |
| érezte, mint gyermekkorában a hullámvasúton, |
| mikor a legmeredekebb lejtőn futott le, szinte zuhanásszerűen a kocsi. |
| Voltaképp csak ekkor ébredt rá, kik és hová viszik. |
|
Kiszorítósdi
| „Egy gondolat bánt engemet.” |
| Illetve, több gondolat bánt, de most ez az egy |
| nyomul előtérbe. Eszembe jutott ugyanis, |
| hogy ha egy versem valahol megjelenik, |
| mindig kiszorít valami idegen írást, költeményt vagy prózát, |
| ami különben éppen ott jelenne meg. |
| No jó! Mondjuk, az is megjelenik az illető sajtótermék |
| következő számainak egyikében, esetleg egy másik lapban |
| vagy folyóiratban. No de akkor éppen az szorít ki valami mást, |
| amit én szorítottam ki előzőleg. Persze, |
| ami ekkor szorul ki, esetleg mégis megjelenik |
| ugyanannak a lapnak egy későbbi számában |
| vagy egy másik helyen. De a végtelenségig |
| nem mehet így, lévén a folyóiratok, |
| heti- és napilapok terjedelme véges. |
| Úgyhogy a végén valami végképp kiszorul, |
| soha nem jelenik meg sehol, és a folyamat elindítója |
| eredetileg az én versem volt; személy szerint |
| én magam. Tehát minden megjelenő írásommal megkárosítok |
| valakit erkölcsileg és anyagilag, pedig eszem ágában sem volt |
| ártani neki, ő meg nem tudhatja, hogy végeredményben |
| miattam szorult ki, annyian szorították ki utánam sorra egymást. |
| Lehet, hogy egy férfinak vagy egy nőnek az életét |
| mentette volna meg az a néhány száz forint, |
| amit végül is nem kaphatott meg, mert a sehol meg nem jelent |
| művekért tiszteletdíj se jár. Én meg úgy teszek, |
| mint aki eldobja a banánhéjat, továbbmegy, |
| más pedig elcsúszik rajta, és kitöri a nyakát, |
| mikor a tettes messze jár. Soha tudomásomra se jut, |
| hogy voltaképpen gondatlanságból okozott emberölést követtem el. |
| Eleszem mások ételét, eliszom italát, elszívom levegőjét. |
| Igaz, ők is megtennék velem ugyanezt, ha tudnák. |
| Ártatlan bűnösök, tiszta kezű zsebtolvajok, |
| érzékeny lelkiismeretű bérgyilkosok vagyunk! Mi mások? |
| Bocsássatok meg, kiknek kárt okoztam! |
| Támadjatok fel holtotokból, kiket könnyelműen megöltem, |
| idióta módján, ti félreismert lángelmék, |
| egymásba mosódó arcú, veszélyt nem is gyanító ismeretlenek! |
|
Elmém élét koszorúkon köszörülöm
| 1948-ban lefordítottam T. S. Eliot híres költeményét, |
| J. Alfred Prufrock szerelmes énekét. |
| Az akkori folyóiratok, szerény terjedelmük miatt, |
| nem közöltek ilyen hosszú fordításokat. |
| Nemsokára egyes folyóiratok meghíztak, |
| mások belehaltak a drasztikus folyóiratfogyasztó kúrába. |
| Így hát fordításom 1957-ben jelent meg először nyomtatásban. |
| Minthogy kilenc év alatt kéz- és gépiratos másolatokban |
| meglehetősen elterjedt, s a legtöbb költő és kritikus |
| ismerte, sőt voltak, akik betéve tudták, |
| nem jelentett már különösebb szenzációt. |
| Egyik kiváló pályatársam megjegyezte, |
| hogy tévesen értelmeztem a vers befejező sorait, |
| a hableányok ugyanis az eredeti szöveg szerint |
| nem viselnek rőtszínű koszorúkat, |
| hanem megajándékozzák velük a tenger alatti terem |
| mivelhogy igazat kellett neki adnom, |
| kijavítottam az utolsó sorokat. |
| (Ó, áldatlan filológiai hűség!) |
| Húsz évvel később egy másik kiváló pályatársam föltette a kérdést, |
| ugyan miért változtattam meg a költemény befejezését? |
| Neki bizony jobban tetszett a régi. |
| Megint igazat kellett adnom, mert szavai nyomán |
| megjelent előttem az igazi kép, az angol költő látomása: |
| a hableányok saját fejükről veszik le a rőtszínű koszorúkat, |
| hogy megkoszorúzzák velük a látogatókat. |
| A tenger alatti terem falait |
| hihetőleg vízréteg alkotja, és nem lehet |
| kampós szöget verni beléjük, mint Ludwig Uhland |
| dolgozószobájának falába, akit a költői pályafutása |
| ötvenéves évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen |
| babérkoszorúval tüntetett ki szülővárosa. |
| Sajnos, abban az időben a költők már nemigen |
| sétálhattak babérkoszorús fővel az utcán. |
| Ha ezt teszik, bolondnak nézik őket. |
| Ludwig Uhland is csak dolgozószobájának falára |
| Időnként aztán megesett, hogy nem akadt |
| babérlevél a háznál a savanyú tojásleveshez, |
| a vadas nyúlpáchoz vagy bizonyos mártásokhoz, |
| és a költő hitvese vagy a szakácsnő |
| lusta volt leszaladni a boltba. |
| Ehelyett letépte a koszorú néhány levelét, |
| mialatt a költő elmerülten dolgozott legújabb alkotásán, |
| vagy a sörházat látogatta, a koszorú pedig |
| néhány hónap alatt úgy lecsupaszodott, |
| mint Ludwig Uhland kopasz feje. |
| Jómagam nem kaptam még soha babérkoszorút, |
| alkalmasint nem is kapok soha. |
| Pedig én is szeretem a savanyú tojáslevest, |
| a vadas nyúlgerincet meg a különféle mártásokat. |
| Sajnos, az én koponyámon is egyre kevesebb a haj. |
| az újabban divatba jött hajnövesztő csodabalzsamok |
| egyikéhez vagy másikához folyamodnom. |
| (Egyébiránt, mint T. S. Eliot költeményében olvashatjuk, |
| J. Alfred Prufrock, aki angol szokás szerint |
| inkább a teát és pirítóst (vagy kétszersültet?) részesítette előnyben, |
| szintén az erősen kopaszodó férfiak sorába tartozott.) |
|
Jonathan Swift nyomdokain
| Fehér és szürke sörények suhannak az égen, lódobogás |
| hallatszik odafentről, hívogató nyerítések. Számodra |
| már bizonyosan otthonos a kék mező a zöld helyett, |
| kéklő füvet legelsz, mannánál finomabb zabot ropogtatsz |
| új hazádban, hol többé nem kényszerítenek, |
| hogy mint alacsonyabb rendű, kártékony állat, |
| az ingatag hullámokon lélekvesztőre bízd az életedet. |
| Elismertek egyenrangúnak, vágtatsz a gyors |
| ménes élén, hisz neved is azt jelenti: gyors vagy. |
| Bizonyára felöltötted, régi bőröd levetve, |
| a nemes paripák formáját, sörényed zászlóként lobog, |
| fénylő patáidat patkolással nem alázzák ott szolgasorba. |
| Nyerítesz hangosan te, aki már beszélni se tudtál |
| késő vénségedben, a Nyihahák betegséget, nyomort és háborút nem ismerő |
| birodalma jutott osztályrészedül, ki önnön véreidet |
| nem állhattad, és képzeletben fölfedezted azt a mennyországot, |
| miről nem szól a vallás. Csak oda vágytál |
| állatian önző, falánk, külsőre is majomszerű |
| felebarátaid közül. Lásd, én más korban élek. |
| Nem mondhatom, hogy kivétel nélkül jehuk vettek körül. |
| Találkoztam a szeretettel, barátsággal, szerelemmel is. |
| Tettek bár sok rosszat velem, de a meg nem érdemelt |
| jóság fénye is rám sütött néha-néha, bár csak kivételes |
| pillanatok voltak ezek: a gonoszság és közömbösség sivatagában |
| tenyérnyi oázisok, s ha odáig nem is jutottam, |
| hogy megvessem az emberi nemet, ahogy te megvetetted, |
| de igazat kell neked adnom abban, hogy a rossz sokkal több, mint a jó, |
| s én is csak egy kissé kifinomultabb |
| majomarcot látok tükrömbe nézve, |
| ábrázatot, mely nem is olyan nagyon különbözik |
| őserdei fákon ugráló, hajdankori elődeinktől. |
| Én is megcsömörlöttem a falánk harácsolás, a kapzsiság, |
| a törtetés példáitól, engem is megcsapott |
| hazug szájak bűzös lehelete, s odúmba inkább félrebújok. |
| Többeket szeretek és tisztelek, mint te, írásaid szerint, |
| nem firtatom, ki bántott, mi késztetett ekkora gyűlöletre, |
| de gondolom, sokat szenvedtél, tépelődtél, |
| számtalanszor kijátszottak a férfiak s a nők, |
| visszaéltek jóságoddal, míg végképp ki nem irtották belőled, |
| s menekültél volna akárhova, törpék vagy óriások |
| országába vagy az elképzelt Laputába, |
| Balnibarbiba, Glubbdubdribba, Luggnaggba, ahol a halhatatlanság |
| a legnagyobb csapás. De te másképp vagy halhatatlan, |
| homlokodon nem fekete kör éktelenkedik, |
| hanem hófehér csillag, mint némely paripáén |
| az embernél értelmesebb, felsőbbrendű lények között, |
| hová most tartozol. Lásd, én nem halhatatlan, csupán öreg vagyok, |
| ragaszkodom az élethez, s mégis, mikor mást tesznek föld alá, |
| elfog a titkos irigység, hogy ő már túljutott a gondokon, |
| és a legkellemesebb állapot, amikor álom nélkül, mélyen alszom. |
| Nem tudhatom, innen hová kerülök, de ha valóban látom ama sörényeket, |
| hallom a hívogató nyerítést, boldogan mennék a nyomodba, |
| csak megmutatnád az utat odáig! |
| De, sajnos, nincs remény. Az égi ménes elrobog, |
| patájuk szikrát csihol ki a földöntúli |
| sziklaormokból. Érzem, hogy egyre messzebb |
| vágtatnak, eltűnnek túl a szemhatáron, |
| s nekem, akit lóvá tettek már annyian, nem juthat részemül |
| a boldogság, ó, Jonathan barátom, |
| hogy végérvényesen lóvá tegyél. |
|
Befejezetlen szimfónia a Symphoniáról, a Trabukóról és társaikról
|
Mándy Ivánnak, „A trafik” nagyszerű szerzőjének, aki – tudtommal – sohasem dohányzott.
| Mint az utcagyerek, aki fölszedi a csikket a földről, |
| mint a kamasz, ha rágyújt magányos onanizálás után az uszodakabinban, |
| mint a beteg, mikor a kórházi w.c. előterében a „Dohányozni tilos!” feliratú |
| tábla alatt pöfékel, mint a kövér vezérigazgató, aki kényelmes fotelében |
| hátradőlve, óvatosan hántja le a szivargyűrűt, akár egy arab sejk, |
| miközben a barna bőrű rabnő ágyékáról a széles, színes övet lassan leoldja, |
| úgy élveztem hosszú éveken át ingerlő és mégis megnyugtató |
| füstfelhőiteket, szakértő lélegzéssel mellre szíva |
| és kibocsátva újra, hogyha asztalnál ültem munka közben, |
| vagy az utcán siettem valahova; sőt halmoztam az élvezeteket, |
| s még a pásztorórák egy-egy szünetében is rágyújtottam, |
| párába burkolva egy szőke vagy barna női arcot; |
| fújtam üvegablakok vagy tükrök lapjára is, és láttam |
| szétterülni a füstöt, mint veszélyes ködöt a lápvidéken, |
| melyet ha megpillant, sietve szedi össze szerszámait a tőzegásó. |
| Ihletet adtatok, megvigasztaltatok, ti karcsú, fehér |
| vagy barna és zömök rudacskák, Nílus, Sztambul, Szultán és Khedive, |
| ti drágalátos cigaretták, s ti, csak különlegességi trafikokban kapható |
| kubai szivarok, majd szűkösebb években a Dráma, Magyar, Symphonia és Levente, |
| Trabukó, Portorico, Cigarillosz és Rövidszivar, |
| végül, a háború utáni mélyponton az újságpapírba csavart |
| kapadohány, mitől akkoriban még ép és egészséges |
| szívizmom minden slukk után egy-egy csuklással jelezte, |
| micsoda kemény próbára teszem. Azután jobb idők |
| is jöttek, szívhattam újra, ami csak jólesett, |
| és szívtam is, operált féltüdővel, mértéktelenül. |
| Két végén égettem a gyertyát, úgyhogy végül csak a megfulladás |
| vagy a dohányzásról való lemondás között |
| választhattam. Immár tizenötödik éve |
| nem gyújtok rá, és tudom, miről kellett lemondanom, |
| énrám nem áll az „ignoti nulla cupido”. |
| Én már tudom, amit tudok. |
|
| Te absztinens maradtál, és lám, mégis megírtad |
| „A trafik”-ot, ezt a hibátlan prózakölteményt, |
| amely már első olvasásra egy nem nagy méretű, |
| de tökéletesen csiszolt drágakőre emlékeztetett, |
| s mit egyre újraolvasok, szinte már dohányzás helyett, |
| a cigaretták, szivarok kifinomultabb pótszeréül. |
| Így lettél te, az önkéntes absztinens, egy muszáj-aszkéta vigasztalója. |
| Tudom, együtt gyújtunk mi rá, ha majd testünk is füstszerű lesz, |
| és nem szorulunk a hörgőrendszer szomorú korallerdejére. |
| Füst-alakban kóválygunk, elfüstölhetnénk önmagunkat, |
| ehelyett sorra látogatjuk a pult mögött várakozó |
| özvegyeket, vénlányokat, hadirokkant kistrafikosokat, |
| akik úgy várnak a nikotin rabjaira, |
| mint háló közepén a pókok. Újra odaülünk |
| egy krigli sörre, egy pár virslire |
| a Trieszti Nő valamelyik homályos asztalához, |
| ott gomolygunk majd a Bodográf Mozi előcsarnokában, |
| két előadás között, én füstölögve, te elmélázva valami |
| elszürkült némafilmen, ahol mintha örök eső zuhogna, |
| pedig csak megkopott a celluloid szalag, |
| és olyan nevetségesek lettek a fazékszerű, karimátlan kalapok, |
| a flitteres ruhák az egykor csodaszép |
| női filmsztárokon, hogy csak sajnálni tudjuk őket. |
| Mégis visszaszivárgunk fiatalságunk színterére, |
| ahol pumpából permetezte szét az olcsó illatszert |
| valami rosszul öltözött alak a széksorok között. Viszontlátjuk a csinos |
| cukorkaárus lányt, akit egy garniszállóban fojtottak meg |
| titokzatos körülmények között. |
| És megjelenik a vásznon az érzéki szépségű Clara Bow, |
| az ibolyaszende Janet Gaynor meg a törékenyen |
| bájos Lilian Gish, aki hetvenhárom éves korában |
| elküldte fényképét neked. Mi hol leszünk |
| hetvenhárom éves korunkban? Hiszem, hogy itt vagy ott |
| együtt leszünk, nemcsak a dohos irodalomtörténetekben, |
| de máshol is. Csak hadd rágódjanak |
| rajtunk, akiknek túl nehéz falat vagyunk, |
| illet-e minket külön fejezet. Tudom, te mindig |
| fütyültél az efféle dicsőségre. Tőled tanultam meg én is fütyülni, |
| akármi történjék is. Hiszen mi éltük is az életet, nemcsak írtuk! |
| Tanúja kétoldali roncstüdőm, a füstkígyók méregfogának |
| harapásaival, e már érzéketlen hegekkel. |
| Tanúja arcod, mely igen sokáig |
| örökifjúnak látszott, de most már kikezdte |
| az irgalmat nem ismerő idő. A te hajad is őszül. |
| Mindegy! A legnagyobbak is így végezték, |
| miféle jogon járnánk mi jobban? |
| Az a fontos, hogy nem mi gubbasztunk a pult mögött! |
| Minket örvendező nyikorgással fogad |
| az ajtó, hogyha benyitunk. Elővesszük irhabundánk zsebéből |
| a vaskos pénztárcát, és finnyásan válogatunk |
| azokban a tarka szivaros vagy cigarettás dobozokban, |
| amelyeket nem tart nyilván a Dohányjövedék, |
| s tartalmukhoz hasonlót az öt világrész dohánygyárainak gépei nem sodornak, |
| és e földi siralomvölgynek szegényes trafikjaiban |
| sohasem lesznek kaphatók. |
|
|
Költői levél Tandori Dezsőhöz
Köszönetül „A meghívás fennáll” című könyvéért
| Kedves Barátom! Műved valósággal lázba hozott. |
| Bizony, ha húsz évvel fiatalabb lennék, vagy legalább |
| az akkorihoz hasonló egészségnek örvendenék, |
| egyhuzamban olvastam volna végig, két nappalon |
| és a közbeeső éjszakán keresztül. Így csekély |
| két héten át olvastam este, lefekvés után, az ágyban, |
| míg a falióra el nem ütötte a hajnali kettőt. |
| Mennyi hasonlóság, mennyi rokon vonás két idegen |
| élet között! Nem! Nem születünk életidegennek; |
| az élet idegenedik el lassanként tőlünk, nem mi tőle, |
| és akit az élet tett idegenné, miért is bíbelődnék idegen életekkel? |
| Tulajdonképpen nem is Neked szánom ezt a megállapítást, |
| inkább azoknak az értetleneknek, |
| akik állítólagos cselekménytelenségük miatt többé-kevésbé |
| elmarasztalják prózai írásaidat, vagy vitathatatlan értéküket |
| elismerik ugyan, de egyúttal mint fogyatkozást |
| róják fel a régi fióknál ismeretlen |
| eseménytelenséget és emberhiányt. |
| Magam úgy gondolom, nem az események |
| történnek meg velünk, inkább mi magunk |
| történünk meg az eseményekkel, és jogunk van akár el is kerülni őket. |
| Én ugyan meg nem dézsmálnám senki fiának |
| bab-ültetvényét, mint a könyvedben említett mormota |
| Thoreau babföldjét annak idején, |
| hiszen 1944 karácsonyától 1946 augusztusáig, a forint |
| bevezetéséig úgyszólván a bab volt |
| egyedüli táplálékom, mint annyi jobb sorsra érdemes honfitársamnak. |
| Nemcsak utálkozva, hanem nagy félelmek között is |
| fogyasztottuk ezt a hüvelyes veteményt, mert elterjedt a híre, |
| hogy az állandó babon-élés megbénítja a nemzőerőt, |
| de mivel csak az éhhalál vagy az impotencia között választhattunk, |
| mégis inkább az utóbbi mellett döntöttünk. |
| A hírt megerősíteni látszottak a saját szomorú |
| tapasztalataink is. Ma már tudom, |
| hogy férfierőnk sajnálatos hanyatlását nem a huzamos babevés, |
| inkább a húsételek és a tojásrántotta totális nélkülözése |
| okozta. Mindegy! Azóta rá se tudok nézni |
| a babra. Tehát nem is fenyeget az a veszély, |
| mint ama hajdani mormotát, melyet Thoreau |
| végül is elejtett, megsütött vagy megfőzött, |
| majd részben elfogyasztott. Mellesleg mondva, |
| egy részben elfogyasztott mormota |
| egy felében-harmadában abbahagyott |
| könyvhöz hasonlít, hiszen úgy látszik, Thoreau-nak sem |
| ízlett a mormotapecsenye. Hogyha bevételeinek és kiadásainak |
| lelkiismeretes részletezésű jegyzékét tanulmányozzuk, be kell látnunk, |
| anyagi helyzete nemigen engedte meg |
| a pazarlást. Ezúton köszönöm |
| a rám pazarlott és levélpapírodra ragasztott |
| verébtollat. Szívesen viszonoznám válaszlevelemben |
| némi macskaszőrrel, ha négy macskám közül a legutolsó is |
| nem halálozott volna el még 1964 nyarán, |
| életének tizenötödik évében, emlőrákban, |
| a leggondosabb ápolás ellenére. Szerintem, |
| veréb vagy macska lakáson belül egyre megy, |
| hisz az én macskáim is fel tudtak ugorni, |
| hogy ne mondjam, repülni, még a legmagasabb |
| szekrények tetejére is, amiről az általuk levert |
| herendi porcelánok, ólomkristály vázák és kerámia dísztárgyak |
| törmelékei tanúskodhatnának, ha rég ki nem dobtuk volna őket. |
| Egyébiránt, számomra a verébszar a szabad természet ölén |
| vagy a hajdani Andrássy út (később Sztálin út, |
| ma Népköztársaság útja) terebélyes fái körül, |
| az aszfalt neoszecessziós ékítménye gyanánt |
| csöppet sem kellemetlen, inkább léleküdítő, sőt fölemelő látvány. |
| Lakáson belül, továbbá zakómnak vállán vagy kalapomon |
| kevésbé kívánatos, de elenyésző mérete miatt éppenséggel |
| elviselhető. Tudom, nem én vagyok a könyvedben gyakorta |
| említett K. L. M. – De mivel szívizmom időről-időre legyengül, |
| és vérnyomásom kórosan alacsonyra száll alá |
| (remélem, Alacsony nevű koalád nem gyanúsít meg azzal, |
| hogy őrá célzok), ilyenkor aluszékony leszek, és vagy tizenhat órát |
| alszom naponta, ha nem is egyvégtében, hanem olvasással, evéssel |
| meg-megszakítva. Egyszóval, hitvesem, mikor még nem sejtettük, |
| milyen veszélyes ez az állapot, a „mormota” becenévvel |
| ajándékozott meg. Tehát, ha úgy tetszik, magamra is |
| vonatkoztathatom a K. L. M. kezdőbetűket, |
|
Kálnoky László Mormota olvasatban. De hadd folytatom |
| rokon vonásaink sorát a térben és időben. |
| Mi is rendeztünk a század húszas éveiben |
| gombfoci-bajnokságokat, s noha nem voltak koaláink, |
| a tabellát mi is lelkiismeretesen vezettük, |
| és csapatainkat az akkori elsőosztályú |
| magyar klubokról neveztük el. |
| Szerénységből, senki sem keresztelte el együttesét |
| FTC-nek, MTK-nak, UTE-nak, beértük |
| a BTC, NSC, 33 FC, III. ker. TVE elnevezésekkel is. |
| Többnyire körmünkkel pöccentgettük játékosainkat, |
| egyesek a kettéreszelt fogkefenyél alsó felével, amit |
| (ma sem tudom, mi okból) kónusznak neveztek. |
| Volt egy könnyű fémből készült, aranyos fényű füles gombom, |
| a kis Fogl (az UTE válogatott hátvédpárjának névrokona), |
| maga kiváló góllövő csatár, mígnem egyszer saját lendülete |
| lesodorta a pályáról, vagyis az ebédlőasztalról, és valamelyik osztálytársam |
| szándékosan vagy ügyetlenségből rátaposott. |
| A kis Fogl teste elgörbült, füle is lazán lötyögött |
| azontúl háta közepén, de szívjóságból vagy babonás kegyeletből |
| továbbra is beállítottam az első csapatba, pedig véletlenül |
| sem lőtt már gólokat a kegyelemkenyéren |
| tengődő, szerencsétlen nyomorék. Legvégül füle is |
| levált, s ekkor kiselejteztem a csapatból, azzal az átlátszó ürüggyel, |
| hogy fül nélkül nem hallhatja meg a játékvezető sípszavát. |
| Pedig tudtam a Nemzeti Sport zöldszínű papírra nyomott számaiból, |
| hogy az alacsonyabb osztályok valamelyikében |
| egy SÜKETNÉMÁK nevű csapat is szerepel. |
| Kis Fogl távozásával nagy kő esett le szívemről, |
| bár később feltámadt bennem a lelkifurdalás, mikor láttam gombtársait |
| gombolyú könnyeket hullatni gomblyukaikból, |
| s bizony az én szemem is könnybe lábadt, |
| hiszen én is gombolkozom, tehát vagyok, |
| akarom mondani, nekem sincs kőből a szívem, |
| elvégre embernek születtem vagy mormotának, |
| ami tulajdonképpen egyre megy. |
| Tudom, hogy a meghívás fennáll, noha a találkozás elmarad. |
| Te meg én vagyunk ama párhuzamos vonalak, |
| melyek csak a végtelenben találkoznak, esetleg ott sem. |
| Tudom, nem a lélek halhatatlan, csak a halál lélektelen. Magától értetődik, |
| hogy lélektelent írok lelketlen helyett, |
| hiszen ezek semmiképpen sem rokonértelmű szavak. |
| Mind a kettőnk felé, előbb felém, jóval később Feléd |
| fordul majd egy sötét arc, és szóra nyitja száját, |
| mint jó modorú kannibál szakács mondja a foglyul ejtett |
| misszionáriusnak: „Szíveskedjék közelebb fáradni az üsthöz, |
| kedves dinsztelendő úr!” Nem is tiltakozom. |
| Mindössze annyit kérek, ne dobják csontjaimat a kutyáknak, |
| temessék el azokat annak rendje-módja szerint, |
| és véssék a sírkövemre kannibál vagy pápua nyelvű műfordításban |
| T. S. Eliot eme halhatatlan verssorát: |
|
EGYÁLTALÁN NEM ÍGY KÉPZELTEM EL! |
|
|
Hetven felé
| vigyázva lépem át a színehagyott foltokat, |
| Egy kukából találomra kihúzott papírszeleten |
| halálos ítéletem indokolását olvasom. |
| Nevembe csomagolva éltem eddig, |
| most már álnéven, ismeretlenül. |
| Ki hinné el, hogy én vagyok |
| e lendkerék nélküli gépezet? |
| Valami szántóföldön állok, |
| nyakkendősen, szalmakalapban, |
| már alig sejtető madárijesztő. |
| szomorú árnyék, szomorúbb verőfény. |
|
Homálynoky Szaniszló történetei
Egy könyvtáros hányattatásai
| Homálynoky Szaniszló, dunántúli születésű költőtársam |
| 1949-ben az egyik legfontosabb állami hivatalban dolgozott |
| mint főelőadó. (Megjegyzendő, hogy már a második világháború |
| idején is ugyanott működött, s mivel az igazoló bizottság |
| feddhetetlennek találta akkori magatartását, |
| megtartották régi állásában, sőt egy nappal igazolása után |
| elő is léptették.) A fordulat évében azonban a hivatal |
| túl buzgó vezetői már a feddhetetlen múltú régi tisztviselőket sem tartották |
| politikailag eléggé megbízhatónak, és sorra útilaput |
| kötöttek a talpuk alá. Szaniszló barátunkat két véletlen körülmény |
| szerencsés találkozása mentette meg ettől a sorstól. Az egyik, |
| hogy szakszervezeti vonalon a kulturális ügyek legfőbb intézője, |
| T. L. maga is verseket írt, s azok később meg is jelentek |
| folyóiratokban, majd kötetbe gyűjtve, és ez a fontos tisztséget viselő poéta |
| nemegyszer fordult Homálynoky Szaniszlóhoz prozódiai problémáival, |
| vagy ha bizonytalanságban volt afelől, hogy két lehetséges megoldás közül |
| melyiket válassza, és a kapott tanácsot többnyire meg is fogadta. |
| Ugyanebben az évben távolították el a budai várban |
| azt a falomladékot, amely a bombázások idejében |
| az egyik minisztérium körülbelül harmincezer kötetből álló könyvtárának |
| bejáratát eltorlaszolta, és megakadályozta, hogy a lakosság |
| a felszabadulás utáni zűrzavaros hetekben széthordja, |
| s eltüzelje, vagy egyéb célokra használja fel a könyveket, |
| miket ildomosabb nem részletezni. A befolyásos pályatárs |
| javaslatot terjesztett elő illetékes helyen, |
| és ajánlotta, hogy Homálynoky Szaniszlót bízzák meg a könyvanyag |
| átvizsgálásával, selejtezésével és új könyvtárrá rendezésével. |
| Szaniszló barátunk ekképp főelőadói állását |
| fölcserélte a kisebb fizetéssel és nehezebb munkával járó |
| könyvtárossággal, de legalább nem került a foglalkozás nélküli, |
| közveszélyes munkakerüléssel is gyanúsítható |
| lézengők közé. Néhány ideiglenes kisegítő munkaerővel |
| megkezdte a könyvtárrendezést, azaz megfelelő számú hevedert |
| igényelt a gazdasági hivataltól, és csikorgó fagyban |
| kötegekbe rögzítették a négy éve porosodó |
| köteteket, időnként egy-egy pohár forralt borral |
| védekezve a közeli kocsmában a megfagyás ellen, s leöblítve a beszívott |
| tömérdek port. Miután a kötegeket az állami szállító vállalat teherautói |
| átvitték a pesti oldalra, a hivatal új épületének pincéjébe, |
| Szaniszló tovább folytatta munkatársaival a könyvtárrendezést, |
| de előbb gondosan áttanulmányozta az ide vonatkozó szakirodalmat, |
| s egyrészt, mert alaposan szerette csinálni, amit csinál, |
| másrészt, hogy ne válthassák le máról holnapra, és ne állíthassanak |
| akárkit a helyébe, elhatározta, hogy a könyvtár anyagát |
| a Dewey-féle egyetemes tizedes osztályozás szabályai szerint |
| fogja rendezni, minthogy ehhez a munkához |
| meglehetősen széleskörű általános műveltség kívántatik, |
| és mert valóban ez a módszer a legkorszerűbb és legjobb. |
| Sajnos, az új, modern épületet egy lebombázott, régi ház |
| alapjai fölé emelték, ahol hemzsegtek az egerek |
| meg a patkányok, és kezdték megrágni éles fogaikkal |
| a kötetek gerincét, mivel a könyvkötéshez használt csiriz |
| tartalmaz némi kalóriát, és táplálékul szolgál |
| a szerény igényű rágcsálóknak. A szövegben ugyan |
| nem esik kár ilyenkor, de a kötet lapokra hullik szét. |
| Az épület túlságosan közel feküdt a Dunához, |
| s a nedves pincében a könyvtömeg alján és szélein |
| heverő kötetek zöld szakállat kezdtek ereszteni |
| penészből. Szaniszló és társai sállal kötötték be szájukat, |
| akár a banditák, s eképpen közlekedtek a pince és az emelet között, |
| a gyöngébb idegzetű tisztviselőnők rémületére, |
| hogy minél kevesebbet nyeljenek a kötetekből felszálló |
| porból. Lassan haladt a munka, Szaniszlónak pedig |
| fájt a szíve a könyvek lassú pusztulása miatt. |
| Egy zöldszakállú fóliánst be is mutatott |
| magasabb helyen, ahol elszörnyedést keltett ugyan, |
| de intézkedés mégsem történt. Hamarosan közbeavatkozott ugyanis |
| a véletlen. Egy nagyobb hatalmú |
| intézmény megirigyelte az új épületet, |
| és beleköltözött. A könyvtárost utasították, |
| hogy csak a már rendezett anyagot, az egész könyvtömegnek mintegy tíz százalékát |
| szállíttathatja át a csereképpen fölajánlott |
| épületbe, mivel a többi számára nincs hely. |
| A hátramaradt köteteket át kellett adnia |
| az Országos Könyvtári Központ nevű intézménynek, |
| ahol állítólag kiválogatták az értékesebb példányokat, |
| és szétosztották a közkönyvtárak között, a többi |
| zúzdába került. Alig rendezkedett be a könyvtár |
| az új, jóval szerényebb körülmények között, megint költözni kellett. |
| Ekkor már csak az 1945 óta vásárolt szépirodalmat, |
| ideológiai és ismeretterjesztő műveket |
| vihette magával a könyvtár. Ez is kitett vagy tízezer |
| leltári számot, de sok volt a vékony brosúra, |
| úgyhogy a könyvtár egy harminc négyzetméteres |
| helyiségben is elfért. Szaniszló feladta nagyra törő terveit, |
| a hatalmas könyvtárat, amelyet képzeletben |
| látott kezdetben maga előtt. Pályatársa, egyben pártfogója |
| bukott ember lett egyelőre, nem tudni, mi okból, |
| és megvált a hivataltól. A könyvtár |
| még eltengődött egy darabig, de 1953 nyarán |
| megkezdődött az átszervezés. Szaniszló hivatala egyesült |
| egy másik intézménnyel, melynek saját könyvtára |
| volt a közelben. Csupán a személyzeti osztály, |
| az étkezde, a büfé meg a Szaniszló által vezetett könyvtár |
| maradt a régi épületben, mintegy három hónapon át. |
| Szaniszló egy fiatal gépírónővel és segédkönyvtárosával, |
| egy hajdani pincérrel osztotta meg e magányos hónapokat, |
| mivel az újonnan beköltözött osztályok dolgozói |
| a saját, régi, megszokott könyvtárukba jártak, |
| két utcasarokkal odébb. Homálynoky Szaniszló |
| lexikonokkal bástyázta el magát íróasztala mögött, |
| és versfordítással foglalkozott fedezékében, |
| mivel utálta tétlenül tölteni idejét, |
| s legalább duplán keresett, hiszen egyelőre |
| fizetését is megkapta. Csak egyszer okozott nem kívánatos |
| feltűnést, mikor a büfében egy jénai üvegből készült |
| feketekávés pohár szétrobbant, amint ajkához emelte, |
| s akkorát durrant, mint egy pisztolylövés, úgyhogy mindenki |
| odafutott. Szerencsére, a pohár nem éles szilánkokra, |
| hanem vastagabb darabokra tört, amiket Szaniszló |
| részben szájából szedett ki ujjaival, részben a linóleum padlót |
| borították el körülötte. Csodálatosképpen |
| csak egy alig látható és érezhető karcolást |
| szenvedett jobb felsőajkán. Néhány napon keresztül |
| az új és fölötte éber kollégák, akik nem voltak jelen az esetnél, |
| csupán hallottak róla, be-betértek a könyvtárba, |
| megtudakolni, hogyan történt, ami történt. |
| Szaniszló már-már attól tartott, jegyzőkönyvet fognak fölvenni. |
| Felajánlotta, hogy megtéríti a pohár árát, |
| de a büfé vezetőnője közölte, hogy a pohár |
| fogyóeszköz, tehát nem jár érte térítés. |
| Néhány nap múlva felhívta Szaniszlót telefonon |
| a személyzeti osztály vezetője, és megnyugtatta, hogy a két könyvtár |
| hamarosan egyesül, és közösen működik tovább. |
| Újabb napok teltek el, és a könyvtáros új telefonhívást kapott. |
| A személyzeti osztályra hívatta fel egy ismeretlen előadónő, |
| és közölte vele, hogy további szolgálataira nem tartanak igényt. |
| „Három nap múlva átjönnek az elvtársak, és eszközlik az átvételt.” |
| Öt perccel később, mire Szaniszló a könyvtárba visszaérkezett, |
| már ott is voltak. Nyilván a portáról hívták fel |
| érkezésükkor a személyzeti osztályt telefonon. |
| Szaniszló elgondolkodott, miért kellett őt éppen akkor eltávolítani |
| a könyvtárból. Talán úgy vélekedtek a személyzeti osztályon, |
| hogy akinek kezében szétdurran a feketekávés pohár, |
| képes egy egész könyvtárat is felrobbantani. |
| Így lett Szaniszló rövid időre állástalan, |
| és csupán azt sajnálta, hogy soha többé nem veszi hasznát |
| a Dewey-féle egyetemes tizedes osztályozásnak, pedig már |
| könnyedén ki tudta fejezni egynéhány számmal meg egynéhány alosztás segítségével |
| bármely könyv mondanivalóját, lett légyen annak tárgya |
| „A félmajmok vesebántalmai”, „A zöngétlen mássalhangzók előfordulásának gyakorisága |
| a hettita nyelvben”, avagy „A lendkerék szerepe az energiafelvétel |
| egyenletessé tételében, különös tekintettel a lüktető jellegű |
| mozgató erő segítségével hajtott géprészekre.” |
|
Szaniszló és az utcalány
| Homálynoky Szaniszló, dunántúli születésű költőtársam, |
| az egyelőre állástalanul maradt könyvtáros |
| versfordítói munkából tartotta fenn magát és csekély |
| nyugdíjat élvező, özvegy édesanyját, s éppen ilyen ügyben |
| loholt késő őszi, nyirkos időben |
| hazafelé valamelyik könyvkiadóból, amikor is |
| a Rákóczi út és a Tanács körút sarkán |
| egy harmincnyolc év körüli, se szép, se csúnya, |
| sem elegáns, sem nem kopottasan öltözött |
| fekete hajú nő állította meg e szavakkal: |
| „Mi az? Már meg sem ismeri a szegény embert?” |
| Szaniszló zavarba jött, mert nem szeretett udvariatlanságot elkövetni, |
| ráadásul tudta, hogy rövidlátó és rossz arcismerő, |
| s jóhiszeműen azt gondolta, hogy a nő valamelyik |
| hivatalbeli, volt kolléganője lehet, aki csak ritkán |
| fordult meg a könyvtárban, de fölismerte |
| a könyvtárost, akiből csak egy volt, viszont ez az egy |
| nem tudta emlékezetébe vésni minden olvasó arcát és nevét, |
| aki az elmúlt évek folyamán könyvet kölcsönözni jött. |
| Hozzá még, a találkozás hivatali munkaidőben |
| történt, amiből Homálynoky Szaniszló arra következtetett, |
| hogy nyilván ezt a kolléganőt is elbocsátották |
| állásából a nagy átszervezés során, |
| s talán tanácsot óhajt tőle kérni, |
| mitévő legyen. Szaniszló tehát jobbnak látta |
| megjátszani a szórakozottan siető |
| járókelőt. Bocsánatot kért a nőtől, amiért nem ismerte meg mindjárt, |
| és megállt vele a sarkon, sőt néhány lépést haladt is |
| visszafelé, abba az irányba, amerre a se szép, se csúnya, |
| sem elegáns, sem nem kopottas, alapjában véve jelentéktelen |
| külsejű, állítólagos ismerőse tartott, aki hamarosan |
| megállt egy közeli gyógyszertár ajtaja előtt, |
| és így szólt: „A nagynénémnek itt adtam randevút. |
| Külföldi gyógyszert kellene kiváltanom, |
| de nem jött el, nálam pedig nincs elég pénz. |
| Nem tudna nekem százötven forintot kölcsönözni?” |
| E szavakra nyomban világosság gyúlt Szaniszló agyában; |
| rájött, mit akar tőle az ismeretlen, aki nyilván nem volt soha |
| kolléganője, és orvul azt kérdezte: „Nem mondaná meg, |
| honnan ismerjük egymást? Tudja; nekem |
| nagyon rossz a memóriám.” „A Zeneakadémiáról,” |
| – válaszolta szemrebbenés nélkül a nő. Szaniszló pedig |
| nevetni kezdett. Otthon volt még valamennyi pénze, |
| de amit magával hozott, elköltötte. „Azon nevetek, |
| ha tudni akarja, hogy összesen három forint |
| van a zsebemben,” – igyekezett kíméletesen tudomására hozni |
| az utcalánynak, hogy nem lesz üzletkötés. „Tudja mit? Adja ide |
| azt a három forintot,” – mondta kedves mosollyal a nő. |
| „Hisz ez egy jó pofa,” – gondolta Szaniszló elismerőleg; |
| és mivel az ilyen szerény kérést sohasem szokta megtagadni, |
| átadta a három forintot. Csak elválásuk után |
| jött rá, hogy nem maradt pénze villamosra, |
| és most kutyagolhat vissza Budára gyalog. |
|
| Elmúlt egy jó fél év. Szaniszló el is felejtette már |
| a röpke, utcai találkozást, mikor egy forró nyári napon |
| az említett gyógyszertár mellett elhaladva, átvillant |
| agyán a gondolat: „Itt szólított le tavaly az a nő.” |
| Alig ment tovább kétszáz métert, a Puskin mozi előtt |
| ugyanabba az utcalányba ütközött, aki újra leszólította. |
| A nő nem ismerte fel Szaniszlót, hisz az elmúlt idő során |
| bizonyára sok férfit leszólított, de Szaniszlót |
| azóta sem állították meg bájos vagy kevésbé bájos ismeretlenek |
| az utcán, és most, fölénye tudatában, alattomosan megkérdezte a nőtől, |
| aki megint százötven forintot akart külföldi gyógyszerre kölcsönkérni, |
| (úgy látszik nem volt gazdag ötletekben, de nem is |
| emelte föl a tarifát). „Mondja, tulajdonképpen |
| honnan ismerjük mi egymást?” „Hát a Zeneakadémiáról,” |
| – felelte újra az utcalány, aki talán zenésznek hitte valamilyen |
| titokzatos okból Szaniszlót, pedig sosem járt semmiféle |
| hangszerrel az utcán, mivel csak zongorázni tudott úgy-ahogy. |
| „Nem emlékszik? Mi ugyanezt a beszélgetést már lefolytattuk |
| fél évvel ezelőtt, de nem a Zeneakadémián,” |
| – mondta Szaniszló szelíden. „Kínos! Kínos!” |
| – felelte őszinte mosollyal az utcalány. |
| „Milyen kedves pofa!” – gondolta Szaniszló, miután elváltak. |
| „Én pedig rosszmájú disznó vagyok!” |
| Szaniszlót, noha önkritikát gyakorolt, mégis titkos büszkeség |
| töltötte el, mivel távolba látó megérzésre képes, |
| kivételes lénynek hitte magát. Hiszen bizonyos volt benne, |
| hogy az utcalány fél év óta eszébe sem jutott, |
| s íme, most megérezte kétszáz méterről |
| a találkozást. Önhittségéből később, |
| társaságban, ahol elmesélte az esetet, egy pszichológus józanította ki, |
| közölvén Szaniszlóval, hogy ellenkezőleg, minden alkalommal |
| átvillant elméjén az első találkozás emléke, ahányszor csak |
| ama gyógyszertár mellett elhaladt. |
| De mivel ez a gondolat csak egy villanás volt Szaniszló tudatában, |
| fél órán belül nyomtalanul el is felejtette. A második |
| alkalommal azonban az egy perccel később történt találkozás |
| rögzítette a gondolatot, mielőtt ideje lett volna elillanni |
| Szaniszló tudatából. Eszerint költőnkre, mondta a pszichológus, |
| ráillik a „Vak tyúk is talál szemet” |
| szövegű közmondás. Szaniszló igazat adott |
| a pszichológusnak, mindössze annyit jegyzett meg, hogy az utcalányra |
| viszont az említett közmondás következő változata illenék: |
| „Jó szemű tyúk is mellé koppint.” |
|
|
Szaniszló és a végzet asszonya
| Szaniszló álmodott. Hosszú kötélhágcsón |
| mászott álmában egy igen magas épület |
| toronyszobája felé, valószínűleg évszázadokkal ezelőtt, |
| mivel költőnk tollas kalpagot, ezüstgombokkal ékes |
| bársonyzekét viselt, bal tomporát pedig |
| egy kurta tőr vagy inkább gyíkleső |
| fémtokja verdeste. Sötét volt, csak a holdvilág |
| derengett át az éjszaka fellegein, langyos szellő |
| lengedezett, és valami távoli helyről |
| méltóságteljes orgonamuzsika hangzott, |
| inkább világi, mint egyházi zene, |
| mégis volt benne valami himnuszhoz hasonlóan |
| magasztos és fölemelő. Szaniszlónak fogalma sem volt, |
| miért mászik és hova mászik, de kebelét |
| mégis ünnepélyes érzés duzzasztotta, valami |
| életreszólóan fontos esemény előérzete. |
| És valóban, mikor a toronyszoba felé közeledett, |
| látta, hogy egy fiatal nő áll a nyitott ablakban, |
| egy harminc év körüli asszony, bő ujjú, sötétkék éji köntösben, |
| és a bő köntösujjak visszacsúsztak két fehér karján, |
| miket hívogató ölelésre tárt Szaniszló felé. |
| Homálynoky Szaniszló már csak egy méternyire volt az ablaktól, |
| jól kivehette az asszony arcát és alakját, |
| látta kissé nagy, de szépen formált, érzéki száját, |
| éjszakára kibontott, hosszú, sötétbarna haját, |
| egymástól kissé távol fekvő, két sötétkék szemét, |
| látta, hogy a jelenség inkább tiszteletet parancsoló, |
| mintsem érzékien kihívó, tudta mégis, |
| hogy az asszony éjszakai, titkos pásztorórára várja őt, |
| de mielőtt a kötélhágcsó legutolsó fokait is megmászta volna, |
| az álom véget ért. A rá következő napon |
| Szaniszló úgy járt-kelt, akár egy holdkóros, |
| szórakozottan és álmatagon végezte munkáját a könyvkiadóban. |
| Kis híján el is ütötte egy teherautó a Lenin körúton, ahol figyelmetlenül |
| belegyalogolt a pirosba. Úgy érezte, |
| mintha élete legnagyobb napja érkezett volna el, |
| a végzetes, nagy szerelem, amire oly régóta várt hiába, |
| mivel Szaniszlót általában kedvelték a nők, |
| csak nemigen lettek belé szerelmesek. |
| „Most!” – mondotta magában jelentőségteljesen, |
| noha józan pillanataiban tudta, |
| hogy túl sokat vár, hogy csak egy véletlen álomlátás |
| Aznap estére Szaniszlót meghívta egy baráti házaspár |
| lakásszentelőre. Igen sok vendéget hívtak meg rajta kívül, |
| akiket költőnk csupán részben ismert. |
| A bemutatkozás során határtalanul megdöbbent, |
| mikor a házigazda váratlanul az álmában látott hölgy elé |
| tuszkolta, aki ez alkalommal nem sötétkék éji köntöst, |
| hanem szolid kisestélyi ruhát viselt, és kiderült róla, |
| hogy szakmája a matematika. Homálynoky Szaniszló |
| meghajolt a végzet asszonya előtt, hódolatteljes |
| kézcsókkal. A hölgy helyet foglalt egy kényelmes fotelben, |
| Szaniszló pedig egy alacsonyabb székre ült le a balján, |
| és éppen azon gondolkodott, milyen témával kezdje a társalgást, |
| mert nem tartotta taktikailag megengedhetőnek |
| a hölgy számára valószínűleg teljesen váratlan, |
| azonnali szerelmi vallomást, de nagy csodálkozására, nem is érzett |
| erre semmi különösebb indíttatást. Miközben |
| szótlanul töprengett, egy rokonszenves, kövérkés, |
| középkorú férfi telepedett le a matematikus hölgy jobb oldalán |
| álló székre, nyilván régi ismerős, és a szó hamarosan valami magasabb |
| matematikai szakkérdésre terelődött. A rokonszenves férfi |
| és pályatársnője élénken vitatkozott, Szaniszló számára kínai nyelven, |
| mivel humán gimnáziumba járt annak idején, |
| ahol már a differenciál- és integrálszámítás sem |
| szerepelt a tananyagban, és a költő réges-rég elfelejtette mindazt, |
| amit matematikából valaha is megtanult. Valljuk be, |
| hogy még egy elsőfokú egyenletet sem tudott volna |
| megoldani, a hármasszabálynak is csupán |
| nevére emlékezett, de mibenlétére nem. |
| Számtani tudása már csak a négy alapműveletre |
| korlátozódott. Úgy ült ott tehát, mint a kuka. |
| Nem tudott sem beleszólni a vitába, sem más vágányra terelni azt, |
| és unatkozni kezdett. Unalmában jobban szemügyre vette a matematikus hölgyet. |
| Nem csúnya nő, de még sincs semmi szekszepilje, |
| legalábbis számomra, – gondolta. Talán érzékiség nélküli |
| szerelmet érzek iránta? Dehogyis érzek! |
| Ezt a nőt nem érdekli semmi a világon, |
| kivéve a matematikát. Úgy látszik, |
| szakbarbár szegény. Egy unalmas nő. |
| És miután mindezt tisztázta önmagával, |
| Szaniszló angolosan meglépett a hölgy mellől, |
| aki láthatólag észre sem vette ezt, miközben |
| a kettőjük számára bizonyosan érdekfeszítő vitát |
| folytatta kollégájával. A költő pedig |
| a társaság egy másik csoportjához csatlakozott, |
| ahol nem matematikáról folyt a szó. |
| Felhajtott egy pohár pezsgőt, és lemondott mindörökre |
| a kötélhágcsóról, a tollas kalpagról, a gyíklesőről, |
| miközben a lemezjátszón felhangzott ünnepélyesen |
| Buxtehude egyik orgonakompozíciója, |
| melyben Szaniszló fölismerte az álmában hallott, |
| méltóságteljes, de ebben a pillanatban mégis kicsit |
| ironikusan csengő muzsikát. |
|
Az elnök beiktatása
(Ez a költemény teljes egészében a képzelet szülötte. A benne szereplő személyek, a történelemből és az irodalomból ismert nevek viselőit kivéve, sohasem éltek. Ha valaki önmagára vagy bárki másra ráismerni vél, legokosabban teszi, ha ezt a körülmények véletlen összejátszásának tulajdonítja.) |
Szaniszló gyarapodik súlyban és bölcsességben
| Homálynoky Szaniszló, dunántúli születésű költőtársamtól hallottam |
| a következő történetet: 197?-ben, tavasszal, mikor az érzékeny lelkű |
| költőnők verseiben a távírópóznák rügyezni kezdenek, és a statisztikai hivatal |
| mókusszámlálókat küld a hegyekbe, Szaniszló barátunkat mókusszámlálók helyett |
| szülővárosának, *váraljának kéttagú küldöttsége kereste föl, |
| dr. Edelényi Tibold, megyei főkönyvtáros és egy fiatal irodalomtörténész, |
| aki egy-két esztendeje, a már akkor hatvanadik életéve felé közeledő |
| Homálynokyról rövid tanulmányt írt a helyi lapban, |
| s nyilván szívesen írt volna hosszabbat is, ha a lap |
| terjedelme engedi. Dr. Edelényi Tibold hajdan Szaniszló barátunknak |
| osztálytársa volt, és a házigazda szívesen fogadta az ismeretlen, |
| fiatal irodalomtörténészt is, hiszen – megbocsátható emberi gyöngeségből – |
| szerette, hogyha írtak róla, amivel a sors hosszú időn keresztül |
| csak ritkán kényeztette el. Szóval, a küldöttség azért jött, |
| hogy költőnket a szülővárosában alapított, s egy régi híres íróról |
| elnevezett új irodalmi társaság tiszteletbeli elnökéül kérje föl. |
| Homálynoky Szaniszló elfogadta a megtiszteltetést, nem mintha különösebben |
| vágyott volna efféle kitüntetésre, de csak nehezen tudott |
| bármiféle kérést visszautasítani; nehezére esett nemet mondani, |
| azonkívül úgy érezte, hogy esetleges vonakodásával a küldötteket |
| saját személyükben bántaná meg, és ezt a világért sem akarta volna. |
| Igent mondott tehát; megállapodtak az elnök ünnepélyes beiktatásának |
| egyelőre több hónapi távolságban kitűzött időpontját illetőleg. |
| A küldöttek felhajtottak egy kevés, alkoholmentes üdítőitalt, |
| majd búcsút véve eltávoztak, Homálynoky Szaniszló pedig, |
| sötét gondolatokba merülve, magára maradt. |
| Voltaképp igen kedvezőtlen időpontban érte a megtiszteltetés. |
| Nemrég jött ki a szanatóriumból, ahol 8–10 kiló túlsúlyt szedett magára. |
| Nem volt kövér, de rosszabb annál: piknikus. |
| Minthacsak a piknikusok piknikjén zabálta volna |
| dagadtra magát. Kihízta zakóit és nadrágjait; |
| utóbbiakból még kieresztette a hajtást |
| Szaniszló anyósa, aki női szabászatot tanított |
| egy ipari szakközépiskolában, de a férfizakókhoz |
| nem szívesen nyúlt. Ezért tehát Homálynoky |
| vagy begombolatlanul hagyta ruháját mellén, hasán, |
| vagy szórakozottságból begombolta, s ilyenkor gombjai |
| lepattogzottak ama feszítőerő következtében, mit a költő |
| duzzadó gyomra és hasa fejtett ki, s a szélrózsa |
| minden irányába repültek szét, úgyhogy Szaniszló |
| térdre ereszkedve vagy hasra fekve halászta ki őket a heverő |
| vagy az asztal alól, és kivörösödött arccal, |
| asztmás lihegéssel tápászkodott fel, hitvese pedig nyűglődött |
| a naponta több ízben is szükségessé vált gombfelvarrás miatt, de mi mást |
| tehetett volna? Homálynoky Szaniszló voltaképpen |
| nem volt hiú, nem szép férfi szeretett volna lenni, |
| csak sovány, mivel úgy érezte, és némi joggal, |
| hogy nemcsak egy kövér, de még egy pufók költő is |
| nevetséges látvány. Azonban enni is szeretett, ezért hát |
| nehezére esett a fogyókúra. Homálynoky, |
| mikor egy sikeres gombvadászat után karosszékében megpihent, |
| elgondolkozott azon, hogy az élet milyen mostohán bánt vele, |
| szülővárosát, *váralját sem véve ki. |
| A költő atyja annak idején a helyi közigazgatás |
| egyik vezetője volt, és éveken át ő irányította |
| a város kulturális ügyeinek a közigazgatásra tartozó |
| részét is. Ebben a minőségében rendelte el, |
| mikor a hadüzenet megtörtént, és a fővárost bombatámadás érte, |
| hogy a városi múzeum értékeit bombabiztos |
| óvóhelyre szállítsák, ládákba csomagolva. |
| *váralját egyelőre nem sújtotta bombazápor, |
| de múltak a hónapok, és idősebb Homálynoky úr, |
| a költő atyja, a városban jártában, véletlenül észrevette, |
| hogy a városi múzeum bejárati ajtaja nyitva áll, |
| noha nincs odabenn semmi látnivaló. Betért tehát |
| a múzeumba, és ott találta az üres tárlók között, |
| egy kopott, ócska plüssfotelban üldögélve, |
| melyet nem volt már érdemes bombabiztos óvóhelyen rejtegetni, |
| a makrapipáját békésen szívogató Balga Márton |
| múzeumi őrt, s nyomban meg is kérdezte tőle: |
| „Tulajdonképpen mit is csinál maga három hónapja, |
| mióta a múzeumot kiürítettük?” Balga Márton pedig |
| ezt a nevét meghazudtoló, bölcs feleletet adta: |
| „Szemmel tartom a dolgokat.” Az idősebb Homálynoky |
| ennek ellenére beosztotta a járlatlevelek, azaz marhapasszusok |
| kezelője mellé segédmunkaerőnek. Ezzel |
| véget is ért a három hónapos aranyélet, |
| Balga Márton pedig szörnyen rossz néven vette ezt, |
| mert volt egy ellenállhatatlan szenvedélye, nevezetesen |
| a barlangkutatás, polgári foglalkozása azonban meglehetősen |
| akadályozta ebben. „Bakony az én Párizsom!” – |
| mondta állítólag Sobri Jóska, szabadon Ady után |
| (szerintem Ady előtt, mivel a híres betyár korábban élt a költőnél), |
| azzal úgy eltűnt az őt üldöző pandúrok szeme elől, |
| mintha a föld nyelte volna el. Azt rebesgették, |
| hogy egy titkos barlangüregben húzza meg magát ilyenkor |
| üldözői elől. Balga Márton a fejébe vette, |
| hogy fel fogja kutatni a hírhedt haramia porhüvelyét, |
| ezért sorra járta a Bakony-hegység barlangjait, |
| és miután az egyikbe egy hat méter hosszú kötélen |
| lebocsátkozott, valóban talált is egy csontvázat |
| s hozzá egy koponyát, amit azután kineveztek |
| Sobri Jóska koponyájává, nem törődve azzal a nem egészen |
| elhanyagolható körülménnyel, hogy a félelmetes útonálló, |
| meglehetősen hiteles följegyzések szerint, |
| önkezével vetett véget életének, mikor a pandúrok mégis bekerítették, |
| és látta, hogy nem vehet egérutat. Ha pedig így történt, |
| hogyan került vissza koponyája a barlangba? A lelet, |
| a régészek és az antropológusok egybehangzó véleménye szerint, |
| egy, legalább hatvan éves öregemberé lehetett, amint ezt |
| a fogazat állapotából és a koponyavarratokból megállapították. |
| A koponyák tudvalevőleg csak odvasodnak, de nem öregednek |
| a halál után. A koponya végül múzeumi |
| üvegszekrénybe került, Balga Márton pedig |
| vérszemet kapott, és kutatni kezdett a másik híres betyár, |
| Savanyú Jóska földi maradványai után, s néhány évvel később |
| meg is találta azokat egy, a Bakony-hegység déli részén |
| fekvő barlangban. A koponya ezúttal egy harminc év körüli, |
| fiatal férfiénak bizonyult. Ebben az esetben is |
| volt egy zavaró körülmény, nevezetesen az, hogy Savanyú Jóskát |
| kiváltotta a tömlöcből valami titkos pártfogója |
| vagy hajdani bűntársa. Szabadulása után folytatta |
| eredeti foglalkozását, a szabómesterséget, de úgy látszik, |
| nem tudott már sehogyan sem beleszokni a polgári életbe, |
| s végül felkötötte magát. Ha pedig ez az igazság, |
| hogyan került vissza mégis porhüvelye a Bakony egyik |
| barlangjába? Még jobban összekuszálták a dolgokat |
| bizonyos, elég hitelesnek látszó följegyzések, melyek szerint |
| Sobri Jóska legföljebb harmincegynehány évet élt, Savanyú Jóska viszont |
| suicidiuma idején hatvankét éves volt, eszerint kölcsönösen |
| az egymás barlangjában kellett volna elpusztulniuk, tekintve, hogy |
| Sobri Jóska a Bakony északi, Savanyú Jóska pedig a déli részén |
| garázdálkodott, ráadásul nem is éltek egyidőben. Az antropológusok |
| és a régészek rövid vita után elvetették a föltevést, hogy mind a két |
| koponya a Sobri Jóskáé – mivel ő legalább valóban a Bakonyban |
| lelte halálát –, az egyik harminc-, a másik hatvanéves korából. |
| Ha viszont az északi barlangban talált koponya a Sobri Jóskáé, |
| vagy valami ismeretlen vándoré, és a másik koponya a Savanyú Jóskáé, |
| fölvetődik a kérdés, mit hordott a nyakán utóbbi, életének |
| utolsó harminc esztendejében? Végül is úgy határoztak, hogy megcserélik |
| a két koponya jelzőkartonját, és nem firtatják tovább, |
| hogyan cserélődött fel a két hírhedt haramia működési területe, |
| avagy hogyan cserélődött meg koponyájuk, körzetükkel ellentétesen. |
| Balga Mártonnak nem csekély tekintélyt szerzett |
| barlangkutató körökben a két ritka fölfedezés. |
| Megjelenése azonban nem volt tekintélyes, mivel nyurga termete |
| a barlangokban való folytonos kúszástól és hajlongástól |
| meggörnyedt, úgyhogy testtartása a neandervölgyi |
| előemberére emlékeztetett, arcvonásai barlangkutatás nélkül is |
| az intelligencia hasonló fokáról árulkodtak. |
| Homálynoky Szaniszlót azonban visszaemlékezésében |
| megzavarta hitvese és anyósa, akik szokás szerint |
| tőle tudakolták, mit főzzenek másnap ebédre, noha mindig |
| bebizonyosodott, hogy Szaniszló lehetetlent kíván, |
| mert a megnevezett ételnek éppen akkor nem volt szezonja. |
| Szaniszló készségesen elismerte, fogalma sincs, |
| minek mikor van a szezonja. Annyira járatlan maradt |
| az ilyesmiben, hogy még talán azt is el lehetett volna vele hitetni: |
| bokron terem a tarhonya, a sült csirke pedig |
| szájba repül. Köztudomású, hogy a költők |
| mennyire gyámoltalanok az élet gyakorlati dolgaiban. |
|
Szaniszilót kiűzik a kufárok a templomból
| Homálynoky Szaniszló, dunántúli születésű költőtársam visszaemlékezése |
| ott szakadt félbe, hogy Balga Márton némileg a neandervölgyi |
| előemberre hasonlított. Nos, közvetlenül *váralja felszabadulása után |
| az előember élemberré nőtt, ő lett a városka rendőrkapitányságának |
| vezetője. (Ha mondhatunk élmunkást, élüzemet, miért ne |
| mondhatnánk élembert is? Herder árnyéka |
| attól már nem lehet sokkal sötétebb.) Baj volt |
| a megfelelő egyenruhával, az új, demokratikus rendőrség |
| uniformisát ugyanis még nem tervezték meg abban az időben. |
| Lehet, hogy Balga Márton átallotta viselni a régi |
| rendőr-egyenruhát, vagy talán nem is jutott hozzá ilyenhez, |
| hiszen a régi rendőrtisztek egytől-egyig elhagyták a várost. |
| *váralján a forradalmak győzelmével együttjáró |
| zűrzavaros, háború utáni állapotok uralkodtak. |
| Balga Márton végül is egy nyugatra távozott címzetes tábornok, |
| azaz nyugalmazott ezredes egyenruháját öltötte fel, miután lefejtette |
| a nadrágról a piros stráfot, és abban parádézott rövid |
| pünkösdi királysága alatt, míg le nem váltották odafentről, |
| cimboráival együtt: Homálynoky emlékezett, hogy Balga Márton, |
| fogdmegjei élén, házkutatást tartott az ő |
| szüleinek lakásán is, ahol a Budapesten élő költő |
| könyvtárának egy része visszamaradt, és elkoboztak |
| körülbelül nyolc-tíz kötetet. Irodalmi tájékozottság |
| hiányában, a címekből indultak ki. *váralja polgári lakásaiban még |
| olyan 600–800 kötetes könyvtárak is csupán elvétve voltak találhatók, |
| mint amilyet Szaniszló barátunk szüleinek lakásán hátrahagyott. |
| A költő még emlékezett, hogy az elkobzott művek egyike |
| az idősebb Alexandre Dumas „A három testőr” című könyve volt. |
| A házkutatóknak nyilván Horthy Miklós testőrségét |
| juttatta eszébe a képzettársítás szeszélye. A másik |
| Hars von Hammerstein osztrák írónak gyenge-közepes |
| szerelmi regénye, „A sárga fal”, amelynek címében |
| valószínűleg a japán veszedelmet orrontották meg |
| a házkutatók. A legfájdalmasabb veszteségnek |
| Németh László „A minőség forradalma” című tanulmánygyűjteményének |
| három kötete bizonyult. Ezeket a tanulmányokat igen élvezetes olvasmánynak |
| tartotta Homálynoky, annak ellenére, hogy igen sok kérdésben |
| nem értett egyet az íróval. Balga Mártonék felől |
| Németh László neve helyén akár a Pityi Palkóé is |
| állhatott volna. Bizonyos, hogy semmit sem tudtak a szerzőről, |
| de a „forradalom” szót a címben gyanúsnak találták. |
| Homálynoky, mikor megkapta a hírt, azon nyomban |
| följelentette Balga Mártont, helyesebben, a *váraljai rendőrkapitányságot |
| a belügyminiszternél. Az ügyirat egy becsületes és olvasott |
| rendőrtiszthez került, mint előadóhoz, aki mélyen fölháborodott azon, |
| hogy egy írótól éppen a könyveit kobozták el. Szinte hetenként |
| intézett szigorú felhívást a könyvelkobzást elrendelő |
| *váraljai rendőrkapitánysághoz, jelentéstételt követelve. |
| Néhány hónap múlva, mikor Homálynoky Szaniszló szüleit meglátogatni |
| szülővárosába érkezett, megszólította az utcán a rendőrkapitányság |
| új vezetője, és arra kérte, hogy az elkobzott könyvek tömegéből |
| vigyen el akármennyit, csak – az Isten szerelmére! – adjon neki |
| írást arról, hogy könyveit hiánytalanul visszakapta. Balga Mártonék |
| az elkobzott könyveket a város határában emelkedő dombon épült |
| régi csillagvizsgáló toronyba szállították, |
| ahol már a költő gyermeksége idején is |
| csak üres, rozsdás távcsövek meredeztek, melyekből az üveglencsét |
| réges-rég kiszedték, vagy talán soha |
| nem is volt bennük üveg. A csillagda |
| emberemlékezet óta nem működött. Az akkoriban |
| még sovány poéta könnyű léptekkel hagyott maga mögött |
| vagy kétszáz lépcsőfokot. A torony dereka táján |
| feküdt az a két tágasabb helyiség, ahol valóságos |
| könyvhegyek tornyosultak, mivel Balga Márton és fogdmegjei |
| az otthon maradt polgári családok könyvtárait csupán megdézsmálták, |
| mintegy hatalmukat fitogtatva, de a nyugatra távozottak |
| lakásából minden könyvet idehordtak. Tehát |
| a rendőrség új vezetőjének nyolc-tíz, cím szerint megnevezett könyvet |
| kiválogatni, akkora munkát adott volna, mint nyolc-tíz varrótűt |
| megkeresni egy szénaboglyában. Homálynoky Szaniszlót |
| elfogta a bibliofil kísértés, hogy annyi könyvet cipeljen haza, |
| amennyit csak elbír, de végül mégis jobbik énje kerekedett felül, |
| és csupán a saját elkobzott könyveit igyekezett megkeresni. |
| Hármat-négyet meg is talált. Sajnos, éppen „A minőség forradalmá”-t |
| csonkította meg valaki. Körülbelül százhúsz lapot |
| téptek ki a második kötetből vandál kezek. |
| Szaniszló szakmai szolidaritásból őszintén remélte, hogy csupán |
| cigarettát sodorni, nem pedig valami alantasabb célra használták a papírt, |
| de a hiányt soha többé nem tudta pótolni, noha évekig szorgalmasan |
| bújta érte az antikváriumokat. A költőt egyébként még Balga Márton és társai |
| rémuralma idején följelentette egy ismeretlen személy, |
| miszerint *váralján bujkál. A följelentést |
| a jóságos barlangkutató-rendőrkapitány a budapesti politikai rendőrségnek |
| küldte meg. Szaniszló munkahelyén a szakszervezet egyik vezetője, |
| titoktartást kérve, elárulta az írónak, hogy egy politikai nyomozó |
| érdeklődött utána. A költő véletlenül találkozott abban az időben |
| annak a háznak a házfelügyelőnőjével is, ahonnan 1945 januárjában |
| kibombázták. Ennél az asszonynál is járt egy nyomozó. |
| Homálynoky ismét írt a belügyminiszternek, azzal a kéréssel |
| fordulva hozzá: vizsgáltassa ki az ügyet, és állíttassa bíróság elé őt, |
| hogyha bármi büntetendőt elkövetett, ha azonban ártatlansága derülne ki, |
| közölje vele a *váraljai följelentő nevét és címét, hogy most már ő |
| jelenthesse föl az illetőt rágalmazásért. Szaniszló |
| az említett beadványra ugyan sohasem kapott választ, |
| de a nyomozás, úgy látszik, abbamaradt, mert a költő |
| nem hallott többé a nyomozóról. „Egy író eleve gyanús személy!” |
| – gondolta Homálynoky. Lám, az ötvenes években magánszorgalomból |
| nyomozott utána egy, faluról a fővárosba került és a költővel |
| ugyanazon házban lakó fiatal rendőrtizedes, aki sehogyan sem |
| értette, hogy Szaniszló miért nem jár el reggelente |
| dolgozni. A költő ugyanis abban az időben már |
| „szabadúszó” volt, műfordításból, ellenőrző szerkesztésből |
| és egyéb irodalom körüli munkákból élt, |
| szerényen ugyan, de korántsem nyomorogva. |
| „Író! Könyveket ír. Abból él,” – felelte egy asszony a házból |
| a közrend kíváncsi őrének. „És azért fizetnek?” – álmélkodott, |
| hangjában határtalan megbotránkozással, Kóka Mihály rendőrtizedes. |
| A túl buzgó fiatal rendőr teljes tapasztalatlansága érthető volt. |
| Annál jobban meglepte Homálynokyt hajdani iskolatársának, |
| az Amerikából hazalátogató dr. Kettesy Álmosnak |
| hozzá intézett kérdése: „Mondd, ha meg nem sértelek, |
| miből élsz te tulajdonképpen?” Dr. Kettesy Álmos ugyanis |
| főiskolai tanár lett új hazájában, |
| s bár jogi tárgyakat adott elő, ismerte a költő könyveit, |
| tudott az állami kitüntetésről, amelyben Homálynoky |
| hatvanéves korában részesült. Mégis elcsodálkozott, |
| mikor látta, hogy a költő és felesége nem jár darócruhában, |
| ha nem is fényűzően, de ízlésesen berendezett |
| lakásban élnek, látogatóikat borral, feketével, |
| süteménnyel tudják megkínálni. Szinte hihetetlenül hangzott |
| dr. Kettesy Álmos szájából ugyanaz a kérdés, amely húszegynéhány évvel ezelőtt |
| Kóka Mihály rendőrtizedesnek is fúrta az oldalát. |
| Homálynoky Szaniszló visszaemlékezett az ötvenes évek elejére, |
| amikor különböző bizottságok elé idézték, |
| és faggatták, miért nem alkot? Szaniszló |
| azt válaszolta, hogy ő igenis alkot, és kívánatra meg is mutatta |
| legújabb költeményeit a bizottság tagjainak; mégsem közölték |
| eredeti alkotásait, csupán műfordításait, |
| nyolc éven át. Homálynoky tudta, hogy e bizottságok tagjai közül |
| egyesek ma is hatalmi pozícióban ülnek. |
| „A legtöbben a helyükön maradtak, vagy legföljebb helyet |
| cseréltek egymással,” – gondolta Szaniszló. |
| Néha még most is úgy érezte, mintha ugyanazok nyomnák felülről, |
| ha nem is a régi, brutális módon, inkább óvatosan, |
| hogyha pedig nem nyomhatják, legalább agyonhallgatják. |
| Miért is szeretnék azokat, akiket annak idején |
| szívesen megfojtottak volna egy kanál vízben? |
| „Ennek csak akkor lesz vége, ha már kihaltak. |
| Sajnos, jómagam előbb halok ki náluk,” – gondolta Szaniszló, |
| és képzeletben máris látta magát egy félhomályos sufni |
| bűzös és mocskos szalmazsákján fetrengeni, |
| ahol iszonyú görcsrohamok között vívja haláltusáját. |
| Azt gondolta ugyanis, hogy ha mindig a lehető legrosszabbat képzeljük el, |
| egyúttal el is hárítjuk bekövetkeztét, |
| hiszen semmi sem történik az életben |
| pontosan úgy, ahogyan az ember elképzeli. |
| Ezért, ha felkészülünk a legrosszabb eshetőségre is, |
| már csak valami kevésbé rossz következhetik. |
| Kár, hogy az élet nemegyszer alaposan megcáfolta |
| Szaniszlónak ezt a túlságosan optimista vélekedését. |
|
Szaniszló a Koponyák Hegyén
| „Bankett is lesz! Nagy vacsora a Park-szállóban!” |
| – újságolta dr. Edelényi Tibold, megyei főkönyvtáros |
| Homálynoky Szaniszló, dunántúli születésű |
| költőtársamnak és feleségének, mikor a megbeszélt napon |
| egy Balaton-parti üdülőhelyről immár az ötven kilométernyire |
| fekvő *váralja felé robogtak, s egymás után a messzeségben tűntek el |
| a rég kialudt, kúpforma tűzhányók, |
| melyek a félig már megmérgezett tavat környékezték, ahol |
| vízi élőlények serege vívta haláltusáját |
| a kavicsos vízfenék olajos, pakurás, hínáros |
| halpoklában. De a felszínen derű honolt, |
| sütött a nap, és a hőseinket szállító jármű, |
| illetve annak kipufogója szintén megtette közben a magáét, |
| hozzájárulva jó néhány köbméter benzingőzzel, |
| néhány száz decibel zajártalommal, hogy a víz fölötti világ |
| légköre is lakhatatlan állatgyehennává, emberpokollá |
| silányodjék, ha nem is nyomban, de hosszú és lankadatlan |
| aprómunka árán, hiszen sok kicsi |
| sokra megy. „A banketten is csak vérünk |
| cholesterin-szintjét, zsírsavtartalmát fogjuk szaporítani; |
| minden falat, minden korty szeszesital egy lépéssel közelebb taszít |
| az infarktushoz, az agyvérzéshez, minden szippantás cigarettafüst |
| a tüdőrákhoz,” – gondolta Szaniszló, akit mindig komorrá |
| tett a szülővárosához való közeledés; ezt persze |
| óvakodott bevallani feleségének vagy dr. Edelényi Tiboldnak, |
| hajdani osztálytársának, aki immár az érdekesen |
| őszülő, a szépen, méltóságteljesen, nem is túl gyorsan öregedő, |
| elegáns és tekintélyes vezetőemberek közé |
| tartozott. A tudományokkal való foglalkozás, |
| a könyvek között leélt esztendők megfinomították |
| valaha nyersebben markáns, férfias arcát, de most |
| nem szellemi dolgokról, hanem az ünnepélyes beiktatás gyakorlati |
| részéről értekezett a költővel, akinek a budapesti találkozás óta |
| eltelt hónapok alatt semmit sem sikerült lefogynia, |
| sőt az üdülőben újabb két kiló súlyfölösleget |
| szedett magára. A gondnok mentegetőzött, |
| amiért az előző évekhez képest sokkal szerényebb úticsomaggal |
| láthatta csak el a távozókat. „Az ellátmány |
| nem emelkedett, csak az árak!” – hangsúlyozta. |
| „Nem biztos, hogy Cuki hajlandó lesz megenni ezt,” |
| – mondta dr. Karikás Lothárné, született Cink Veronika, a költő |
| legjobb fiatalkori barátjának életepárja, mikor kibontották |
| az egy-egy kis doboz olcsó húskonzervet, egy-egy zsemlét, almát |
| és zöldpaprikát tartalmazó csomagokat. Cuki a család szemefénye, |
| egy jól megtermett pulikutya volt, |
| oly okos állat, hogy szinte minden szót megértett |
| az emberi beszédből, hacsak nem valami elvontabb témáról |
| társalogtak előtte. Dr. Karikásék nagyon a szívükre vették volna, |
| hogyha Homálynoky Szaniszló és hitvese szállodában |
| szállt volna meg, amit pedig nagyvonalúan felajánlott |
| a beiktatási ünnepély rendezősége részéről |
| dr. Edelényi Tibold. Mikor végre magukra maradtak, |
| dr. Karikás Lothár hosszabb sétára vitte vendégeit, |
| hogy a város legújabb létesítményeit, melyeket Szaniszló utolsó |
| látogatása óta létesítettek a létesítők, kissé lokálpatrióta hevülettel, |
| mindamellett némileg ironikusan is |
| bemutassa, mert az új, modern épületek |
| csöppet sem illettek a régi házsorok közé, |
| egy-egy üvegfalú csodapalota úgy állt a patinás |
| barokk épületek szomszédságában, akár tehénen a gatya, |
| (bocsánat a parlagi szóért!) Majd hazatérve |
| megvacsoráztak; és le is feküdtek volna, ha be nem ront |
| Bokányi Ulászló, Homálynoky Szaniszló oldalági rokona, |
| erősen pityókos állapotban, színjózan felesége kíséretében |
| dr. Karikásékhoz, megakadályozva a többieket a beszélgetésben; |
| a saját zavaros, csak félig-meddig érthető előadása elhallgattatott |
| mindenki mást, ráadásul nagyot hallott öregkorára, |
| és sem a füle helyett halántékához szorított |
| hallókészüléke, sem gyakori, másik füléhez emelt tenyérrel föltett |
| „He? He?” kérdései nem segítették elő a folyamatos társalgást. |
| Homálynoky Szaniszló már délután is nehezen, zihálva lélegzett |
| a katlanszerű belváros keskeny házsorai között, ahol megrekedt a fülledt, |
| kánikulai hőség. Talán ez a nehézlégzés |
| nyomasztotta éjszaka is, mivel hajnal felé igen kellemetlen |
| álomlátásban volt része: megpillantotta ugyanis |
| a saját koponyáját a városi múzeum üvegszekrényében kiállítva, |
| tőle jobbra Sobri Jóska, balra Savanyú Jóska koponyája |
| volt két másik üvegszekrényben látható, |
| és alattuk széles, piros brokátszalagon, arany betűkkel |
| a közös felirat: MEGYÉNK HÍRES SZÜLÖTTEI.
|
| Nem tudható, miről ismerte fel a költő a tulajdon |
| koponyáját, hiszen még sosem volt alkalma ilyen csupaszon |
| szemügyre venni, továbbá az sem derült ki az álomból, |
| miféle szemmel látta Szaniszló az ünnepélyes |
| koponya-fesztivált, hiszen saját üres szemgödrei |
| szintén bent voltak az üvegszekrényben, a koponyába ágyazottan, |
| s onnan bámultak vissza rá. Homálynoky Szaniszló, |
| reggelre ébredve, jobbnak látta elhallgatni álmát |
| vendéglátói előtt, feleségének is |
| csak évek múlva merte elmondani. Talán félt, |
| hogy nyomasztólag hat majd szeretett hitvesére a rémes álom, |
| és nem lesz kedve elkísérni őt egyetlen szabad délelőttjükön. |
| Bokányi Ulászló ezen az útjukon is |
| mindenáron Szaniszlóékkal akart tartani, de sikerült |
| még idejében megszökniük előle. A költő |
| azt az egyemeletes házat kereste föl hitvese társaságában, |
| amelyik hajdan anyai nagyanyjáé volt, mert ezt a házat |
| igen különös módon építették. *váralja főutcájából nyílt egy zsákutca, |
| s annak a végében állt ez a domboldalban épült ház, |
| melynek a nagy rácsos kapun túli előkertje |
| egy szinten feküdt a belvárossal. A költő gyermekkorában |
| tele volt félig elvadult bokrokkal ez a kert, |
| és játszótársaival gyakran bujkált alattuk, a zöld homályban, |
| vagy szaladgált a kert közepén álló, Ámort ábrázoló |
| kőszobor körül. A szobor jobb kezefején |
| valaha egy kőpillangó pihent, később, mikor |
| a villanyvilágítást bevezették, eltávolították a lepkét, és helyette |
| zománcos bádogernyővel övezett villanykörtét |
| helyeztek Ámor kezébe, hogy a három padot |
| s körül a virágágyakat és a gruppot holdfény nélküli |
| nyári estéken is bevilágítsa. A kert és a szobor helyén |
| most sóderral fölhintett, kopár sivatag terült el, |
| ahol egy árva fűszál sem nőtt. A házat valami |
| vállalat irodái foglalták el, de Homálynokyék akadálytalanul |
| mehettek föl az emeletre, helyesebben, arra az aszfaltos kis udvarra, |
| amely ugyanilyen volt már a költő gyermeksége idején is, onnan vezetett |
| egy középen kétfelé ágazó falépcső, egyrészt a padlásra, másrészt a dombtető |
| magasságában fekvő gyümölcsöskertbe. Szaniszló emlékezetében |
| az aszfaltozott udvar jóval nagyobb volt, mint amekkorának |
| a valóságban bizonyult. Nyilván, ahogyan ő növekedett, |
| úgy kisebbedett az udvar az emlékezetében élőhöz képest. A költő |
| gyermekkorában kutyák és macskák népesítették be |
| a kicsiny területet, azonkívül néhány tyúk és egy kakas, |
| melyet a kis Szaniszló kakasvezetőnek hívott, |
| látva, hogy mindig a tyúkok élén menetel büszke díszlépésben, |
| azok pedig sorban követik őt, magot keresve, csipegetve. |
| Homálynoky Szaniszló nem töltötte még be negyedik életévét, |
| mikor valami családi összejövetel alkalmával |
| sietve igyekezett elhagyni az ebédlőt, ahol a felnőtteknek |
| csak a térdéig ért, és semmit sem látott maga körül, |
| csak férfi és női cipőket, hosszú szoknyákat és nadrágszárakat. |
| A gyermek mindig Gulliver az óriások országában, |
| de a felnőttek nemigen törődnek az ilyesmivel. |
| A kisfiú megivott egy csésze kakaót, és egy szelet friss kaláccsal a kezében, |
| az említett udvaron álldogált, amikor a kakasvezető, |
| melynek nevét a gyermek talán az első világháború idején |
| gyakran hallott „szakaszvezető” mintájára képezte, egy villámgyors szökkenéssel |
| kirántotta kezéből a kalácsot, és máris osztozkodott rajta |
| tyúk-háremével. A nem egészen négyéves Homálynoky Szaniszló |
| mélységesen megdöbbent a történteken. Ugyanis akkor eszmélt rá először életében, |
| hogy van a világon önzés és erőszak is. Idáig teljes |
| védettségben élt, és mit sem tudott a létfenntartásért folyó küzdelemről. |
| De azonnal levonta a tanulságot, mivel riadt, de rövid döbbenetének elmúltával, |
| nyomban visszatért az ebédlőbe, másik szelet kalácsot kérni, |
| csakhogy közben a kalács elfogyott, és a gyermek Homálynoky |
| hoppon maradt. Most ismertette feleségével életének |
| ezt az első keserű tapasztalatát, de sietniük kellett, |
| hogy még a költő édesapjának sírját is |
| meglátogathassák. Taxiba ülve, hamar el is értek |
| a temetőbe, és a költő száraz szemmel, de zajló kebellel |
| állt a sírnál, s körülbelül a következő néma szónoklatot |
| tartotta: „Szegény apám, te is megjártad alaposan. |
| Mindig középen álltál, megkaptad hát a magadét, |
| előbb jobbról, azután balról. Bennem se telhetett |
| sok örömed. Energikus férfi voltál, engem pedig, aki nem vagyok energikus, |
| az ilyen férfiak mindig arra ingereltek, hogy ingereljem őket. |
| Téged nem ingereltelek közvetlenül és készakarva. Elvégre az apám voltál, |
| és fölneveltél. De olyan lehettem, mint valami konok növény, |
| amely mindig a kertész szándékával ellenkező |
| irányban fejlődik. Bosszantott téged, hogy nem voltam eminens tanuló, |
| pedig csak rajtam múlt. De én mint költő vágytam lenni eminensnek, |
| és nem sokat törődtem azzal, amiről sejtettem, hogy hasznát |
| soha nem veszem. Ezért csak arra vigyáztam, hogy meg ne bukjam |
| ezekből a tárgyakból. Föléd akartam nőni, és sikerült is ez |
| még életedben. Szerencsére, akkor már annyira elfoglaltak |
| a saját bajaid, hogy nem vettél észre |
| semmi mást. Jó, hogy nem arattam fölötted nyilvános diadalt, |
| mert most nagyon szégyelleném. Voltaképp csak akkor szerettelek, |
| amikor már öreg és beteg voltál, amikor már megtiportak, |
| amikor már sajnáltalak. Egy nappal halálod előtt, |
| kórházi ágyad szélén ültem, és te hűdéses ajakkal |
| szakadatlanul beszéltél, de egy szavadat sem |
| értettem. Azt sem tudom biztosan, |
| megismertél-e? Hét évvel voltál akkor öregebb, |
| mint én most. Hét éven belül valószínűleg követni foglak. |
| Nyugodj békében!” Félórával később |
| Homálynokyék a Park-szállóban ebédeltek dr. Karikásékkal, |
| és az ebéd vége felé, mintegy bebizonyítandó, |
| hogy senki sem próféta a saját hazájában, |
| a költő megpillantotta egyik régi ismerősét, |
| Barna Kázmér hajdani városgazdát közeledni, akinek láthatólag sejtelme sem volt, |
| mit keres *váralján a költő, hiszen így üdvözölte, |
| míg mellettük elhaladóban, egy pillanatra megállt |
| az asztal mellett: „Szervusz! Hogy vagy? Mit csinálsz? |
| Írogatsz még? Írogatsz még?” |
|
| Homálynoky Szaniszló, dunántúli születésű költőtársam |
| lihegve rogyott le egy fotelba, miután |
| a nyári délután rekkenő forróságában, a keskeny utcák |
| alkotta belváros katlanán keresztül, ahol szinte megállt |
| a fullasztó levegő, eljutott a hajdani segédpüspöki palotában |
| berendezett megyei könyvtár igazgatói szobájába, fenn az emeleten, |
| s jó tíz percig tartott, míg végre annyira |
| kilihegte magát, hogy beszélni tudjon, vagy legalább |
| rövid feleletet adhasson a hozzá intézett |
| kérdésekre. Egy-két percen át úgy rémlett, |
| mintha csupa vadidegen arc venné körül, sőt egy pillanatra |
| Sobri Jóska és Savanyú Jóska sárga koponyaarca, |
| sőt Balga Márton neandervölgyi vigyora is megjelenne a háttér |
| súlyos, bíborszínű függönyredői között, |
| de ez csak rémlátás lehetett. Csakhamar meg tudta különböztetni |
| egymástól a körülötte ülők ábrázatát. |
| Fölismerte dr. Edelényi Tibold megyei főkönyvtárost, egykori |
| osztálytársát, majd Sáfrány Aladárt, a Szaniszlónál is mostohább sorsú |
| *váraljai költőt, aki immár végleg ottrekedt |
| szülővárosában; megpillantotta a fiatal |
| irodalomtörténészt is meg néhány ismeretlen |
| férfit, nyilván a város kulturális életének vezetőit, |
| s közöttük egy kellemesen szép és szelíd arcú fiatal nőt is, |
| aki részvétteljes jóindulattal szemlélte |
| a fuldokló Homálynoky Szaniszlót a fotelban, míg elhaló hangon |
| inni kért, és miután egy pohár hideg pepsi-colát |
| felhajtott, újra a régi volt, kész arra is, hogy a beiktatási |
| ünnepségen részt vegyen. Ezért hát, a szükséges bemutatkozások |
| megtörténtével, fölkerekedtek, és átvonultak a tágas előadóterembe, |
| ahol mintegy harminc-negyven főnyi hallgatóság foglalta el |
| a székek felét; az első sorokat ugyanis fenntartották |
| a Gordoványi Gáspárról elnevezett irodalmi társaság vezetőinek |
| és tagjainak. Egyébiránt *váralja sohasem dúskált |
| a tehetséges írókban. Néhány nevet őriztek ugyan |
| az irodalomtörténet kötetei, de már csak a nevek |
| éltek a köztudatban, nem a művek. Maga a híres |
| Gordoványi Gáspár sem volt *váraljai születésű. |
| Életének harmincötödik éve táján telepedett le |
| az Isten háta mögötti városkában, ahol kertes lakóházat vásárolt |
| a *váralját övező magaslatok egyikén, és ott élte le |
| hátralevő idejét, mint „a *váraljai remete”. E néven |
| emlegette ugyanis az utókor, mivel nyugalomra vágyott, |
| visszavonultan élt, és nem barátkozott senkivel |
| *váralja lakói közül, amit kétségkívül |
| bölcsen cselekedett. Homálynoky Szaniszló is biztosra vette, |
| hogy csupán azért érte őt a megtiszteltetés, a város egykori polgármesterének |
| fiát, a hajdani aranyifjúság oszlopos tagját, a bálrendezőt, |
| mivel nem volt más. Őt kellett tehát szeretni, |
| ha fogcsikorgatva is. Ezt vélte kiérezni egyes tanácsi vezetők |
| tartózkodó, bizalmatlan kézszorításából is, és talán ez okozta, |
| hogy a fiatal irodalomtörténész bevezetője és a helyi pedagógiai főiskola |
| egyik növendékének kissé elfogódott szavalata után, |
| aki a költőnek szülővárosáról írt költeményeiből adott elő, |
| ő maga egyik legkihívóbb, többféleképpen is értelmezhető versét, |
| a „Ramszesz elporlódott horoszkópja” című poémát |
| olvasta fel. Az összhatást némileg megzavarta |
| Szaniszló költői hevülete, mely versmondása végén |
| egy lendületes karmozdulatban összpontosult. |
| Kár, hogy a költő e mozdulat közben könyökével |
| erősen megtaszította a mikrofont, s az az üvegborítású asztallapon |
| jókorát csúszva, leírhatatlanul iszonyatos |
| sikoltást hallatott, mintha egy házasságtörő |
| parázna asszonyt hurcolnának a pokolba az ördögök, |
| kegyetlen szülési fájdalmak között, s egyúttal tudtára adnák, |
| hogy férje beadta a válópert, szeretője pedig |
| egy másik nővel disszidált, de előzőleg felgyújtotta bosszúból |
| az asszony lakását, ahol bennégett még beváltásra váró |
| öt találatos lottószelvénye is. Homálynoky lelkére kötötte |
| dr. Edelényi Tiboldnak, hogy a förtelmes halálsikolyt |
| töröltesse a magnószalagról, de félő, hogy a megyei főkönyvtáros |
| a következő, megpróbáltatásokkal teli órákban |
| megfeledkezett erről, és az utókor találgathatja majd, |
| ki sikoltott fel? A költő maga, vagy egy önkívületbe |
| hajszolt tinédzser, aki talán a rendkívüli költemény okozta |
| gyönyörűségtől eldobta magát, akárcsak kedvenc |
| külföldi táncdalénekesének száma után? A műsor befejeztével |
| átvehette a költő a bekeretezett okiratot tiszteletbeli elnökké való |
| megválasztásáról, majd körülvették jónehányan |
| a hallgatóság tagjai közül. Egy fiatal asszony |
| Homálynoky eredeti műveinek és fordításainak bibliográfiáját kérte |
| főiskolai szakdolgozatához. A költőnek utóbb két heti munkájába került |
| egy, nemcsak eredeti műveit és fordításait, hanem a róla szóló |
| tanulmányok és kritikák lelőhelyét is tartalmazó, hiányos bibliográfia |
| összeállítása, de a szakdolgozatot sosem látta, igaz, hogy |
| nem is hiányolta. A kulturális vezetők visszakísérték a költőt |
| és hitvesét a megyei könyvtár igazgatói szobájába, |
| s miután némi undorral hörpintettek egyet |
| a közben lábvíz-hőmérsékletűvé langyosodott |
| pepsi-colából, kezdtek angolosan elszállingózni |
| az ünnepélyes esemény színhelyéről. Homálynoky sejtette, |
| hogy ebből már aligha lesz díszvacsora, tehát |
| javasolta, hogy induljanak haza, de dr. Edelényi Tibold |
| marasztalta őket. Ekkor már csak a fiatal |
| irodalomtörténész, egy még fiatalabb, a fővárosból ide került |
| régész és Sáfrány Aladár, Homálynoky fiatalkori barátja, |
| a balsorsú költő volt jelen. Szaniszlónak utólag |
| úgy tetszett, hogy dr. Edelényi Tiboldot közben néhányszor |
| egy másik szobába hívták át a telefonhoz, vagy ő maga |
| ment át, felhívni valakit. Titokzatos hadmozdulatok |
| folytak a háttérben, talán megpuhítani igyekeztek |
| azt a vezető állásban lévő férfiút, aki a bankett |
| költségeit utalványozni lett volna hivatott, de mint a költő |
| később hallotta, elfelejtették meghívni az illetőt |
| az elnök beiktatására, és most megmakacsolta magát |
| sértődöttségből. Végül, amikor már alkonyodott, |
| takarítónők törtettek be porszívókkal, partvisokkal, |
| felmosó rongyokkal, s ekkor dr. Edelényi Tibold |
| kénytelen volt kijelenteni, hogy nem maradhatnak tovább. |
| A fiatal irodalomtörténésszel együtt közrefogták |
| Homálynoky Szaniszlót és feleségét, és elkísérték őket |
| dr. Karikás Lothár otthonáig. Ott a főkönyvtáros |
| kurtán kijelentette, hogy késő van már vacsorázni. |
| A bankettről nem is történt említés többé. |
| Valójában esti fél kilenc óra volt, tehát nem is olyan nagyon késő. |
| A költő felismerte dr. Edelényiék kínos helyzetét, |
| és szívesen meghívta volna vacsorára két kísérőjüket |
| a Park-szállóba, de attól tartott, azok ragaszkodni fognak, |
| hogy ők fizessék mind a négyük vagy legalább a maguk |
| vacsoráját, Szaniszló pedig nem akarta |
| költségbe verni őket. Megfigyelte többek között, |
| hogy a fiatal irodalomtörténész sárga cipőt visel |
| sötét ruhához. „Lehet, hogy nem sokat törődik |
| az öltözködéssel, de éppúgy meglehet, |
| hogy fiatal házas, két-három kisgyermekkel, és nehezen élnek |
| a tanári fizetésből. Ez az egy jó cipője van.” Mindezeket |
| végiggondolva, bevonultak dr. Karikás Lothárékhoz. |
| Kísérőik oda is követték őket. Félórára le is telepedtek, |
| és csak akkor búcsúztak el, mikor már nyilvánvaló volt, |
| hogy a költő és hitvese nem forgat a fejében |
| semmi kalandos tervet. Távozásuk után |
| dr. Karikás Lothárné, született Cink Veronika |
| sajnálkozva közölte, hogy ők már megvacsoráztak, |
| és a bankett miatt nem számítottak vendégeikre, sőt az üdülőben kapott |
| úti csomagot is felbontották kíváncsiságból aznap délután, |
| vajon Cuki mit szól hozzá. A család kedvence pedig csak |
| körülszaglászta az egyik olcsó húspástétom konzervet, |
| de nem evett belőle. Hát kidobták |
| ezt a dobozt. A másik még megvolt, azt felezte meg |
| vacsorára a költő hitvesével. Dr. Karikás Lothárné, aki különben |
| gondos háziasszony volt, és vendégszeretetéhez nem fért kétség, |
| valóban nem tehetett a történtekről, s most megpróbálta |
| valami mással kárpótolni Homálynokyékat, bemutatva |
| Cuki nem mindennapi produkcióit. „Jönnek a kukások,” |
| – mondta Cink Veronika, mire a család szemefénye |
| haragos ugatásba kezdett. „Hol a fekete krampusz?” |
| E kérdésre Cuki szembeállt a földig érő |
| velencei tükörrel, és a saját fekete képmását |
| ugatta meg. A műsor végeztével lefeküdtek, |
| és Homálynoky Szaniszló, ha éhesen is, |
| mégis azzal a megnyugtató érzéssel hajtotta |
| álomra fejét, hogy a régóta esedékes fogyókúra |
|
|
Alkotás
| kellő méretben a vers panelfalára. |
| Hátralépek. Munkámban elgyönyörködöm, |
| s odacsapom egy légycsapó hevületével |
|
Harc a mulandósággal
| A legnagyobb szerkesztők is halandók, |
| két lábon járó tévedéseik. |
|
Postai epigrammák
Egy új levélosztályozó gépre
Saját telefonkészülékemre
|
A halottlátó
| aki valóban látja a halottakat. |
| Mégsem tart fogadónapokat, |
| nem közvetíti a megboldogultak üzeneteit |
| a hátramaradt hozzátartozóknak, |
| nem vág zsebre tekintélyes tiszteletdíjakat, |
| legföljebb néha szerény borravalót, |
| nem vet ki rá progresszív jövedelemadót a hatóság, |
| Foglalkozása: hullaházi őr. |
|
A repülő csészealjakról
| Vannak repülő csészealjak |
| Saját szememmel láttam egyet. |
| de idejében félrekaptam a fejemet, |
| úgyhogy diribdarabra tört |
| a sárga csempés konyhafalon. |
|
Freon gáz
| Az lenne csak cifra dolog, |
| ha végül nem a hadvezérek, |
| félőrültek, hatalmi tébolyukban tomboló |
| hanem a divathölgyek és a szorgos háziasszonyok |
| törölnék le bútorfényező és rovarirtó |
| vagy hónaljillatosító spray-ikkel |
| az életet a föld színéről, |
| s elpusztítva a légkör ózonrétegét, |
|
Strófák Ferenczy Noémi gobelinjeihez
Menekülés Egyiptomba
| Igen! Az állatok irgalmasabbak |
| az embereknél! Róva útja hosszát, |
| a Szűzanyát s kisdedét hordva baktat |
| az alázatos szamár. Nem gonoszság |
| készteti gyengéket ölni, csak éhség, |
| még a ragadozót is. Fenn a majmok |
| elhagyták sűrű páfrányok sötétjét. |
| Részvéttel nézi a menekülőket |
| az antilop, míg két zsiráf lehajtott |
| hosszú nyakkal hosszan bámulja őket. |
|
Nővérek
| A borvörös levelű kék fa ágán |
| pihennek, mint elfáradt madarak, |
| a hattyúnyakú nővérek, de árván |
| csapatban is. Hogy felszárnyaljanak, |
| nincs remény. Szárnyszegetten ülve várnak. |
| Künn trópusi hőség, belül hideg |
| áramlatok. Itt szél sohase támad, |
| köntösük szélét nem lebbenti meg. |
|
Rügyező fa
| Míg háta mögött friss ágak rügyeznek, |
| vaskos bájjal kapál egy hajadon. |
| Egyetlen fa elég a képzeletnek, |
| nem kell sűrű bozót, sötét vadon. |
| Egy agyagkorsó, öntözni vagy inni, |
| elég a szomjas szájnak s televénynek. |
| Rügyből sok kell, hogy tudjuk látni s hinni, |
| fából, korsóból, lányból épp elég egy. |
|
Szövőnő
| Háttal ül nekünk, nem láthatjuk arcát. |
| Talán nincs is arca, rég beleolvadt |
| a szőttesbe. De munkája haladtát |
| hogyan szemléli szem nélkül? Mi porlad |
| semmivé az oly lassan készülőben? |
| Sző szegényes műhelyben a szegény nő: |
| minden vonása párás levegőben |
| úszó ökörnyál, elszálló, enyésző… |
|
Napraforgók
| Feléd fordítjuk szüntelen az arcunk, |
| bálványunk, éltetőnk, tüzes korong! |
| Hasonlítunk hozzád. Talán miattunk |
| aggódsz, ha fényed felhők közt borong. |
| Szánd tányérképű rokonaidat |
| rövidre szabott életük miatt! |
| Számlálhatatlanok évmillióid, |
| s kóróvá száradunk mi őszutóig. |
|
Virágkosár
| Légy egyszerű, szerény dalom, |
| Időm már véknyas csordogál, |
| légy vigaszom, virágkosár! |
| Dalom, légy mindig egyszerű, |
| virágszál benned mind a szó. |
|
|