Egy szállóige születése

Fegyvert s vitézt éneklek, vitéz Z. Aladár alezredest, aki kardcsörtetve vonult be hajdan a helyi lap szerkesztőségébe, elégtételt követelve a neje becsületén esett hallatlan sérelemért. Természetesen, meg is kapta a megfelelő elégtételt, de ne vágjunk a dolgok elébe, haladjunk sorjában, ahogy az epikus költészet törvényei megkövetelik. Hiszen a trójai háború történetét sem kezdte világtalan pályatársam annak idején a város elestével. Elbizakodottsággal vádolhatnának, hogyha szerény személyem jobban akarná tudni nála a dolgok rendjét, az események egymásutánját. Kezdjük tehát a seregszemlével vagy inkább seregszámlával, ami szebb és patinásabb szó. Kezdjük a seregszámlával még akkor is, ha ez esetben a számlát, úgy értem, a becsület kontóját, a hadsereg egyetlen tisztje nyújtotta is be a megriadt és bocsánatért esedező, hebehurgya báli tudósítónak, a lap újonnan alkalmazott fiatal munkatársának. Történetesen az Egri Római Katolikus Nőegylet abban az esztendőben is megrendezte, mint minden évben, a szokásos farsangi, jelmezes táncmulatságot a Korona szálló összes termeiben, ahol jelen volt e költemény szerzője is. A végzetes hibát elkövető fiatal hírlapíró feladata volt, hogy az álarcosbálon résztvevő hölgyek névsorát följegyezze, s zárójelben jelmezüket is megjelölje eféleképpen: Andrássy Muni (pierrette), Benyó Baby (kéményseprő), Bogma Lucy (fantázia-kosztüm), és a többi. Közeledett vitéz Z. Aladárné is férje kíséretében, s a fiatal és tapasztalatlan báli tudósító, akit már messziről is erősen vonzott a kavargó bálterem, a kölnivíztől és az ifjú női testek illatától párolgó dzsungel, ahol úgy szoktuk átkarolni a lányok karcsú derekát, mint kanmajmok a fiatal fák hajlékony törzsét, ime kövérkés, középkorú hölgyet látott fehér madártollakkal díszített álöltözetben közeledni, s mialatt a kövérkés termetet és a fehér tollakat szemlélte, figyelmen kívül hagyta, hogy a tiszteletre méltó hölgy oldalán piros pecséttel ékes táskát visel. Futólagos benyomásai alapján, megbocsáthatatlan felületességgel ezt jegyezte föl a hevenyészett névsorba: vitéz Z. (teljes név) Aladárné (liba). S az áldatlan névsor ekképp jelent meg a helyi hírharsona legközelebbi számában. Ekkor következett a versem elején említett, kardcsörtető szerkesztőségi látogatás, és a látogatást követő napon az újság a következőképp szolgáltatott elégtételt föltűnő helyen és kiemelt szedéssel: Az Egri Római Katolikus Nőegylet farsangi jelmezbáljáról közölt tudósításunkba sajnálatos hiba csúszott. Ezúton tájékoztatjuk lapunk olvasóit, hogy vitéz Z. (tejes név) Aladárné az említett alkalommal nem liba, hanem ízléses postagalamb volt. Városszerte hatalmas derültséget keltett az eset, azonban erről vitéz Z. Aladár, a kövérkés, de ízléses postagalamb férje és három kövérkés leány atyja aligha szerzett tudomást. Úgy emlékszem, nemsokára egy másik város gyalogezredének helyőrségébe vezényelték. Így hát nemigen tudtatta meg, hogy szülővárosom szólásmondás-készlete a botrány óta új szállóigével gyarapodott. Szokásossá vált, hogy ha a társaságban valaki tévesen mondott valamit, s szükségesnek találta szavait utólag helyesbíteni, a társaság egy másik tagja rövid szünet után megjegyezte: „Nem liba! Ízléses postagalamb.” Mikor tíz évi távollét után hazalátogattam, és a régi ismerősök kellemes, meghitt körében ültem, egy kiigazított nyelvbotlás után újból hallottam a már-már elfelejtett szállóigét, amely újra eszembe idézte a kardcsörtető alezredest s családja kövérkés hölgytagjait. Azóta újabb huszonöt esztendő telt el. Már csak kevesen élnek a régiek közül. Ugyan akadnak közöttük, akik még mindig mondogatják megfelelő alkalommal: „Nem liba! Ízléses postagalamb.”