Egy régi sörtalp paleográfiája

Valamelyik napon vagy valamelyik éjszaka, álmomban, betértem a Délbudai Vendéglátóipari Vállalat – ha egyáltalán létezik ilyen nevű vállalat –, vagy talán egy gebines-falatozó teraszára – honnan származik ez a szó: „gebines”? Ezt még senki se tudta nekem megfejteni, azaz etimologice megmagyarázni –, ahol is sört rendeltem, amit legnagyobb meglepetésemre egy réges-régi sörtalpra tett le asztalomon egy se fiú, se lány, vagyis öltözetéről és hajviseletéről föl nem ismerhető nemű, fiatal emberi lény. Ilyet se láttam vagy harminc év óta, ilyen sörtalpat, amilyet, nem fognak soha többé gyártani, aminőt nem fognak soha látni unokáink, legföljebb a sör-, bor-, pálinka-múzeumban, ha lesz valaha ilyen intézmény. E kerek, papundekli sörtalp emlékeztetett a vele egykorú, arzéntartalmú légyirtó papírra, amilyet annak idején a tiszazugi méregkeverő asszonyok vízben áztattak ki, majd a vizet pogácsába, buktába sütötték, s ezen a módon hallgattatták el végleg sopánkodó, beteg anyósukat avagy nagytermészetű férjüket. De hagyjuk őket, hiszen róluk különb riportot írt Móricz Zsiga bátyánk annak idején a Nyugat hasábjain, 1930 február elsején. Visszatérve a sörtalpra, közepén még látható volt a kecskebak, a Dréher-féle baksör emblémája, helyesebben, nem volt már látható, legföljebb odaképzelhette, aki valaha látta, és máris eszembe juttatta a fosszilis lelet egyik kiváló barátomat, aki ma főszerkesztő és egyetemi tanár, de 1945 végén vagy 46 elején az inflációs nyomor célbavenni kényszerítette a sörgyár nem megvetendő összegű pályadíját e reklámversikével:   Bánat ellen ősi szer   Haggenmacher őszi ser. A pályadíjat elnyerte, de alkotását nem használták fel a sörgyár vezetői. Nyilván idegenül csengett fülükbe a patinás „ser” szó. Igaz, írhatta volna így is a szerző:   Bánat ellen ősi ször   Haggenmacher őszi sör. De – sajnos – Debrecenből jött, nem Szögedéből, s ha onnan jön, akkor meg a tájszólás miatt lett volna baj, hiszen a szőrözők száma ezidőtájt népesebb volt, mint a sörözőké, mivelhogy a sör pénzbe került. Mindegy! Fő, hogy megmentettem a feledéstől egyetlen, általam ismert költői művét, mert barátom nem pályázott dalnoki babérokra. Mellesleg szólva, bárcsak sok ilyen mulatságos verset olvashatnánk manapság! De ez is mellékvágány! Firkált ugyanis arra a sörtalpra valaki… valaha… valamit…, de a régi átázások nyoma, a sok ráfröccsent sör, bor s az elillant pörköltszaftok foltjai annyira elmosták már az írást, hogy akképp görnyedtem fölébe, mint az egyiptológus a palimpszeszt fölé. (A palimpszeszt olyan pergamentlap, amelyről letörölték a régi szöveget, hogy helyébe újat írhassanak; eszerint a papírtakarékosság dívott már a fáraók korában is –.) Bocsánat, hogy megmagyarázom, amit szinte mindenki tud, noha a tudás egyelőre nem tartozik a státus-szimbólumok közé. És szellem keringett föl a söröspalackból, egy régi hentesmester szelleme, akiről nagyapám mesélt, mikor térdére ültetett – de miféle nagyapa? hisz mind a kettő meghalt még születésem előtt… – szóval, nagyapám mesélte, hogy ezt a régi hentest tönkretette az ital és a kedvezőtlen üzletmenetel, s megtakarítandó a boltbért, gyomrán dobkályha formájú gyorsforralóval, melyet nyakába szíjazott, járta a múlt század végén az egri utcák éjszakáját, s ha a kódorgó korhelyek vagy bálból hazatérő úrfiak kurjantották nevét, előbotorkált a keskeny Érsek utca, a Szent János utca vagy a Kaszinó utca girbe-gurba házsorai közül, és szolgált főtt kolbásszal, virslivel, tormát, mustárt is adva hozzá, és ropogós zsömlét, mivel akkoriban hallgattak még a fegyverek, viszont a zsömlék még ropogtak. De a sörtalp nem vallott róla sem. Nem mondta el, hogy virágzott föl már nem létező üzlete. A rég szem elől vesztett tárgyat bepiszkolták meg nem tisztíthatón. Nem mondta el, mikor rontottam el az életem, vagy mint lendíthetnék hátralevő napjaimon. Lehet, hogy az örök ifjúság titkát írták föl reá, hisz ifjúságomból dobták elém láthatatlan kezek. Közben a nap gyorsan aláhanyatlott. A sordíj csigalassan vánszorgott fölfelé.