Eretnek a századfordulón

K. Ákos, anyai nagyapám testvére falusi plébános, majd Egerben az érseki líceumi könyvtár könyvtárosa volt. Nagyapám népes családjában bőven akadtak mindenféle rendű és rangú emberek, főispántól sipistáig, de sohasem hallottam, hogy e családból bárki is papnak ment volna, K. Ákos kivételével, akit személyesen megismerni sohasem volt alkalmam, noha körülbelül húsz éven át mind a ketten Egerben éltünk, de ő a családból, korai fiatalságától eltekintve, senkivel sem érintkezett. Hallottam, hogy papnövendék korában a teológia tudományában az akkori évfolyamok egyik kiválósága volt, úgyhogy a szeminaristák többször is vitatkoztak, vajon kiből lesz egykor egri érsek, K. Ákosból-e vagy a másik kiváló teológiai tanulóból, Sz. Lajosból. Nos, végül is Sz. Lajosból valóban egri érsek lett, K. Ákos pedig nem sokra vitte. Talán már kora fiatalságában is kiütközött hóbortos természete, ami később oly sok galibát okozott, de ez az idő örökre eltűnt a múlt homályában, kénytelen vagyok tehát arra támaszkodni csupán, amit magam hallottam, vagy tapasztaltam. Arról sem tudok, hogyan teltek K. Ákos papi pályafutásának első évei egy Tisza-menti faluban, csak arról a botrányos eseményről értesültem, ami a századforduló táján történt, amikor közvetlenül a nagyhét előtt K. Ákos vendégségbe ment egy ismerős plébánoshoz a Tisza túlsó partján, a folyó pedig másnapra úgy megáradt, hogy a vendég nem juthatott vissza idejében a saját falujába, ott pedig a falusiak nem tudtak már másik papot szerezni hirtelenében, talán nem ismerték a módját, hogyan fogjanak az ilyesmihez, s vegyük tekintetbe az akkori kezdetleges hírközlési és utazási lehetőségeket. Mert akkoriban sokkal lassúbb tempójú volt még az élet, mint a miénk. K. Ákos csak a húsvéti ünnepek utáni kedden jutott vissza falujába valamiféle ladikon, s alighogy megérkezett, körülfogták a hivők, s főképpen a vénasszonyok sápítoztak: „Jaj, jaj, főtisztelendő úr, még húsvétunk se volt az idén!” K. Ákos azonban megőrizte nyugalmát e kínos helyzetben is, és így válaszolt, elhallgattatva az asszonyi sírást-rívást és kishitűséget: „Nem volt? Majd lesz!” És már a következő napon, szerdán nekikezdett a nagyheti szertartásoknak, és annak rendje-módja szerint el is végezte valamennyit, persze mindet egy heti késedelemmel. Mivel pedig faluhelyen a húsvét nemcsak ünnep, hanem szórakozás is, a legközelebbi hét falu népe, amikor elterjedt a hír, hogy K. Ákos falujában későbbre esik a húsvét, odasereglett, s végigélvezte újra a nagyheti ájtatoskodások örömeit. K. Ákos jót akart, de amit tett, már-már eretnekség-számba ment, mert noha a húsvét időpontja változó, mégis szigorú szabályok szerint a tavaszi napéjegyenlőséghez igazodik, aminek K. Ákos fittyet hányt. Nem is kerülte el az illetékes egyházi hatóság vizsgálatát, melynek folyamán kiderült, hogy gondolkodása, de talán elmeállapota is erősen eltér attól, amit az egyház papjaitól megkövetel. Nagy szerencséje K. Ákosnak, hogy nem az inkvizíció korában élt, mert bizony akkor el nem kerülte volna a kínpadot és a máglyahalált. Ez emberségesebb időkben fölöttesei megelégedtek annyival, hogy berendelték szolgálatra az érsekség székhelyére, és kinevezték az érseki liceumi könyvtár könyvtárosává. Különös egy intézmény volt ez, mivel könyvet sem kikölcsönözni, sem az olvasóteremben használni nem volt szabad, s a látogató a zárt szekrényekben elhelyezett kötetek aranyozott gerince helyett csupán a mennyezetnek az egyes tudományágakat ábrázoló freskóit bámulhatta meg, de tudományt nem szívhatott magába. Elmondták az idegenvezetők, hogy itt őrzik Mikes Kelemennek nem létező nagynénikéjéhez írott leveleit is. Közbevetőleg, egy nem létező nagynénivel folytatott levelezésnek egyaránt vannak előnyei és hátrányai, mert válaszra, vigasztalásra, nyájas szavakra hiába várunk, viszont feddéstől vagy kellemetlen családi pletykáktól sem kell tartanunk. K. Ákos tehát kapott egy stallumot, ahol nem volt semmi dolga, szerény fizetést, ellátást az érseki konyháról és egy szobát a liceum épületének második emeletén. Mivel pedig az egri liceumban igen magasak az emeletek, annál csodálatosabb, hogy amikor anyai nagyapám, negyvenegy évesen, egy éjszaka, éjfél körül váratlanul meghalt szívrohamban, bár előzőleg nem betegeskedett, és nem is panaszkodott a szívére, K. Ákos éjjel két órakor megjelent a halottas háznál, mondván, hogy kevéssel előbb megzörgették az ablakát, s fölismerte nagyapám hangját, aki ezt kiáltotta be: „Ákos! Elpályáztam!” Egyébként K. Ákos, mióta falujából visszakerült, senkivel sem érintkezett a családból, noha senkivel sem volt haragban. Az említett éjszakai látogatás után nagyanyámnál sem járt soha többé. Már említettem, hogy K. Ákos ablaka az érseki liceumban igen magasan volt. Legföljebb tűzoltólétrával lehetett volna kívülről megközelíteni, de nagyapám nem tűzoltó volt, hanem törvényszéki bíró. Ilyen előzmények után nem csoda, hogy amikor nyolcéves koromban ki-kirendeltek, mint többi osztálytársamat, ministrálni a nagytemplomba, s egy ízben épp K. Ákoshoz kerültem, aki az egyik mellékoltárnál misézett, félénk kisfiú létemre óvakodtam fölfedni előtte kilétemet. A misét szentségkitétel előzte meg, s K. Ákos, miután elhelyezte a szentségtartót az oltárszekrény tetején, mielőtt visszajőve elkezdte volna a lépcsőimát, egy ujjal megfenyegette az oltáriszentséget, e szavak kíséretében: „Aztán le ne essél!” Nemigen hallotta ezt rajtam kívül senki, mivel messze voltak onnan a templomi padsorok, s a főoltárnál nem is folyt mise, vagyis a templom szinte üresen állt. K. Ákos azonban nem fenyegetőleg, kihívóan vagy tiszteletlenül tette, amit tett, hanem tréfásan, ajkán hamiskás mosollyal, mint aki oly bizalmas barátságban van a mennyeiekkel, hogy efféle ártatlan tréfálkozást bízvást megengedhet magának. Természetesen, a középkorban ezért is máglyára került volna, ha valaki följelenti. Ezután hosszú ideig csak a városban láttam néha-néha K. Ákost, aki alacsony, kopasz emberke volt fiatalságom idején, arcán a jámbor együgyűek jóindulatú mosolyával. Nem is láthattam gyakran őt, mivel egyre inkább kerülte az embereket, és csak a kora délutáni órákban, kivált nyáron, amikor legforróbban sütött a nap, sétálgatott a Főutcán, ahol mi laktunk, s kétszáz méterrel odébb, a túlsó oldalon állt a cisztercita gimnázium, ahol tanáraink délután tanították a gyorsírást vagy a tanrendben nem szereplő idegen nyelveket. K. Ákos még mindig az alacsonyabb rangú papok fekete cingulumát viselte. Hetvenéves korában hajdani szemináriumi vetélytársa, Sz. Lajos egri érsek esperesi címet akart neki adni, hogy lila színű papi övet hordhasson, de K. Ákos visszautasította, ezekkel a szavakkal: „Lajostól nem kell!” És fekete övet viselt mindhalálig. Élete utolsó két évtizedében a kóbor kutyák istápolója lett. Télen szobájába vitte fel őket éjszakára, hogy meg ne fagyjanak. Nyári forró délutánokon pedig, mikor a gimnáziumba tartó vagy onnan jövő diákokat kivéve, legföljebb egy-egy városi utcaseprő kavart nyírfaseprőjével a Főutcán hatalmas porfelleget, de össze nem söpörte a leülepedett port, talán azért, hogy munka holnapra is maradjon, aztán, pár méterrel odébb másik felhőt kavart, K. Ákos a kocsiút közepén kenyeret osztogatott a kutyáknak. Utoljára is így láttam őt, nem sokkal halála előtt, s ez a kép él róla örökre bennem. Áll az út közepén a kis, töpörödött, öreg pap. Hat-nyolc kutya ugrálja körül, a kicsik hasáig tudnak csak felugorni, de a nagyobb kutyák K. Ákos kopasz fejét szántják végig ugrálás közben praclijukkal. A magasba tartott kenyérszelet körül a napkorong mintha színarany monstrancia lenne. S ahogy a csoport közelébe érek, látom, hogy K. Ákos ajka mormol valamit, talán latin szavakat, mielőtt a kenyeret szétosztaná a szegény, éhező, négylábú teremtmények között, melyeknek nincsen halhatatlan lelkük, és ezért nem juthat részükül a túlvilági élet, mit a saját kiváltságának tekint a tudatlan emberi dölyf. Pedig habozás nélkül áldozzák értünk életüket, hogyha rablók törnek a házra. És hány, de hány pusztul el szomorú hűségből éhen-szomjan gazdája sírján. S ha rosszat tesznek is, csak ösztönből cselekszik, nem gonoszságból, mint mi, emberek.