Oroszlánkörmök szárnypróbálgatása

„Oroszlánkörmök szárnypróbálgatása!” Nyilván sokan elmarasztalnának e csúnya képzavarért, de aki így gondolkodik, nem egy gyékényen őröl velem, nem egy malomban árul. Legjobb hát tiszta vizet önteni a nyílt kártyák közé, s jóelőre fölhívni a figyelmet, hogy már az ókor (kivált a perzsák) művészetében találkozunk szárnyas oroszlánokkal, és kétségtelen, hogy szárny nélkül semmiféle körmök sem képesek szárnyalásra. Mindenekelőtt meg kell vizsgálnom, mennyi a hasonlatosság köztem és egy oroszlán között. Látszólag semennyi, hiszen erőben vagy bátorságban nem mérhetem magam a sivatag királyához: az ő sörénye sárga, dús, az enyém ősz és ritka már, ő bojtos farkával hessenti el testéről a legyeket, magam csak kezemet használhatom e célra. De egy dologban mégiscsak hasonlítunk: az oroszlán egyetlen példányt ejt el csupán az antilop- vagy gazellanyájból s beéri vele másnapig. Magam úgyszintén, ha megírok egy négysorost, vagy lefordítok egy epigrammát, abbahagyom aznapra a munkát, szóval, a legcsekélyebb zsákmánnyal is beérem, és elégedetten heveredek le barlangom szegényes vackára, ha van pihenni ürügyem. De ideje végre visszaemlékezni, hogyan kezdtek el réges-rég sajátkezű oroszlánkörmeim szárnyat növeszteni. Egy kicsit hóbortos nagynéném nyolchónapos koromban észrevette, hogy ha szavakat mondanak előttem, ismételni próbálom azokat, de egyelőre eredménytelenül, pedig még erőlködő fejmozdulataim is tanúsítják szándékomat. „Maga még megőrjíti azt a szerencsétlen gyermeket!” – kiáltott ilyenkor húgára anyám. Úgy gondolta, hogy az életkoromhoz képest túl nagy szellemi erőfeszítés ártalmamra lehet. De nagynénémnek nem voltak efféle aggályai, s néhány hónappal később, amikor már valóban tudtam beszélni, elkezdte fölolvasni mesék helyett Ady Endre versesköteteit, ami ellen nem tiltakoztam, sőt figyelmesen végighallgattam „Az ős Kaján”-t vagy „A fekete zongorá”-t. Alig múltam három éves, máris elkezdtem versikéket faragni, s ezek közül a családi szájhagyomány egyet-kettőt megőrzött. De nem idézek belőlük, hiszen szájhagyomány és szövegromlás ikertestvérek. Mégis, egy-egy épségben maradt sortöredék, például: „ott léptet a halál…”, vagy ugyanezen versike befejező sora: „és semmi, semmi, semmi…” arról árulkodik, hogy Ady lírájának ha nem is a lényegéből, de hangulatából és külsőségeiből már kisgyermek koromban megsejtettem valamit. Mikor ötéves múltam, oldalszámra tudtam idézni „Az egri csillagok”-ból, és mivel különös véletlen folytán egy Mariska nevű kamaszlány, akinek bátyja Gárdonyi Géza kertésze volt, egyszer magával vitt, amikor testvérét meglátogatta, én, élve az alkalommal, a virágágyak között sétálgató idős író elé pattantam, és saját könyvéből hosszan idéztem, ő pedig példás türelmet tanúsítva, meghallgatott. (Ma is előttem még a jelenet; látom a napsütötte kertet s magammal szemben az írót, soványan, őszes kefefrizurával.) Gárdonyi ezután bement a házba, s levelet írt anyámnak. Azt tanácsolta, ne írasson be az elemi iskolába. Nem tudom, mivel indokolta ezt, mert a levél, sajnos, elkallódott. Mindenesetre, ha anyám megfogadta volna a tanácsot, nem tanulok meg írni, következésképp verseket sem írok. Lehet, hogy csak nyert volna ezáltal a magyar irodalom, de bízzuk a kérdés eldöntését az utókor ítélőszékére. Az iskolai olvasókönyvben aztán olyan verseket olvastunk, hogy közöttük Eötvös Józseftől „A megfagyott gyermek” kiemelkedő remekmű-számba ment; kezdett hát elmenni a kedvem a költészettől. Igaz, nyolcévesen még megírtam „Az Attila népe” című hazafias költeményt, hangsúlyos hatosokban, a rímelés terén már-már megközelítve Pósa Lajos színvonalát, sőt ezt az általános sikert aratott művemet elszavalhattam az évzáró ünnepségen, s még a helyi lap is közölte, mint egy nyolcéves gyermek alkotását. Költői pályafutásom ezután mégis hosszú évekre lezárult. „Az Attila népé”-t szövegromlás nélkül tudnám idézni, de rövid fontolgatás után rájöttem, hogy nem érdemes. Nekem legalább nem kell szégyenkeznem miatta, s akik nem ismerik, semmit sem vesztenek.