Mintsem bölcselmetek álmodni képes

Időzzünk még egy kicsit a meglepő dolgok övezetében,
és essék szó ezúttal a tárgyak
kiszámíthatatlan viselkedéséről, titokzatos
tulajdonságairól. Volt két egyforma, nikkelezett vasból készült,
igen erős cipőhúzónk, megvoltak már gyermekkoromban is,
olyan masszívak és szilárdak, hogy talán egy cirkuszi
erőművész se tudta volna meghajlítani őket,
s mégis egy reggelen, amikor jobb sarkammal
a szokásos mérsékelt nyomást alkalmaztam cipőhúzás közben,
éreztem, amint meglágyulva görbülni kezd ez az oly kemény tárgy,
s valóban, csúnyán meggörbült állapotban maradt,
noha még jobban meghajlítani minden erőm megfeszítésével se bírtam,
hiába is próbálgattam. Szépséghibája miatt
mégis nemsokára kidobtuk ezt a cipőhúzót,
a párja ma is megvan görbületlenül,
csupán nikkel-bevonatát pettyezték be apró szeplőkkel az évtizedek.
„Úgy látszik, van az anyagnak valami gyönge pontja,
csak éppen nagyon nehéz telibe találni.”
Így gondolkoztam akkor felületesen, később sem jártam utána.
Ma sem tudom, hogyan vélekednének erről
a fizikusok. De voltak egyéb titokzatos tárgyaink is,
például az az alpakka evőkanál, amelynek öt társa
együtt tűnt el megmagyarázhatatlan módon
apám temetése napján, akinek kedvencei voltak
ezek a kanalak, mondván, hogy könnyebbek a többinél,
kellemesebb velük enni. Nem tudom, miért hagyott
apám számunkra emlékül egyetlen kanalat, föltéve, hogy a többi ötöt
ő vitte magával a másvilágra, amiben erősen
kételkedem. Mégis meglehet, hogy néha a halottak is
feledékenyek. Ez a kanál használaton kívül helyeztetett,
de mégsem dobtuk el, sőt magunkkal hoztuk végül Budapestre is,
és még évekig pihent a fiókban,
egyéb evőeszközök társaságában. Volt azonkívül egy üvegpoharunk is,
már szintén egyedi darab, s noha társai
nem egyszerre tűntek el, hanem egymás után
törtek el a használatban, s jóllehet anyám nem vonta ki végképp
a forgalomból, bárki más ihatott belőle,
egyedül ő nem, és ha némelykor magam terítettem meg az asztalt,
s megfeledkezve a pohár tabu-jellegéről,
anyám terítékéhez állítottam, nem szólt semmit,
csak fölkelt, és kicserélte. Kérdésemre, miért teszi,
nem adott magyarázatot. Így hát nem firtattam tovább a dolgot,
de egyszer, évekkel később, ezt a poharat
vittem magammal a szabadsághegyi szanatóriumba.
Amikor tíz hónap múlva elbocsátottak onnan,
táskám kicsinek bizonyult minden holmim befogadására,
ezért a rossz emlékű ivóalkalmatosságot
néhány más aprósággal együtt
otthagytam. Mindez nem lenne említésre méltó,
hogyha nem ez lett volna utolsó szanatóriumi tartózkodásom.
A pohárral együtt ott maradt a több mint negyven éven át
kínzó betegség is. Kigyógyultam a Csokonai Vitéz Mihályt,
Reviczky Gyulát, Tóth Árpádot s még annyi más költőt sírba vivő
kórból. (Persze, a következményes bajok,
a tüdőtágulás, a jobbszív-elégtelenség,
a nehézlégzés, azóta is gyötörnek.)
Jó volna tudni, miféle poharat
kellene még elhagyni valahol, hogy elmúljék tőlem
ez a keserű pohár.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]