Egy elkallódott lángész

Van úgy, hogy hitvány szállásra talál az égi láng, de silány otthonát mégsem hagyhatja el, ott pislog, veckelődik, nem képes föllobogni, s kialszik ő is, amikor a sárház összedűl. Sosem tudjuk meg, milyen lett volna fénye, ha szabadon áraszthatja azt. Ily hitvány szállása volt annak idején a géniusznak H. Anti zeneművész porhüvelye; később kiderül, miért illethetem őt csupán ezzel a nagyon is általános megjelöléssel. Első emlékem H. Antiról, mikor apró fiúcskaként meghallottam őt nagybőgőn gyakorolni anyai nagyanyám házának kertre néző, földszinti szobájában, mit bérbe vett, s ahol lakott, mint notórius lakbér-nem-fizető, mindaddig, míg nagyanyám ki nem adta útját. Egy, hogy H. Anti vállig érő hajat viselt, ami gyermekkoromban nem volt olyan általános divat, mint manapság, sőt párját ritkító különlegesség-számba ment. H. Anti valószínűleg művész-voltát kívánta hangsúlyozni ezáltal. Akkor még lágyabbak voltak vonásai, csak távolról utaltak arra a karvalyorrú, rezes képű férfiúra, akivé az ital formálta őt az emberélet derekán. Művészünknek sokáig dédelgetett álma volt egy nagybőgő-hangverseny, amit majd ő fog világ csodájára adni, bebizonyítandó, hogy ez az instrumentum voltaképpen kiváló szóló-hangszer is, és ő lesz annak első virtuóza. Egyedül az volt a bökkenő, hogy a zeneirodalom nagyjai, sőt kevésbé nagyjai sem írtak versenyművet nagybőgőre, úgyhogy H. Antinak magának kellett volna ilyen műveket szereznie, de mivel ezt elmulasztotta, a hangverseny is füstbe ment. Kamasz koromban H. Anti gimnáziumunk zenetanára és az iskolai zenekar dirigense volt néhány éven keresztül, s noha még nem jutott túl az egyre lefelé vezető élet- és művészpálya fele útján, nem volt már keményített mellű inge, csupán manzsettái és ing nélküli plasztrona; utóbbit nyakába akasztotta, rá csokornyakkendőt kötött, keményített kézelőit pedig kabátujján belül végigfutó cukorspárga tartotta, s miközben Hérold „Zampa”-nyitányát dirigálta vagy pedig Middletontól „A néger álma” című szerzeményt, mivel csak ezt a két számot tanította be, s vezényelte felváltva a tanév-nyitó vagy záró ünnepségeken vagy bármilyen más alkalomból, szóval, vezénylés közben néha félrecsúszott a plasztron, s H. Anti sovány bordáit láthatta egy pillanatra előtűnni a zenekar, a keményített kézelők pedig nemegyszer előrecsúsztak ujjai hegyéig madzagostul, mindaddig, míg a gimnáziumunkat vezető cisztercita atyák megunták a pálinkás üvegtől bűzlő kottaszekrényt a zeneszobában, és ők is kiadták szépszerén H. Anti útját. Évek múlva hallottam, hogy kisebb cigánybandákat „stimmel össze”, vagyis tanít meg azonos hangnemben játszani; fizetése itt is inkább ital, mint pénz lehetett. Volt egy úri ivókompánia, tagja H. Anti is, akit még mindig úriember-számba vettek, hisz jobb családból származott, és a zenetanári képesítést valóban megszerezte. Borát fizették, de csúnya tréfákat követtek el rovására ennek fejében. Hallottam, hogy pohara szélét méregerős paprikával dörzsölték be, mialatt kisebb dolgát végezni távozott. Szájához emelte s lecsapta azonnal a poharat. „Gazemberek! Kutyák!” – üvöltötte, de csak röhögtek rajta cimborái. Nem volt megállás már a lejtőn. Ötven éves korára valami gerincbántalom támadta meg, kétrét görnyedve vánszorgott az utcán, az ivócimborák is megtagadták, ágyrajáró lett egy találkahelynek használt szobában, s ha párocska érkezett, át kellett engedni a helyiséget. Azt beszélik, könyörgött: „Nagyon kérem magukat, ne kívánják tőlem, hogy kimenjek sétálni éjszaka ebben az istenverte hidegben. Nézzék, itt ez a bekecs, ha a fejemre húzom, semmit se hallok, és semmit se látok.” Hírlik, hogy jobb érzésű pároknak meg is esett a szíve rajra. Aztán meghalt H. Anti, nem tudom pontosan, milyen betegség vitte el. De a hűtlenné lett kompánia megemberelte még egyszer magát, s nagy temetést rendeztek neki. Feje alá egy nyaláb kottát helyeztek, amikor koporsóba tették, jobb oldalára egy liter vörös, bal oldalára egy liter fehér bort, s cigánybanda húzta a nótát a halottaskocsi előtt a sírig. Egyszer, szülővárosomban járva, megkérdeztem doktor F. Tivadart, az említett kompánia legokosabb tagját, aki bridzs-könyvet is írt, lángelme volt-e csakugyan H. Anti zenetanár, és ő habozás nélkül igennel válaszolt. Arra a kérdésemre, hogy vajon zeneszerzői, előadóművészi vagy karnagyi minőségben juthatott volna a legnagyobbak közé, doktor F. Tivadar mély meggyőződéssel azt felelte: „Akármelyikben, ha akarta volna.” (Sajnos, úgy látszik, nem akarta.)