Több dolgok vannak földön és egen

Nemigen történtek velem csodálatos események, nem lehettem természetfölötti dolgok tanúja, páratlan kalandok részese. Nem kaptam el villámgyors mozdulattal a fülem mellett elzúgó ufókat. (Igaz, sohasem is zúgtak el fülem mellett, sőt távolabb sem.) Nem szólt be ablakomon az édes aquinói doktor, mint néhai pályatársamnak, H. Bélának ablakán. De hiába szólt volna be, én akkor is félnék a gonoszoktól. Mégcsak egy tüzes meteorkő se csapódott be közelemben, noha láttam nemegy, a meteorkőnél veszedelmesebb becsapódást, sőt számos alkalommal magam is becsapódtam, hála kitűnő és kevésbé kitűnő embertársaimnak. Szóval, csodák nélkül zajlott le életem, s ámbár nem a csodavárás jegyében, mégsem teljes híjával a különös és meglepő élményeknek. Három ízben tapasztaltam olyasmit, amit azóta sem tudok megmagyarázni. Az első eset a század húszas éveiben történt, egri lakásunkban. Anyám, Elvira nevű barátnőjével együtt, kinézett egy vasárnap délután, virágmintás diványpárnára könyökölve, szalonunknak a Főutca nyüzsgő sokaságára tekintő, első emeleti ablakán, mindketten nagy állatbarátok. Odalent egy fiatal katonatiszt haladt, igen szép fajkutyával oldalán. „Jó lenne, ha feljönne hozzánk az a gyönyörű kutya” – szólt a barátnő halkan. (A tiszt az utcazajban semmiképp sem hallhatta meg.) Különben is, anyámék a kutya ismeretségére vágytak, nem az övére. Kevéssel utóbb mindketten elhagyták az ablakot, hogy uzsonnához készüljenek. E pillanatban nagyot csattant az előszoba-ajtó rézkilincse – az ajtó nappal nem volt kulcsra zárva –, s a szép kutya ott állt az előszobában, gazdája nélkül. Beinvitáltuk a kedves állatot, s kínáltuk volna ezzel-azzal, de ő csak körüljárta a szalont, hagyta ugyan fejét megsimogatni, mégis, mint aki kívánságunknak csupán udvariasságból tesz eleget, jelezve, hogy nincs sok ráérő ideje, eltávozott, ahogyan jött. Többé sosem láttuk viszont. Hadd tegyem hozzá, hogy az ablak helyzetéből nem találhatta ki az utcai járókelő, melyik a lakás ajtaja. Mert az mégiscsak elképzelhetetlen, hogy a kutya leolvasta az ajtóról apámnak fémlemezre vésett nevét. A másik különös eset ekképp történt: egypár évvel később, kamaszkoromban, anyámmal együtt észrevettünk a hálószoba egyik ablakának virágládájában a muskátlin pihenő két különös rovart. Légyfélék voltak, de a házilégynél jóval nagyobbak; fekete testük hosszúkás, átlátszó hártyaszárnyukon tűzpiros pettyek. De a legkülönösebb, hogy a rovaroknak kétágú farkuk volt, akár a madaraknak, parányi, szürke tollakból. Éppen rekkenő nyár tombolt, nem meglepő hát, hogy anyám meg én arra gondoltunk, e rovarok petéit valami banánszállítmánnyal hozhatták be a trópusokról, s a tartós nyári forróságban itt is kikeltek. Mint vérbeli állatbarátoknak, eszünkbe sem jutott foglyul ejteni őket. Egyedül természetrajz-tanárunknak mondtam el a furcsa fölfedezést, ő azonban leszamarazott, mondván, tollfarkú rovarokat nem ismer a természettudomány, sem a forró égöv alatt, se máshol. A harmadik meg nem magyarázható esemény 1949-ben történt, kevéssel apám halála után, mikor anyám felköltözött Budapestre. Négy napon át folyt a ládák kirakodása, képek felszögezése, könyveknek szerzőik szerinti alfabetikus rendberakása, mert csak ketten végeztük mind e munkát. A negyedik nap estelén elkészültünk, fáradtan lefeküdtünk, s álomba szenderültünk, miként a régi költők mondanák. Körülbelül másfélórai alvás után, éjszaka egykor pokoli lármára riadtunk fel, mintha dühöngő őrültek cintányérokat vagdaltak volna a padlóhoz az ebédlőkredenc előtt. (Ez az egyetlen, nagy szoba szolgált hálószobának, könyvtárnak, ebédlőnek, dolgozó- és fogadószobának.) Az utolsó két csattanást ébren hallottam már, ágyamban felülve. „Eddig nem hittem kísértetekben, de úgy látszik, mégiscsak vannak” – így szóltam. „Ez borzasztó!” – mondta anyám is. Villanyt gyújtottam, bejártam a szobát, de teljesen eredménytelenül. Másnap reggel mégis találtam valamit, egy képkeret belsejéről levált, mintegy ötcentiméteres, szinte súlytalan lécdarabkát a szőnyegen, az ebédlőkredenc előtt. Próbákat végeztem vele, fémtárgyakra ejtettem jó magasról, teljes erővel hozzávágtam egy ezüst cukortartóhoz, de csak alig hallható, gyengécske hangot tudtam előcsalni, nem cintányércsattogást. Mint mondtam, 1949-ben történt ez a különös esemény. Azóta nem tapasztaltam újabb, megmagyarázhatatlan jelenségeket. A csodák kora, úgy látszik, lejárt.