Első olvasótermem

1919 nyarának elején tanyára küldték a hétéves kisfiút, mivel fejletlen s vézna volt; tulajdonképpen súlyosabb beteg, de akkor még nem gyanította senki, noha alsókarján, lábszárán, combján néhány ártalmatlannak látszó, kisebb-nagyobb rózsaszínű foltocska támadt, mit az emésztéssel összefüggő, csekélyebb rendellenességnek minősített a háziorvos. Egy bérkocsis tüdőbajos feleségének tüdőbajos gyermekei voltak a kisfiú állandó játszótársai, kikkel egy házban élt. Talán nem is kell mondani, ki volt a fiú, de időben egymástól annyira eltávolodtunk, hogy már csak harmadik személyben tudok beszélni róla. Vendéglátója H. bácsi volt és hitvese, H. bácsi százhúsz kilós férfiú, az egri főkáptalan gazdatisztje, felesége finom hölgy, aki magázta férjét, s oly módon beszélt vele, ahogyan egy nem harapós, csak reménytelenül idomíthatatlan állathoz szól az ember. De H. bácsit ez csöppet sem zavarta, s ebéd után – mert jókat ettek e nehéz időkben is, ha mást nem, hát kacsát, csirkét, libát –, mindennap egy egész görögdinnyét kebelezett be, s utána hamarosan horkolt az ebédlő bőrkanapéján, mialatt neje a bárdolatlan hang elől a lakás legtávolabbi szobájába fölvetett fővel visszavonult, s a fiú magára maradt… Ilyenkor az üres szalonban szokott őgyelegni, ahol tarka matyóhímzéssel leterítve állt a zongora, de csak H. néni játszott rajta néha-néha, mikor vendégek jöttek vacsorára, például F. úr, szolgabíró a járás székhelyén, a híres nótaköltő öccse (vagy unokaöccse?), alacsony, ripacsos arcú, karikalábú ember, aki mégis fennhordta orrát, s H. néni körül legyeskedett. H. néni sudár, szemrevaló asszony volt, legföljebb negyven éves, de jöttek H. bácsi gazdatiszt-társai is a szomszédos tanyákról, s vigadtak, mint távoli szigeten, ahová a nagyvilág hírei nem jutnak el. Szóval, unatkozott a kisfiú, s hallgatta a konyhában a legyek halálos zümmögését a szalagforma légypapír kínpadán vagy a furfangos üvegcsapdákban, hová az ecetes víz szaga csalogatta az ostoba rovarokat, (abba is fulladtak belé.) Ekkor mintegy mentőötlete támadt, s ha nem hajtotta is a természet parancsa, a kert egyik zugában álló kecses fabódé felé vette lépteit, bement, maga mögött behúzta a reteszt, s körülnézett a félhomályban. Nem érződött a helyiségben oly büdösség, mint várható volt, csak valami áporodott, savanykás és bizonytalan szag, mivel az ülőkén a köralakú nyílást kerek, fogantyús falappal zárták el használat után; különben is, a bódé résein keresztül állandóan behatolt a napfény meg a friss levegő. Egyáltalán nem volt kibírhatatlan. S amiért a fiú jött, fontosabb volt. Egy horgas szögre ugyanis nagy, négyszögletes papírlapokat tűztek föl vastag rétegben gondos kezek. Kivágatokat újságokból, képeslapokból, talán füzetes szerelmi- vagy ponyvaregények lapjait is, és noha mindegyik lap szövege megcsonkult a nyirbáló olló nyomán, mégis akadt elég olvasnivaló mindegyiken, nyilván azért, mivel a nyirbáló tekintetbe vette H. bácsi ülepének méretét, s ahhoz szabta munkáját. Tehát minden olvasmány töredék volt, és közülük csupán kettő ragadt meg a kisfiú emlékezetében. Az elsőben egy fiatal nő kétségbeesve könyörög ősz atyjához, ki kastélyából elűzni akarja igazságtalanul, valami el nem követett, irtóztató nagy bűn miatt szegényt. Nem derült ki, voltaképpen mi történt, de a fiatal nő őszinte kétségbeesése, a méltatlanul megbántott ártatlanság szenvedélye szavaiban, már akkor meggyőzte a fiút, hogy a vádlott igazat mond, s az atya téved. A fabódé födele alatt tragédiák felhői gyülekeztek, s kövér dongók hallatták gordonkahangjukat, kerülgetve az ülőke fogantyús zárófedelét, de a történet megszakadt, befejezetlenül, a lap alján. Közel két évtized múlva felbukkant a fiú olvasmányai közt ez az elbeszélés; Heinrich von Kleist szerezte, Montaigne anekdotája nyomán: O. marquise, a szép, fiatal özvegy atyjának kastélyában élt (aki, ha jól emlékezem, határőrgróf vagy valami eféle volt,) s váratlanul teherbe esett (mármint a marquise, nem az ősz atya,) noha makulátlan tisztaságban élt férje halála óta, s atyja most el akarta űzni házából és kitagadni, megszégyenítve mindörökre egy ártatlan szívet. (Ekkor következik a bódéban olvasott töredék jelenet.) Végül a lengyel tiszt, a ház vendége – ki hazája szabadságáért harcolt, s mert elbukott a szent ügy, külhonba menekült – bevallja, hogy halálosan beleszeretett a szép özvegybe, de mint földönfutó, nem léphetett föl kérőjéül, s mert vágya űzte, egy ízben meglopta imádottjának délutáni álmát, míg kerti nyugszékén pihent. Most az ifjú özvegynek is eszébe jut, álmából ébredve, mily zavart arccal látta egyszer a ház vendégét a bokrok közt tovaosonni. Mellesleg szólva, jó alvókája lehetett, s a lengyelnek is elég dolga akadhatott a hosszú szoknya no meg a csipkés bugyogó szalagjaival, pertlijével, míg kibontotta belőlük szíve hölgyét, majd újra visszacsomagolta észrevétlen. (S a nyugszéket sem két személyre méretezték.) De ilyen apróságokon nem akadtak fenn a régi írók. Azonban rövidre fogom szavam, pedig most jön az érdekesebbje, a másik történet, valami ponyvaregény töredéke, valószínűleg idegen nyelvből fordították. Két fiatal nőt autón szállítanak valahová, s az utasok csak későn veszik észre, hogy elrabolták mindkettőjüket, mert ismeretlen útirányba száguldanak szédítő tempóban velük, (talán óránként ötven kilométeres sebességgel is.) Ne feledjük, hogy még csak 1919-et írunk. Végül ismeretlen épület udvarára fordulnak be csikorgó fékezéssel, majd durva kézzel megragadják s végighurcolják őket lépcsőkön, folyosókon, aztán betaszítják a két szánalomra méltó teremtést egy hófehér ajtón, egy műtőnek fölszerelt helyiségbe, ahol rájuk vár a sebész, asszisztenseivel, szája előtt gézzel, sebészkéssel kezében… És itt ért véget a papír, épp a legizgalmasabb pillanatban. Ugyan mit akartak velük a gonosztevők? Mai napig találgatom. Mivégre kellett a sebész? Hisz egészségesek voltak és fiatalok, nővérek vagy barátnők. Ha az előbbiek, talán alkalmatlanná akarták tenni őket az anyaságra, hogy ne szüljenek gyermeket, aki sokmilliós vagyon örököse lenne. Vagy talán neves történelmi nőalakokra hasonlítottak, az egyik, mondjuk, Mária Lujzára, a másik Marie Antoinette-re, s egy őrült panoptikumába kellettek élőből preparált viaszbabának? Sosem tudom meg… De a két történetet leginkább tanulságuk miatt adtam elő. Darwin (vagy talán Siegmund Freud) szerint ugyanis az ember őse olyan állatfajta volt, amely az ivarérettséget ötéves korára elérte, mondván, hogy a gyermek szexuális lény, míg be nem tölti ötödik életévét, azután teljesen aszexuális, saját pubertásának kezdetéig. Nem merem megcáfolni a nagytekintélyű tudósokat, az általam elmondottak mégis azt sejtetik, hogy az aszexuális korú fiúgyermek érdeklődési köre inkább egyezik a kamaszokéval vagy a felnőtt férfiakéval, mint a kicsiny gyermekekével, mivel mindazt, amit első olvasótermemben e két töredéken kívül tanulmányoztam, mindazt, aminek valószínűleg nem voltak szexuális vonatkozásai, maradéktalanul elfeledtem. Azután már csak a hosszú utazásra emlékszem, váltott lovaskocsikon, Biharból át a Tiszán, s messze tovább, északnyugatra, ugyanazon a nyáron. A távolból nemegyszer hallatszott tompa ágyúdörgés. Elől a jóltáplált lovak trappoltak, időnként felcsapva szépen nyírt farkukat, hogy ügetés közben potyogtassák a kerekded, sárga lócitromot, éléstárát a verebeknek.