Egy (vagy két?) letört liliomszál

Tizennégyéves koromtól meztelen nők kezdtek látogatni éjszaka, forrók és engedékenyek. Húsz-huszonöt éves, szép arcú, szép termetű nők, látszólag ivarérettek, alkalmasak a szerelemre és anyaságra. Ismeretlen valakik valahonnan, csöppet sem hasonlók azokhoz a korombeli kislányokhoz, akikkel a házi zsúrokon, egy-egy rejtettebb szobasarok félhomályában gyors és ügyetlen csókokat váltottunk, szüntelen félve a rajtakapástól. Csak egy, de annál nagyobb fogyatékosságuk volt ezeknek az álombeli szépségeknek; ugyanis hiába kerestem testük megfelelő helyén azt, amit Villon olyan csodaszépen írt körül: „a szerelem házát a kis kert közepén.” Nyoma sem volt se kis kertnek, se házikónak. Megtettem, amit tehettem, de nem találtam sohasem az ajtót, valamiféle rést, mely ama házba vezet. Álmaim úgy végződtek, ahogyan a kamaszfiúk erotikus álmai általában végződni szoktak, mégis fura hiányérzet maradt nyomukban. A természet igen elmésen, mondhatnám gúnyos célzatossággal egyesítette a szerelmi örömre és az anyagcsere folyékony részének lebonyolítására szolgáló szervünket. Ezek szerint az álombeli nőknek, úgy látszik, nem volt anyagcseréjük, talán istennők lehettek. De ha szerelmi gyönyörre se vágytak, miért látogatták mégis olyan szorgalmasan ágyamat, míg aludtam? Mire volt jó szenvedélyes odaadásuk ? Ez a visszás állapot jó két éven keresztül tartott, és az sem segített, hogy időközben, részint könyvekből, részint az idősebb fiúk elbeszélései nyomán tökéletes kiképzést kaptam elméletben a nemi élet anatómiájáról és a technikai lebonyolítás módozatairól. A várva várt feloldást csak a gyakorlat hozta meg, amikor, kevéssel tizenhetedik évem betöltése előtt, az angliai Birkenhead városának közelében megrendezett dzsemborin a magyar csapat tagja lehettem, és két héten át éltem a táborban, meglehetősen mostoha körülmények között, mivel szüntelenül és színtelenül esett a szürke eső, és nem kaptunk szalmazsákot fekvőhelyül, csupán egy igen vékony gumilapot, alig vastagabbat az akkoriban használatos, olla-gumi néven ismert, népszerű óvszernél, továbbá egy, a gumilap fölé helyezendő gyékényt, aminél vékonyabbat életemben se láttam. Sátrunk talaja nedves volt, ennek ellenére mégis kőkemény. Egy katonaviselt angol öregcserkész azt tanácsolta, ássunk valami kisebb mélyedést megfelelő helyen, ahol oldalfekvésben tomporunkat, hanyatt fekve pedig fenekünket helyezhetjük el; akkor kényelmesebb lesz a fekvőhelyünk. Az egymás mellett alvók egymásnak vetett háttal aludtak, kölcsönösen melegítve egymást, mert csupán egy-egy plédet hoztunk magunkkal fejenként, melegebb ruhát pedig egyáltalán nem, hisz otthon forró nyárban keltünk útra. De itt a táborban s éjszaka a sátorban is dermesztő volt a hideg. A napi élelmiszer-adagot nyersanyagban adta ki a táborparancsnokság élelmezési részlegének a szó valódi és átvitt értelmében egyaránt skót főnöke, mi pedig többnyire nem tudtuk, hogyan kell az ismeretlen élelmiszereket elkészíteni. Egy ízben szafaládé vastagságú kolbászfüzéreket adtak, s miután bicskával elnyiszáltuk a kolbászok meglepő keményen ellenálló héját, halvány-rózsaszínű, savanykás ízű, leginkább nem illatosított fogpasztához hasonló pépre bukkantunk, közel az ehetetlenség végső határához, de aki olyan éhes volt, mint mi, meg tudta enni, kenyérre kenve. Csak később hallottuk, hogy nyers pépet ettünk, és ha megsütöttük volna a kolbászokat, a hazai sült kolbászhoz megszólalásig hasonló, jó ízű ételt ehettünk volna. Mellesleg szólva, fogalmam sincs, milyen hangon szólna egy megszólalásig hasonló kolbász egy másik kolbászhoz, vagy az emberhez, aki elfogyasztja. De elég ebből! Térjünk rá férfiúvá-avattatásom történetére. Felsőbb helyen elhatározták, hogy egyik este közös tábortüzet rendeznek, műsorral egybekötve, a finnugor nyelvcsaládba tartozó nemzetek cserkészeinek. Egy osztálytársammal, a szép arcú és daliás O. Lászlóval, mint későn érkezők, a leghátulsó sorok egyikében telepedtünk le a nedves fűre, s egy fiatal észt vagy finn cserkészlány váratlanul kettőnk közé ült, és valószínűleg a finnugor testvériség jeléül, jobb kezével osztálytársam, baljával pedig az én kezemet kezdte szorongatni, majd a fel-fellobbanó nagyobb lángok fényénél mindkettőnket alaposabban szemügyre vett, s száznyolcvan centiméteres osztálytársam jobban megnyerte tetszését, mint én, aki arcra csinosnak mondható, de szerény középtermetű és cingár kamaszfiú voltam. El is engedte hát az ifjú lány az én kezemet, hogy azzal is osztálytársam hajába túrjon, arcát simogassa, majd láttam, hogy keze becsúszik O. László cserkészinge alá, s egyre lejjebb és lejjebb matat, s mikor egy bizonyos pontot elért, a nálam szemérmesebb O. László felugrott, elrohant, és eltűnt a sötét éjszakában. Ekkor a lány, úgy látszik, rám fanyalodott, és engem kezdett volna munkába venni. Jelekkel értésére adtam, hogy jobb volna valami elhagyatottabb helyet keresni. Úgy terveztem, beviszem a lányt az elnéptelenedett táborban az üres sátorba, de a sátrakhoz közeledve láttuk, hogy a táborparancsnokság angol cserkészfiúkkal, vállas vagy nyurga ifjakkal őrizteti az üres táborokat. Nem maradt más, csak az erdő. Koromsötétben botorkáltunk a csepegő lombú fák között. Mindkettőnk cserkészköpenyét leterítettük az ázott fűre, azonban annyira dideregtünk már, hogy ruházatunkat csak az okvetlenül szükséges helyeken lazítottuk meg, s hamarosan a fiatalság akadályt nem ismerő vadságával vonaglottunk a nedves fűtől átnedvesedett köpenyeken. Talán mondanom sem kell, hogy ezúttal sikerült megtalálnom ama kis kertet és a házikó bejáratát is. Vajon járt-e előttem más is ott? Nem tudom biztosan, de valószínű, hogy igen. Tehát az is valószínű, hogy nem két, csupán egy liliomszál hervadt le azon az éjjelen. Az eső éppen szünetelt, de a szélrohamok szakadatlanul hintették ránk a vizet a nedves lombok közül. Végül is bőrig áztunk, én persze még jobban, mint a lány. Emlékszem, hogy csókolózás közben a szél az ő nedves haját többször is az én félig nyitott szájamba fújta, s ujjaimmal kellett kiszedni onnan a csapzott fürtöket. A lány arcának és hajának angol esőszaga volt. Nyilván nekem is angol esőszagom volt, ahogy általában mindennek és mindenkinek angol esőszaga volt e vidéken. Csuromvizesen jöttünk ki a fák közül, és egy utolsó csókkal elváltunk. A lány mondott a búcsúzásnál valamit, számomra ismeretlen anyanyelvén. Én is mondtam valamit magyarul, amit pedig ő nem értett. Másnap próbáltam újra megkeresni a lányt, de a nemzetközi tábor zűrzavarában reménytelen volt ez a vállalkozás. Azonkívül mindketten csak a távoli tábortűz fel-fellobbanó lángjainál láttuk bizonytalanul egymás arcát, az erdőben pedig szinte koromsötét volt, tehát hamarosan felhagytam a kereséssel. Mint említettem, csak középtermetű kamaszfiú voltam, százhatvanhat centiméter; abban az időben ez is középtermetnek számított. Huszonkilenc éves koromban, a bordaműtét után három centit veszítettem testmagasságomból, mikor pedig már hatvanéves is elmúltam, az öregedés további két centimétert zsugorított rajtam. Nemsokára a kriplik között kötök ki, ha ugyan nem vagyok már most is ott. Sajnos, mire a törpék méretére zsugorodom, cirkuszi törpének már túl öreg leszek, aligha fogok tudni bukfencet vetni. Kerti törpének talán megtenném szerényebb házaknál. Kár, hogy az agyagból való kerti törpék sokkal jobban állják az időjárás viszontagságait. Néha eljátszom a gondolattal, hogy él valahol külföldön egy gyermekem, aki most hajszál híján ötvenéves. De nem tudnék gyermekemnek tekinteni egy ismeretlen, javakorabeli férfit vagy egy többgyermekes családanyát. És valljuk be, nevetséges látvány, ha egy apa vagy nagyapa csak tolmács segítségével tud érintkezni gyermekével és unokáival. Még szerencse, hogy egy alkalmi szerelmi együttlétből ritkán születik utód. Montaigne olvasása közben, annak idején meghökkentett ez a mondat: „Három gyermekem volt, vagy négy.” Első olvasásra nem értettem, mi az oka ennek a bizonytalanságnak vagy túlzott nagyvonalúságnak. De ma már belátom, hogy a saját emlékirataimban mindössze annyit mondhatok ugyanerről a témáról: „Egy gyermekem volt, vagy egy sem.”