Egy magánzó emlékirataiból
Első olvasótermem
| 1919 nyarának elején tanyára küldték a hétéves kisfiút, |
| mivel fejletlen s vézna volt; tulajdonképpen súlyosabb beteg, |
| de akkor még nem gyanította senki, |
| noha alsókarján, lábszárán, combján néhány ártalmatlannak látszó, |
| kisebb-nagyobb rózsaszínű foltocska támadt, |
| mit az emésztéssel összefüggő, csekélyebb rendellenességnek |
| minősített a háziorvos. Egy bérkocsis tüdőbajos feleségének |
| tüdőbajos gyermekei voltak a kisfiú állandó játszótársai, |
| kikkel egy házban élt. Talán nem is kell mondani, |
| ki volt a fiú, de időben egymástól annyira eltávolodtunk, |
| hogy már csak harmadik személyben tudok beszélni róla. |
| Vendéglátója H. bácsi volt és hitvese, |
| H. bácsi százhúsz kilós férfiú, az egri főkáptalan gazdatisztje, |
| felesége finom hölgy, aki magázta férjét, |
| s oly módon beszélt vele, ahogyan egy nem harapós, |
| csak reménytelenül idomíthatatlan állathoz szól az ember. |
| De H. bácsit ez csöppet sem zavarta, s ebéd után |
| – mert jókat ettek e nehéz időkben is, |
| ha mást nem, hát kacsát, csirkét, libát –, |
| mindennap egy egész görögdinnyét kebelezett be, |
| s utána hamarosan horkolt az ebédlő bőrkanapéján, |
| mialatt neje a bárdolatlan hang elől a lakás |
| legtávolabbi szobájába fölvetett fővel visszavonult, |
| Ilyenkor az üres szalonban szokott őgyelegni, |
| ahol tarka matyóhímzéssel leterítve állt a zongora, |
| de csak H. néni játszott rajta néha-néha, |
| mikor vendégek jöttek vacsorára, |
| például F. úr, szolgabíró a járás székhelyén, |
| a híres nótaköltő öccse (vagy unokaöccse?), |
| alacsony, ripacsos arcú, karikalábú ember, aki mégis fennhordta orrát, |
| s H. néni körül legyeskedett. H. néni sudár, |
| szemrevaló asszony volt, legföljebb negyven éves, |
| de jöttek H. bácsi gazdatiszt-társai is a szomszédos tanyákról, |
| s vigadtak, mint távoli szigeten, ahová a nagyvilág hírei nem jutnak el. |
| Szóval, unatkozott a kisfiú, s hallgatta a konyhában a legyek |
| halálos zümmögését a szalagforma légypapír kínpadán |
| vagy a furfangos üvegcsapdákban, hová az ecetes víz |
| szaga csalogatta az ostoba rovarokat, |
| (abba is fulladtak belé.) |
| Ekkor mintegy mentőötlete támadt, |
| s ha nem hajtotta is a természet parancsa, |
| a kert egyik zugában álló kecses fabódé felé vette lépteit, |
| bement, maga mögött behúzta a reteszt, |
| s körülnézett a félhomályban. |
| Nem érződött a helyiségben oly büdösség, mint várható volt, |
| csak valami áporodott, savanykás és bizonytalan szag, |
| mivel az ülőkén a köralakú nyílást |
| kerek, fogantyús falappal zárták el használat után; |
| különben is, a bódé résein keresztül |
| állandóan behatolt a napfény meg a friss levegő. |
| Egyáltalán nem volt kibírhatatlan. |
| S amiért a fiú jött, fontosabb volt. |
| Egy horgas szögre ugyanis nagy, négyszögletes papírlapokat |
| tűztek föl vastag rétegben gondos kezek. |
| Kivágatokat újságokból, képeslapokból, |
| talán füzetes szerelmi- vagy ponyvaregények lapjait is, |
| és noha mindegyik lap szövege megcsonkult a nyirbáló olló nyomán, |
| mégis akadt elég olvasnivaló mindegyiken, nyilván azért, |
| mivel a nyirbáló tekintetbe vette H. bácsi ülepének méretét, |
| Tehát minden olvasmány töredék volt, és közülük |
| csupán kettő ragadt meg a kisfiú emlékezetében. |
| Az elsőben egy fiatal nő kétségbeesve könyörög |
| ősz atyjához, ki kastélyából elűzni akarja |
| igazságtalanul, valami el nem követett, |
| irtóztató nagy bűn miatt szegényt. |
| Nem derült ki, voltaképpen mi történt, |
| de a fiatal nő őszinte kétségbeesése, |
| a méltatlanul megbántott ártatlanság szenvedélye szavaiban, |
| már akkor meggyőzte a fiút, hogy a vádlott igazat mond, |
| s az atya téved. A fabódé födele alatt |
| tragédiák felhői gyülekeztek, |
| s kövér dongók hallatták gordonkahangjukat, |
| kerülgetve az ülőke fogantyús zárófedelét, |
| de a történet megszakadt, befejezetlenül, a lap alján. |
| Közel két évtized múlva felbukkant a fiú olvasmányai közt |
| ez az elbeszélés; Heinrich von Kleist szerezte, |
| Montaigne anekdotája nyomán: O. marquise, a szép, fiatal özvegy |
| atyjának kastélyában élt (aki, ha jól emlékezem, |
| határőrgróf vagy valami eféle volt,) |
| s váratlanul teherbe esett (mármint a marquise, nem az ősz atya,) |
| noha makulátlan tisztaságban élt férje halála óta, |
| s atyja most el akarta űzni házából és kitagadni, |
| megszégyenítve mindörökre egy ártatlan szívet. (Ekkor következik |
| a bódéban olvasott töredék jelenet.) |
| Végül a lengyel tiszt, a ház vendége |
| – ki hazája szabadságáért harcolt, s mert elbukott a szent ügy, |
| külhonba menekült – bevallja, hogy halálosan |
| beleszeretett a szép özvegybe, de mint földönfutó, |
| nem léphetett föl kérőjéül, s mert vágya űzte, |
| egy ízben meglopta imádottjának délutáni álmát, |
| míg kerti nyugszékén pihent. |
| Most az ifjú özvegynek is eszébe jut, |
| álmából ébredve, mily zavart arccal látta egyszer a ház vendégét |
| a bokrok közt tovaosonni. |
| Mellesleg szólva, jó alvókája lehetett, |
| s a lengyelnek is elég dolga akadhatott a hosszú szoknya |
| no meg a csipkés bugyogó szalagjaival, pertlijével, |
| míg kibontotta belőlük szíve hölgyét, |
| majd újra visszacsomagolta észrevétlen. |
| (S a nyugszéket sem két személyre méretezték.) De ilyen apróságokon |
| nem akadtak fenn a régi írók. Azonban rövidre fogom szavam, |
| pedig most jön az érdekesebbje, a másik történet, |
| valami ponyvaregény töredéke, valószínűleg |
| idegen nyelvből fordították. Két fiatal nőt |
| autón szállítanak valahová, s az utasok csak későn veszik észre, |
| hogy elrabolták mindkettőjüket, mert ismeretlen útirányba |
| száguldanak szédítő tempóban velük, |
| (talán óránként ötven kilométeres sebességgel is.) |
| Ne feledjük, hogy még csak 1919-et írunk. |
| Végül ismeretlen épület udvarára fordulnak be csikorgó fékezéssel, |
| majd durva kézzel megragadják s végighurcolják őket lépcsőkön, folyosókon, |
| aztán betaszítják a két szánalomra méltó teremtést |
| egy hófehér ajtón, egy műtőnek fölszerelt helyiségbe, |
| ahol rájuk vár a sebész, asszisztenseivel, szája előtt gézzel, |
| És itt ért véget a papír, épp a legizgalmasabb pillanatban. |
| Ugyan mit akartak velük a gonosztevők? Mai napig találgatom. |
| Mivégre kellett a sebész? Hisz egészségesek voltak és fiatalok, |
| nővérek vagy barátnők. Ha az előbbiek, |
| talán alkalmatlanná akarták tenni őket az anyaságra, |
| hogy ne szüljenek gyermeket, aki sokmilliós vagyon örököse lenne. |
| Vagy talán neves történelmi nőalakokra hasonlítottak, |
| az egyik, mondjuk, Mária Lujzára, a másik Marie Antoinette-re, |
| s egy őrült panoptikumába kellettek élőből preparált viaszbabának? |
| Sosem tudom meg… De a két történetet |
| leginkább tanulságuk miatt adtam elő. |
| Darwin (vagy talán Siegmund Freud) szerint |
| ugyanis az ember őse olyan állatfajta volt, |
| amely az ivarérettséget ötéves korára elérte, |
| mondván, hogy a gyermek szexuális lény, míg be nem tölti ötödik életévét, |
| azután teljesen aszexuális, saját pubertásának kezdetéig. |
| Nem merem megcáfolni a nagytekintélyű tudósokat, |
| az általam elmondottak mégis azt sejtetik, |
| hogy az aszexuális korú fiúgyermek érdeklődési köre |
| inkább egyezik a kamaszokéval vagy a felnőtt férfiakéval, |
| mint a kicsiny gyermekekével, |
| mivel mindazt, amit első olvasótermemben |
| e két töredéken kívül tanulmányoztam, |
| mindazt, aminek valószínűleg nem voltak szexuális vonatkozásai, |
| maradéktalanul elfeledtem. |
|
| Azután már csak a hosszú utazásra emlékszem, váltott lovaskocsikon, |
| Biharból át a Tiszán, s messze tovább, északnyugatra, |
| ugyanazon a nyáron. A távolból nemegyszer hallatszott tompa ágyúdörgés. |
| Elől a jóltáplált lovak trappoltak, időnként felcsapva szépen nyírt farkukat, |
| hogy ügetés közben potyogtassák a kerekded, sárga lócitromot, |
|
|
Oroszlánkörmök szárnypróbálgatása
| „Oroszlánkörmök szárnypróbálgatása!” Nyilván sokan |
| elmarasztalnának e csúnya képzavarért, |
| de aki így gondolkodik, nem egy gyékényen őröl velem, |
| Legjobb hát tiszta vizet önteni a nyílt kártyák közé, |
| s jóelőre fölhívni a figyelmet, |
| hogy már az ókor (kivált a perzsák) művészetében |
| találkozunk szárnyas oroszlánokkal, és kétségtelen, |
| hogy szárny nélkül semmiféle körmök sem képesek szárnyalásra. |
| Mindenekelőtt meg kell vizsgálnom, |
| mennyi a hasonlatosság köztem és egy oroszlán között. |
| Látszólag semennyi, hiszen erőben vagy bátorságban |
| nem mérhetem magam a sivatag királyához: |
| az ő sörénye sárga, dús, az enyém ősz és ritka már, |
| ő bojtos farkával hessenti el testéről a legyeket, |
| magam csak kezemet használhatom e célra. |
| De egy dologban mégiscsak hasonlítunk: |
| az oroszlán egyetlen példányt ejt el csupán az antilop- vagy gazellanyájból |
| s beéri vele másnapig. Magam úgyszintén, |
| ha megírok egy négysorost, vagy lefordítok egy epigrammát, |
| abbahagyom aznapra a munkát, |
| szóval, a legcsekélyebb zsákmánnyal is beérem, |
| és elégedetten heveredek le barlangom |
| szegényes vackára, ha van pihenni ürügyem. |
| De ideje végre visszaemlékezni, hogyan |
| kezdtek el réges-rég sajátkezű oroszlánkörmeim |
| szárnyat növeszteni. Egy kicsit hóbortos nagynéném |
| nyolchónapos koromban észrevette, |
| hogy ha szavakat mondanak előttem, ismételni próbálom azokat, |
| de egyelőre eredménytelenül, pedig még |
| erőlködő fejmozdulataim is tanúsítják szándékomat. |
| „Maga még megőrjíti azt a szerencsétlen gyermeket!” |
| – kiáltott ilyenkor húgára anyám. |
| Úgy gondolta, hogy az életkoromhoz képest |
| túl nagy szellemi erőfeszítés ártalmamra lehet. |
| De nagynénémnek nem voltak efféle aggályai, |
| s néhány hónappal később, amikor már valóban tudtam beszélni, |
| elkezdte fölolvasni mesék helyett |
| Ady Endre versesköteteit, |
| ami ellen nem tiltakoztam, sőt figyelmesen |
| végighallgattam „Az ős Kaján”-t vagy „A fekete zongorá”-t. |
| Alig múltam három éves, máris elkezdtem versikéket faragni, |
| s ezek közül a családi szájhagyomány egyet-kettőt megőrzött. |
| De nem idézek belőlük, hiszen szájhagyomány és szövegromlás |
| ikertestvérek. Mégis, egy-egy épségben maradt sortöredék, |
| például: „ott léptet a halál…”, vagy ugyanezen versike befejező sora: |
| „és semmi, semmi, semmi…” arról árulkodik, |
| hogy Ady lírájának ha nem is a lényegéből, |
| de hangulatából és külsőségeiből már kisgyermek koromban |
| megsejtettem valamit. Mikor ötéves múltam, |
| oldalszámra tudtam idézni „Az egri csillagok”-ból, |
| és mivel különös véletlen folytán egy Mariska nevű kamaszlány, |
| akinek bátyja Gárdonyi Géza kertésze volt, |
| egyszer magával vitt, amikor testvérét meglátogatta, |
| én, élve az alkalommal, a virágágyak között sétálgató |
| idős író elé pattantam, és saját könyvéből hosszan idéztem, |
| ő pedig példás türelmet tanúsítva, meghallgatott. |
| (Ma is előttem még a jelenet; |
| látom a napsütötte kertet s magammal szemben az írót, |
| soványan, őszes kefefrizurával.) |
| Gárdonyi ezután bement a házba, s levelet írt anyámnak. |
| Azt tanácsolta, ne írasson be az elemi iskolába. |
| Nem tudom, mivel indokolta ezt, mert a levél, |
| sajnos, elkallódott. Mindenesetre, |
| ha anyám megfogadta volna a tanácsot, |
| nem tanulok meg írni, következésképp verseket sem írok. |
| Lehet, hogy csak nyert volna ezáltal a magyar irodalom, |
| de bízzuk a kérdés eldöntését az utókor ítélőszékére. |
| Az iskolai olvasókönyvben aztán |
| olyan verseket olvastunk, hogy közöttük Eötvös Józseftől „A megfagyott gyermek” |
| kiemelkedő remekmű-számba ment; |
| kezdett hát elmenni a kedvem a költészettől. |
| Igaz, nyolcévesen még megírtam „Az Attila népe” című |
| hazafias költeményt, hangsúlyos hatosokban, |
| a rímelés terén már-már megközelítve Pósa Lajos színvonalát, |
| sőt ezt az általános sikert aratott művemet |
| elszavalhattam az évzáró ünnepségen, |
| s még a helyi lap is közölte, mint egy nyolcéves gyermek alkotását. |
| Költői pályafutásom ezután mégis hosszú évekre lezárult. |
| „Az Attila népé”-t szövegromlás nélkül tudnám idézni, |
| de rövid fontolgatás után rájöttem, hogy nem érdemes. |
| Nekem legalább nem kell szégyenkeznem miatta, |
| s akik nem ismerik, semmit sem vesztenek. |
|
Egy (vagy két?) letört liliomszál
| Tizennégyéves koromtól meztelen nők kezdtek látogatni |
| éjszaka, forrók és engedékenyek. |
| Húsz-huszonöt éves, szép arcú, szép termetű nők, |
| látszólag ivarérettek, alkalmasak a szerelemre és anyaságra. |
| Ismeretlen valakik valahonnan, csöppet sem hasonlók |
| azokhoz a korombeli kislányokhoz, akikkel a házi zsúrokon, |
| egy-egy rejtettebb szobasarok félhomályában gyors és ügyetlen |
| csókokat váltottunk, szüntelen félve a rajtakapástól. |
| Csak egy, de annál nagyobb fogyatékosságuk volt ezeknek az álombeli |
| szépségeknek; ugyanis hiába kerestem testük megfelelő helyén |
| azt, amit Villon olyan csodaszépen írt körül: „a szerelem |
| házát a kis kert közepén.” Nyoma sem volt |
| se kis kertnek, se házikónak. Megtettem, amit tehettem, |
| de nem találtam sohasem az ajtót, valamiféle rést, |
| mely ama házba vezet. Álmaim |
| úgy végződtek, ahogyan a kamaszfiúk erotikus álmai |
| általában végződni szoktak, mégis fura hiányérzet |
| maradt nyomukban. A természet |
| igen elmésen, mondhatnám gúnyos célzatossággal |
| egyesítette a szerelmi örömre és az anyagcsere |
| folyékony részének lebonyolítására szolgáló szervünket. Ezek szerint |
| az álombeli nőknek, úgy látszik, nem volt anyagcseréjük, talán |
| istennők lehettek. De ha szerelmi gyönyörre se vágytak, |
| miért látogatták mégis olyan szorgalmasan |
| ágyamat, míg aludtam? Mire volt jó |
| szenvedélyes odaadásuk ? Ez a visszás állapot |
| jó két éven keresztül tartott, és az sem segített, |
| hogy időközben, részint könyvekből, részint az idősebb fiúk |
| elbeszélései nyomán tökéletes kiképzést kaptam elméletben |
| a nemi élet anatómiájáról és a technikai lebonyolítás |
| módozatairól. A várva várt feloldást |
| csak a gyakorlat hozta meg, amikor, |
| kevéssel tizenhetedik évem betöltése előtt, az angliai |
| Birkenhead városának közelében megrendezett |
| dzsemborin a magyar csapat tagja lehettem, |
| és két héten át éltem a táborban, meglehetősen |
| mostoha körülmények között, mivel szüntelenül és színtelenül |
| esett a szürke eső, és nem kaptunk szalmazsákot fekvőhelyül, |
| csupán egy igen vékony gumilapot, alig vastagabbat az akkoriban használatos, |
| olla-gumi néven ismert, népszerű óvszernél, |
| továbbá egy, a gumilap fölé helyezendő |
| gyékényt, aminél vékonyabbat életemben se láttam. |
| Sátrunk talaja nedves volt, ennek ellenére mégis kőkemény. |
| Egy katonaviselt angol öregcserkész azt tanácsolta, |
| ássunk valami kisebb mélyedést megfelelő helyen, |
| ahol oldalfekvésben tomporunkat, hanyatt fekve pedig |
| fenekünket helyezhetjük el; akkor kényelmesebb lesz a fekvőhelyünk. |
| Az egymás mellett alvók egymásnak vetett |
| háttal aludtak, kölcsönösen melegítve egymást, |
| mert csupán egy-egy plédet hoztunk magunkkal fejenként, |
| melegebb ruhát pedig egyáltalán nem, hisz otthon |
| forró nyárban keltünk útra. De itt a táborban |
| s éjszaka a sátorban is dermesztő volt a hideg. |
| A napi élelmiszer-adagot nyersanyagban adta ki |
| a táborparancsnokság élelmezési részlegének |
| a szó valódi és átvitt értelmében egyaránt skót főnöke, |
| mi pedig többnyire nem tudtuk, hogyan kell az ismeretlen |
| élelmiszereket elkészíteni. Egy ízben szafaládé vastagságú |
| kolbászfüzéreket adtak, s miután bicskával elnyiszáltuk |
| a kolbászok meglepő keményen ellenálló héját, |
| halvány-rózsaszínű, savanykás ízű, leginkább |
| nem illatosított fogpasztához hasonló |
| pépre bukkantunk, közel az ehetetlenség végső |
| határához, de aki olyan éhes volt, mint mi, |
| meg tudta enni, kenyérre kenve. Csak később hallottuk, |
| hogy nyers pépet ettünk, és ha megsütöttük volna a kolbászokat, |
| a hazai sült kolbászhoz megszólalásig hasonló, |
| jó ízű ételt ehettünk volna. Mellesleg szólva, |
| fogalmam sincs, milyen hangon szólna egy megszólalásig hasonló |
| kolbász egy másik kolbászhoz, vagy az emberhez, |
| aki elfogyasztja. De elég ebből! Térjünk rá |
| férfiúvá-avattatásom történetére. Felsőbb helyen |
| elhatározták, hogy egyik este közös tábortüzet |
| rendeznek, műsorral egybekötve, a finnugor nyelvcsaládba |
| tartozó nemzetek cserkészeinek. Egy osztálytársammal, |
| a szép arcú és daliás O. Lászlóval, mint későn érkezők, |
| a leghátulsó sorok egyikében telepedtünk le a nedves |
| fűre, s egy fiatal észt vagy finn cserkészlány |
| váratlanul kettőnk közé ült, és valószínűleg a finnugor testvériség jeléül, |
| jobb kezével osztálytársam, baljával pedig az én |
| kezemet kezdte szorongatni, majd a fel-fellobbanó |
| nagyobb lángok fényénél mindkettőnket alaposabban |
| szemügyre vett, s száznyolcvan centiméteres osztálytársam |
| jobban megnyerte tetszését, mint én, aki arcra csinosnak mondható, |
| de szerény középtermetű és cingár kamaszfiú |
| voltam. El is engedte hát az ifjú lány az én kezemet, |
| hogy azzal is osztálytársam hajába túrjon, |
| arcát simogassa, majd láttam, hogy keze |
| becsúszik O. László cserkészinge alá, s egyre lejjebb |
| és lejjebb matat, s mikor egy bizonyos pontot elért, |
| a nálam szemérmesebb O. László felugrott, elrohant, és eltűnt |
| a sötét éjszakában. Ekkor a lány, úgy látszik, |
| rám fanyalodott, és engem kezdett volna munkába venni. |
| Jelekkel értésére adtam, hogy jobb volna valami |
| elhagyatottabb helyet keresni. Úgy terveztem, |
| beviszem a lányt az elnéptelenedett táborban |
| az üres sátorba, de a sátrakhoz közeledve |
| láttuk, hogy a táborparancsnokság angol cserkészfiúkkal, |
| vállas vagy nyurga ifjakkal őrizteti az üres táborokat. |
| Nem maradt más, csak az erdő. Koromsötétben |
| botorkáltunk a csepegő lombú fák között. Mindkettőnk cserkészköpenyét |
| leterítettük az ázott fűre, azonban annyira |
| dideregtünk már, hogy ruházatunkat csak az okvetlenül |
| szükséges helyeken lazítottuk meg, s hamarosan a fiatalság |
| akadályt nem ismerő vadságával vonaglottunk |
| a nedves fűtől átnedvesedett köpenyeken. Talán |
| mondanom sem kell, hogy ezúttal sikerült megtalálnom |
| ama kis kertet és a házikó bejáratát is. |
| Vajon járt-e előttem más is ott? Nem tudom biztosan, |
| de valószínű, hogy igen. Tehát az is valószínű, |
| hogy nem két, csupán egy liliomszál hervadt le azon az éjjelen. |
| Az eső éppen szünetelt, de a szélrohamok szakadatlanul |
| hintették ránk a vizet a nedves lombok közül. |
| Végül is bőrig áztunk, én persze még jobban, mint a lány. |
| Emlékszem, hogy csókolózás közben a szél |
| az ő nedves haját többször is az én félig nyitott szájamba fújta, |
| s ujjaimmal kellett kiszedni onnan a csapzott fürtöket. |
| A lány arcának és hajának angol esőszaga volt. |
| Nyilván nekem is angol esőszagom volt, |
| ahogy általában mindennek és mindenkinek angol esőszaga |
| volt e vidéken. Csuromvizesen jöttünk ki a fák közül, és egy utolsó |
| csókkal elváltunk. A lány mondott a búcsúzásnál valamit, |
| számomra ismeretlen anyanyelvén. |
| Én is mondtam valamit magyarul, amit pedig ő nem értett. |
| Másnap próbáltam újra megkeresni a lányt, |
| de a nemzetközi tábor zűrzavarában reménytelen volt ez a vállalkozás. |
| Azonkívül mindketten csak a távoli tábortűz fel-fellobbanó |
| lángjainál láttuk bizonytalanul egymás arcát, |
| az erdőben pedig szinte koromsötét volt, tehát hamarosan |
| felhagytam a kereséssel. Mint említettem, |
| csak középtermetű kamaszfiú voltam, százhatvanhat centiméter; |
| abban az időben ez is középtermetnek számított. |
| Huszonkilenc éves koromban, a bordaműtét után |
| három centit veszítettem testmagasságomból, |
| mikor pedig már hatvanéves is elmúltam, az öregedés további két |
| centimétert zsugorított rajtam. Nemsokára a kriplik között |
| kötök ki, ha ugyan nem vagyok már most is ott. |
| Sajnos, mire a törpék méretére zsugorodom, |
| cirkuszi törpének már túl öreg leszek, aligha |
| fogok tudni bukfencet vetni. Kerti törpének |
| talán megtenném szerényebb házaknál. Kár, hogy az agyagból való |
| kerti törpék sokkal jobban állják az időjárás |
| viszontagságait. Néha eljátszom a gondolattal, |
| hogy él valahol külföldön egy gyermekem, |
| aki most hajszál híján ötvenéves. |
| De nem tudnék gyermekemnek tekinteni egy ismeretlen, |
| javakorabeli férfit vagy egy többgyermekes családanyát. |
| És valljuk be, nevetséges látvány, ha egy apa vagy nagyapa |
| csak tolmács segítségével tud érintkezni gyermekével és unokáival. |
| Még szerencse, hogy egy alkalmi szerelmi együttlétből |
| ritkán születik utód. Montaigne olvasása közben, |
| annak idején meghökkentett ez a mondat: |
| „Három gyermekem volt, vagy négy.” Első olvasásra |
| nem értettem, mi az oka ennek a bizonytalanságnak |
| vagy túlzott nagyvonalúságnak. De ma már belátom, |
| hogy a saját emlékirataimban mindössze annyit mondhatok |
| ugyanerről a témáról: „Egy gyermekem volt, |
|
Több dolgok vannak földön és egen
| Nemigen történtek velem csodálatos események, nem lehettem |
| természetfölötti dolgok tanúja, páratlan kalandok részese. |
| Nem kaptam el villámgyors mozdulattal |
| a fülem mellett elzúgó ufókat. |
| (Igaz, sohasem is zúgtak el fülem mellett, sőt távolabb sem.) |
| Nem szólt be ablakomon az édes aquinói doktor, |
| mint néhai pályatársamnak, H. Bélának ablakán. |
| De hiába szólt volna be, én akkor is félnék a gonoszoktól. |
| Mégcsak egy tüzes meteorkő se csapódott be közelemben, |
| noha láttam nemegy, a meteorkőnél veszedelmesebb becsapódást, |
| sőt számos alkalommal magam is becsapódtam, |
| hála kitűnő és kevésbé kitűnő embertársaimnak. |
| Szóval, csodák nélkül zajlott le életem, |
| s ámbár nem a csodavárás jegyében, |
| mégsem teljes híjával a különös és meglepő élményeknek. |
| Három ízben tapasztaltam olyasmit, amit azóta sem tudok megmagyarázni. |
| Az első eset a század húszas éveiben történt, egri lakásunkban. |
| Anyám, Elvira nevű barátnőjével együtt, kinézett egy vasárnap délután, |
| virágmintás diványpárnára könyökölve, |
| szalonunknak a Főutca nyüzsgő sokaságára tekintő, első emeleti ablakán, |
| mindketten nagy állatbarátok. Odalent |
| egy fiatal katonatiszt haladt, igen szép fajkutyával oldalán. |
| „Jó lenne, ha feljönne hozzánk az a gyönyörű kutya” |
| – szólt a barátnő halkan. (A tiszt az utcazajban semmiképp sem hallhatta meg.) |
| Különben is, anyámék a kutya ismeretségére vágytak, nem az övére. |
| Kevéssel utóbb mindketten elhagyták az ablakot, |
| hogy uzsonnához készüljenek. E pillanatban |
| nagyot csattant az előszoba-ajtó rézkilincse |
| – az ajtó nappal nem volt kulcsra zárva –, |
| s a szép kutya ott állt az előszobában, gazdája nélkül. |
| Beinvitáltuk a kedves állatot, s kínáltuk volna ezzel-azzal, |
| de ő csak körüljárta a szalont, hagyta ugyan fejét |
| megsimogatni, mégis, mint aki kívánságunknak csupán udvariasságból tesz eleget, |
| jelezve, hogy nincs sok ráérő ideje, eltávozott, |
| ahogyan jött. Többé sosem láttuk viszont. |
| Hadd tegyem hozzá, hogy az ablak helyzetéből |
| nem találhatta ki az utcai járókelő, |
| melyik a lakás ajtaja. Mert az mégiscsak elképzelhetetlen, |
| hogy a kutya leolvasta az ajtóról apámnak |
| fémlemezre vésett nevét. A másik különös eset |
| ekképp történt: egypár évvel később, kamaszkoromban, |
| anyámmal együtt észrevettünk a hálószoba egyik ablakának |
| virágládájában a muskátlin pihenő |
| két különös rovart. Légyfélék voltak, de a házilégynél jóval nagyobbak; |
| fekete testük hosszúkás, átlátszó hártyaszárnyukon |
| tűzpiros pettyek. De a legkülönösebb, |
| hogy a rovaroknak kétágú farkuk volt, akár a madaraknak, |
| parányi, szürke tollakból. Éppen rekkenő |
| nyár tombolt, nem meglepő hát, hogy anyám meg én |
| arra gondoltunk, e rovarok petéit |
| valami banánszállítmánnyal hozhatták be a trópusokról, |
| s a tartós nyári forróságban itt is kikeltek. |
| Mint vérbeli állatbarátoknak, eszünkbe sem jutott |
| foglyul ejteni őket. Egyedül természetrajz-tanárunknak mondtam el |
| a furcsa fölfedezést, ő azonban leszamarazott, mondván, tollfarkú rovarokat |
| nem ismer a természettudomány, |
| sem a forró égöv alatt, se máshol. A harmadik |
| meg nem magyarázható esemény 1949-ben történt, |
| kevéssel apám halála után, mikor anyám felköltözött Budapestre. |
| Négy napon át folyt a ládák kirakodása, képek felszögezése, |
| könyveknek szerzőik szerinti alfabetikus rendberakása, |
| mert csak ketten végeztük mind e munkát. |
| A negyedik nap estelén elkészültünk, fáradtan lefeküdtünk, |
| s álomba szenderültünk, miként a régi költők mondanák. |
| Körülbelül másfélórai alvás után, éjszaka egykor |
| pokoli lármára riadtunk fel, mintha dühöngő őrültek cintányérokat |
| vagdaltak volna a padlóhoz az ebédlőkredenc előtt. |
| (Ez az egyetlen, nagy szoba szolgált hálószobának, könyvtárnak, |
| ebédlőnek, dolgozó- és fogadószobának.) |
| Az utolsó két csattanást ébren hallottam már, ágyamban felülve. |
| „Eddig nem hittem kísértetekben, de úgy látszik, mégiscsak vannak” |
| – így szóltam. „Ez borzasztó!” – mondta anyám is. |
| Villanyt gyújtottam, bejártam a szobát, de teljesen eredménytelenül. |
| Másnap reggel mégis találtam valamit, egy képkeret belsejéről levált, |
| mintegy ötcentiméteres, szinte súlytalan lécdarabkát a szőnyegen, |
| az ebédlőkredenc előtt. Próbákat végeztem vele, |
| fémtárgyakra ejtettem jó magasról, |
| teljes erővel hozzávágtam egy ezüst cukortartóhoz, |
| de csak alig hallható, gyengécske hangot tudtam előcsalni, |
| nem cintányércsattogást. Mint mondtam, 1949-ben történt ez a különös esemény. |
| Azóta nem tapasztaltam újabb, megmagyarázhatatlan jelenségeket. |
| A csodák kora, úgy látszik, lejárt. |
|
Mintsem bölcselmetek álmodni képes
| Időzzünk még egy kicsit a meglepő dolgok övezetében, |
| és essék szó ezúttal a tárgyak |
| kiszámíthatatlan viselkedéséről, titokzatos |
| tulajdonságairól. Volt két egyforma, nikkelezett vasból készült, |
| igen erős cipőhúzónk, megvoltak már gyermekkoromban is, |
| olyan masszívak és szilárdak, hogy talán egy cirkuszi |
| erőművész se tudta volna meghajlítani őket, |
| s mégis egy reggelen, amikor jobb sarkammal |
| a szokásos mérsékelt nyomást alkalmaztam cipőhúzás közben, |
| éreztem, amint meglágyulva görbülni kezd ez az oly kemény tárgy, |
| s valóban, csúnyán meggörbült állapotban maradt, |
| noha még jobban meghajlítani minden erőm megfeszítésével se bírtam, |
| hiába is próbálgattam. Szépséghibája miatt |
| mégis nemsokára kidobtuk ezt a cipőhúzót, |
| a párja ma is megvan görbületlenül, |
| csupán nikkel-bevonatát pettyezték be apró szeplőkkel az évtizedek. |
| „Úgy látszik, van az anyagnak valami gyönge pontja, |
| csak éppen nagyon nehéz telibe találni.” |
| Így gondolkoztam akkor felületesen, később sem jártam utána. |
| Ma sem tudom, hogyan vélekednének erről |
| a fizikusok. De voltak egyéb titokzatos tárgyaink is, |
| például az az alpakka evőkanál, amelynek öt társa |
| együtt tűnt el megmagyarázhatatlan módon |
| apám temetése napján, akinek kedvencei voltak |
| ezek a kanalak, mondván, hogy könnyebbek a többinél, |
| kellemesebb velük enni. Nem tudom, miért hagyott |
| apám számunkra emlékül egyetlen kanalat, föltéve, hogy a többi ötöt |
| ő vitte magával a másvilágra, amiben erősen |
| kételkedem. Mégis meglehet, hogy néha a halottak is |
| feledékenyek. Ez a kanál használaton kívül helyeztetett, |
| de mégsem dobtuk el, sőt magunkkal hoztuk végül Budapestre is, |
| és még évekig pihent a fiókban, |
| egyéb evőeszközök társaságában. Volt azonkívül egy üvegpoharunk is, |
| már szintén egyedi darab, s noha társai |
| nem egyszerre tűntek el, hanem egymás után |
| törtek el a használatban, s jóllehet anyám nem vonta ki végképp |
| a forgalomból, bárki más ihatott belőle, |
| egyedül ő nem, és ha némelykor magam terítettem meg az asztalt, |
| s megfeledkezve a pohár tabu-jellegéről, |
| anyám terítékéhez állítottam, nem szólt semmit, |
| csak fölkelt, és kicserélte. Kérdésemre, miért teszi, |
| nem adott magyarázatot. Így hát nem firtattam tovább a dolgot, |
| de egyszer, évekkel később, ezt a poharat |
| vittem magammal a szabadsághegyi szanatóriumba. |
| Amikor tíz hónap múlva elbocsátottak onnan, |
| táskám kicsinek bizonyult minden holmim befogadására, |
| ezért a rossz emlékű ivóalkalmatosságot |
| néhány más aprósággal együtt |
| otthagytam. Mindez nem lenne említésre méltó, |
| hogyha nem ez lett volna utolsó szanatóriumi tartózkodásom. |
| A pohárral együtt ott maradt a több mint negyven éven át |
| kínzó betegség is. Kigyógyultam a Csokonai Vitéz Mihályt, |
| Reviczky Gyulát, Tóth Árpádot s még annyi más költőt sírba vivő |
| kórból. (Persze, a következményes bajok, |
| a tüdőtágulás, a jobbszív-elégtelenség, |
| a nehézlégzés, azóta is gyötörnek.) |
| Jó volna tudni, miféle poharat |
| kellene még elhagyni valahol, hogy elmúljék tőlem |
|
Egy elkallódott lángész
| Van úgy, hogy hitvány szállásra talál az égi láng, |
| de silány otthonát mégsem hagyhatja el, |
| ott pislog, veckelődik, nem képes föllobogni, |
| s kialszik ő is, amikor a sárház összedűl. |
| Sosem tudjuk meg, milyen lett volna fénye, |
| ha szabadon áraszthatja azt. |
| Ily hitvány szállása volt annak idején a géniusznak |
| H. Anti zeneművész porhüvelye; |
| később kiderül, miért illethetem őt csupán |
| ezzel a nagyon is általános megjelöléssel. |
| Első emlékem H. Antiról, mikor apró fiúcskaként |
| meghallottam őt nagybőgőn gyakorolni |
| anyai nagyanyám házának kertre néző, |
| földszinti szobájában, mit bérbe vett, |
| s ahol lakott, mint notórius lakbér-nem-fizető, |
| mindaddig, míg nagyanyám ki nem adta útját. |
| Egy, hogy H. Anti vállig érő hajat viselt, |
| ami gyermekkoromban nem volt olyan általános divat, mint manapság, |
| sőt párját ritkító különlegesség-számba ment. |
| H. Anti valószínűleg művész-voltát kívánta hangsúlyozni ezáltal. |
| Akkor még lágyabbak voltak vonásai, |
| csak távolról utaltak arra a karvalyorrú, |
| rezes képű férfiúra, akivé az ital |
| formálta őt az emberélet derekán. |
| Művészünknek sokáig dédelgetett álma volt |
| egy nagybőgő-hangverseny, amit majd ő fog világ csodájára adni, |
| bebizonyítandó, hogy ez az instrumentum |
| voltaképpen kiváló szóló-hangszer is, |
| és ő lesz annak első virtuóza. |
| Egyedül az volt a bökkenő, hogy a zeneirodalom nagyjai, |
| sőt kevésbé nagyjai sem írtak |
| versenyművet nagybőgőre, úgyhogy H. Antinak |
| magának kellett volna ilyen műveket szereznie, |
| de mivel ezt elmulasztotta, a hangverseny is füstbe ment. |
| Kamasz koromban H. Anti gimnáziumunk zenetanára és az iskolai zenekar |
| dirigense volt néhány éven keresztül, |
| s noha még nem jutott túl az egyre lefelé vezető |
| élet- és művészpálya fele útján, |
| nem volt már keményített mellű inge, csupán |
| manzsettái és ing nélküli plasztrona; |
| utóbbit nyakába akasztotta, rá csokornyakkendőt kötött, |
| keményített kézelőit pedig kabátujján belül végigfutó |
| cukorspárga tartotta, s miközben |
| Hérold „Zampa”-nyitányát dirigálta vagy pedig |
| Middletontól „A néger álma” című szerzeményt, |
| mivel csak ezt a két számot tanította be, s vezényelte |
| felváltva a tanév-nyitó vagy záró ünnepségeken |
| vagy bármilyen más alkalomból, |
| szóval, vezénylés közben néha félrecsúszott a plasztron, |
| s H. Anti sovány bordáit láthatta egy pillanatra |
| előtűnni a zenekar, a keményített kézelők pedig nemegyszer |
| előrecsúsztak ujjai hegyéig madzagostul, |
| mindaddig, míg a gimnáziumunkat vezető |
| cisztercita atyák megunták a pálinkás üvegtől |
| bűzlő kottaszekrényt a zeneszobában, |
| és ők is kiadták szépszerén H. Anti útját. |
| Évek múlva hallottam, hogy kisebb cigánybandákat |
| „stimmel össze”, vagyis tanít meg azonos hangnemben játszani; |
| fizetése itt is inkább ital, mint pénz lehetett. |
| Volt egy úri ivókompánia, tagja H. Anti is, |
| akit még mindig úriember-számba vettek, |
| hisz jobb családból származott, és a zenetanári képesítést |
| Borát fizették, de csúnya tréfákat követtek el rovására |
| ennek fejében. Hallottam, hogy pohara szélét méregerős paprikával |
| dörzsölték be, mialatt kisebb dolgát végezni távozott. |
| Szájához emelte s lecsapta azonnal a poharat. |
| „Gazemberek! Kutyák!” – üvöltötte, de csak röhögtek rajta cimborái. |
| Nem volt megállás már a lejtőn. |
| Ötven éves korára valami gerincbántalom támadta meg, |
| kétrét görnyedve vánszorgott az utcán, |
| az ivócimborák is megtagadták, ágyrajáró lett egy találkahelynek |
| használt szobában, s ha párocska érkezett, |
| át kellett engedni a helyiséget. |
| Azt beszélik, könyörgött: „Nagyon kérem magukat, |
| ne kívánják tőlem, hogy kimenjek sétálni éjszaka |
| ebben az istenverte hidegben. Nézzék, |
| itt ez a bekecs, ha a fejemre húzom, |
| semmit se hallok, és semmit se látok.” |
| Hírlik, hogy jobb érzésű pároknak |
| meg is esett a szíve rajra. |
| Aztán meghalt H. Anti, nem tudom pontosan, |
| milyen betegség vitte el. De a hűtlenné lett kompánia |
| megemberelte még egyszer magát, s nagy temetést rendeztek neki. |
| Feje alá egy nyaláb kottát helyeztek, amikor koporsóba tették, |
| jobb oldalára egy liter vörös, bal oldalára egy liter fehér bort, |
| s cigánybanda húzta a nótát a halottaskocsi előtt a sírig. |
|
| Egyszer, szülővárosomban járva, megkérdeztem doktor F. Tivadart, |
| az említett kompánia legokosabb tagját, |
| aki bridzs-könyvet is írt, |
| lángelme volt-e csakugyan H. Anti zenetanár, |
| és ő habozás nélkül igennel válaszolt. |
| Arra a kérdésemre, hogy vajon zeneszerzői, |
| előadóművészi vagy karnagyi minőségben |
| juthatott volna a legnagyobbak közé, |
| doktor F. Tivadar mély meggyőződéssel azt felelte: |
| „Akármelyikben, ha akarta volna.” |
| (Sajnos, úgy látszik, nem akarta.) |
|
|
Egy magyar Don Quijote
| Ó, hogy rá tudtok nehezedni az emberi lélekre |
| mázsányi súlyotokkal, égi és földi hatalmak! |
| Küszködik veletek a gyarló, halandó lény, de hiába. |
| Küzdelme olyan, mint hogyha haragvó kisded |
| dörömbölne parányi ökleivel egy óriás |
| boltozatos mellkasán. Ekként kiáltanak |
| átokszavakat alanyi költők a puszta űrbe, |
| s zagyválnak össze tücsköt-bogarat a létezés rémségeiről. |
| Versem hőse, doktor F. János is ilyen |
| háborgó lélek volt, de a földöntúli hatalmak |
| túl messzire estek tőle. Nemkülönben a földi |
| uralkodók, diktátorok, tehát praktikus ésszel |
| az ellen lázadt, ami inkább keze ügyébe esett, |
| s bár nem volt alanyi költő, igénybe vette |
| még a poézis fegyverét is, a mű- és népköltészetből, |
| valamint a saját leleményéből egyaránt merítve |
| verses mottóit, miket periratok, fellebbezések |
| szövege elé szokott biggyeszteni. |
| Mikor még nem ment tönkre praxisa, |
| s irodájába be-betévedtek még az ügyfelek, |
| egy gyermektartási díj iránti perben, |
| hol az alperest képviselte, |
| doktor F. János az alábbi versikével |
| vezette be ügyfelének fellebbezését: |
|
De te arról nem tehetsz. (Népdal.) |
| Hadd említem meg, hogy doktor F. János |
| a „megkaptalak” helyett sokkal erőteljesebb |
| igét használt, mit nem merészelek leírni. |
| Később nem akadtak már peres ügyei, |
| mert a közvélemény bolondnak kiáltotta ki, |
| pedig logikus elme volt a maga módján, |
| csak észjárása ütött el sajnálatosan |
| a szokványostól. Ekkor haragját |
| a közigazgatási hatóságok ellen fordította, |
| s megfellebbezte a városi képviselőtestület közgyűlésének |
| valamennyi határozatát, vagy legalább a fontosabbakat. |
| Mikor az említett közgyűlés a húszas évek elején artézi kutak |
| fúrását és a város vízvezetékkel való ellátását, |
| valamint nagyobb állami- és bankkölcsön felvételét |
| határozta el, doktor F. János fölvette a harcot, |
| „a városunk vizenyős egén pislákoló hármas ikercsillag”-nak nevezve |
| a határozat kezdeményezőit, s a város akkori polgármesterét, |
| aki szőkés, gyenge szakállnövésű |
| férfi volt, ezzel a mottóval pécézte ki: |
|
Egy szem szilva, két szem szilva, |
| Mondanom sem kell, hogy hiába akarta |
| meghosszabbítani a kútra járás, a fazekakban való |
| fürdővíz-forralás időszakát, s útját állni |
| az újmódi csöveknek és csapoknak, fürdőkádaknak, vízforraló hengereknek, |
| ezt a fellebbezését ugyanúgy elutasították, |
| akár a többit, kimondva rájuk az „alaptalan” szót. |
| Utolsó éveit szűkös viszonyok között töltötte, |
| ügyvédi irodáját bezárta, kolbászon és kenyéren élt, |
| s miután kiszámította, hogy a létfenntartáshoz |
| hány centiméter kolbász elegendő naponta, |
| nem restellt centimétert ragadni és késsel bejelölni |
| e rúdalakú hentesipari terméket, úgyhogy |
| személyében többek között a kalibrált füstöltkolbász |
| feltalálóját is ünnepelhetjük. E nélkülözést |
| elkerülhette volna, sőt jólétben élhette volna le |
| utolsó éveit, hogyha eladja Káptalan utcai |
| egyemeletes házát, de mivel e ház |
| pontosan ott állt, ahol a kanonoki barokk palotácskák |
| sora véget ér, doktor F. János, katolikus létére, |
| házát a református egyházra hagyta végrendeletében, |
| lelkészi hivatal és lakás céljára, ezzel az indokolással: |
| „Hadd legyen Egerben egy református kanonok is!” |
| E tréfa kedvéért vállalta a hosszú füstöltkolbász-diétát, |
| s nyilván megrövidítette életét is. |
|
| Lehet, hogy szörnyűséges bűne miatt |
| lángpallosú kerub állta el doktor F. János útját |
| Látom lelki szememmel a kicsiny, de szikár öreget, |
| látom lengeni halotti ingét, ősz haját a túlvilág szelében, |
| amint a zárt kapu felé epébe mártott tollal írt |
| fellebbezést lobogtat, gúnyos mottót süvölt. |
|
|
Eretnek a századfordulón
| K. Ákos, anyai nagyapám testvére falusi plébános, majd Egerben |
| az érseki líceumi könyvtár könyvtárosa volt. Nagyapám népes családjában |
| bőven akadtak mindenféle rendű és rangú emberek, főispántól |
| sipistáig, de sohasem hallottam, hogy e családból bárki is |
| papnak ment volna, K. Ákos kivételével, akit személyesen megismerni |
| sohasem volt alkalmam, noha körülbelül húsz éven át |
| mind a ketten Egerben éltünk, de ő a családból, |
| korai fiatalságától eltekintve, senkivel sem érintkezett. |
| Hallottam, hogy papnövendék korában a teológia |
| tudományában az akkori évfolyamok egyik |
| kiválósága volt, úgyhogy a szeminaristák többször is |
| vitatkoztak, vajon kiből lesz egykor egri érsek, |
| K. Ákosból-e vagy a másik kiváló teológiai tanulóból, |
| Sz. Lajosból. Nos, végül is Sz. Lajosból |
| valóban egri érsek lett, K. Ákos pedig nem sokra vitte. |
| Talán már kora fiatalságában is kiütközött |
| hóbortos természete, ami később oly sok galibát okozott, |
| de ez az idő örökre eltűnt a múlt |
| homályában, kénytelen vagyok tehát arra |
| támaszkodni csupán, amit magam |
| hallottam, vagy tapasztaltam. Arról sem tudok, |
| hogyan teltek K. Ákos papi pályafutásának |
| első évei egy Tisza-menti faluban, |
| csak arról a botrányos eseményről értesültem, ami a századforduló |
| táján történt, amikor közvetlenül a nagyhét előtt |
| K. Ákos vendégségbe ment egy ismerős |
| plébánoshoz a Tisza túlsó partján, a folyó pedig |
| másnapra úgy megáradt, hogy a vendég nem juthatott vissza idejében |
| a saját falujába, ott pedig a falusiak nem tudtak már másik papot |
| szerezni hirtelenében, talán nem ismerték a módját, |
| hogyan fogjanak az ilyesmihez, s vegyük tekintetbe |
| az akkori kezdetleges hírközlési és utazási lehetőségeket. |
| Mert akkoriban sokkal lassúbb tempójú volt még az élet, |
| mint a miénk. K. Ákos csak a húsvéti ünnepek utáni kedden |
| jutott vissza falujába valamiféle ladikon, s alighogy megérkezett, |
| körülfogták a hivők, s főképpen a vénasszonyok |
| sápítoztak: „Jaj, jaj, főtisztelendő úr, még húsvétunk se |
| volt az idén!” K. Ákos azonban megőrizte |
| nyugalmát e kínos helyzetben is, és így válaszolt, |
| elhallgattatva az asszonyi sírást-rívást és kishitűséget: |
| „Nem volt? Majd lesz!” És már a következő napon, |
| szerdán nekikezdett a nagyheti szertartásoknak, |
| és annak rendje-módja szerint el is végezte valamennyit, |
| persze mindet egy heti késedelemmel. Mivel pedig faluhelyen |
| a húsvét nemcsak ünnep, hanem szórakozás is, |
| a legközelebbi hét falu népe, amikor elterjedt a hír, |
| hogy K. Ákos falujában későbbre esik a húsvét, |
| odasereglett, s végigélvezte újra a nagyheti |
| ájtatoskodások örömeit. K. Ákos jót akart, |
| de amit tett, már-már eretnekség-számba ment, |
| mert noha a húsvét időpontja változó, |
| mégis szigorú szabályok szerint a tavaszi |
| napéjegyenlőséghez igazodik, aminek K. Ákos |
| fittyet hányt. Nem is kerülte el |
| az illetékes egyházi hatóság vizsgálatát, |
| melynek folyamán kiderült, hogy gondolkodása, |
| de talán elmeállapota is erősen eltér attól, amit az egyház |
| papjaitól megkövetel. Nagy szerencséje K. Ákosnak, |
| hogy nem az inkvizíció korában élt, mert bizony akkor |
| el nem kerülte volna a kínpadot és a máglyahalált. |
| Ez emberségesebb időkben fölöttesei megelégedtek annyival, |
| hogy berendelték szolgálatra az érsekség székhelyére, |
| és kinevezték az érseki liceumi könyvtár |
| könyvtárosává. Különös egy intézmény volt ez, |
| mivel könyvet sem kikölcsönözni, sem az olvasóteremben használni |
| nem volt szabad, s a látogató a zárt szekrényekben elhelyezett |
| kötetek aranyozott gerince helyett csupán a mennyezetnek |
| az egyes tudományágakat ábrázoló freskóit bámulhatta meg, |
| de tudományt nem szívhatott magába. |
| Elmondták az idegenvezetők, hogy itt őrzik Mikes Kelemennek |
| nem létező nagynénikéjéhez írott leveleit is. |
| Közbevetőleg, egy nem létező nagynénivel folytatott levelezésnek |
| egyaránt vannak előnyei és hátrányai, |
| mert válaszra, vigasztalásra, nyájas szavakra hiába várunk, |
| viszont feddéstől vagy kellemetlen családi pletykáktól sem kell tartanunk. |
| K. Ákos tehát kapott egy stallumot, ahol nem volt semmi dolga, |
| szerény fizetést, ellátást az érseki konyháról |
| és egy szobát a liceum épületének második emeletén. |
| Mivel pedig az egri liceumban igen magasak az emeletek, |
| annál csodálatosabb, hogy amikor anyai nagyapám, negyvenegy évesen, |
| egy éjszaka, éjfél körül váratlanul meghalt szívrohamban, |
| bár előzőleg nem betegeskedett, és nem is panaszkodott a szívére, |
| K. Ákos éjjel két órakor megjelent a halottas háznál, |
| mondván, hogy kevéssel előbb megzörgették az ablakát, |
| s fölismerte nagyapám hangját, aki ezt kiáltotta be: |
| „Ákos! Elpályáztam!” Egyébként K. Ákos, mióta falujából |
| visszakerült, senkivel sem érintkezett a családból, |
| noha senkivel sem volt haragban. Az említett éjszakai |
| látogatás után nagyanyámnál sem járt soha többé. |
| Már említettem, hogy K. Ákos ablaka az érseki liceumban |
| igen magasan volt. Legföljebb tűzoltólétrával lehetett volna |
| kívülről megközelíteni, de nagyapám |
| nem tűzoltó volt, hanem törvényszéki bíró. |
| Ilyen előzmények után nem csoda, hogy amikor nyolcéves koromban |
| ki-kirendeltek, mint többi osztálytársamat, |
| ministrálni a nagytemplomba, s egy ízben épp K. Ákoshoz kerültem, |
| aki az egyik mellékoltárnál misézett, félénk kisfiú létemre óvakodtam |
| fölfedni előtte kilétemet. A misét |
| szentségkitétel előzte meg, s K. Ákos, miután |
| elhelyezte a szentségtartót az oltárszekrény tetején, |
| mielőtt visszajőve elkezdte volna a lépcsőimát, |
| egy ujjal megfenyegette az oltáriszentséget, e szavak kíséretében: |
| „Aztán le ne essél!” Nemigen hallotta ezt rajtam kívül |
| senki, mivel messze voltak onnan a templomi padsorok, |
| s a főoltárnál nem is folyt mise, vagyis a templom |
| szinte üresen állt. K. Ákos azonban nem |
| fenyegetőleg, kihívóan vagy tiszteletlenül tette, amit tett, |
| hanem tréfásan, ajkán hamiskás mosollyal, |
| mint aki oly bizalmas barátságban van |
| a mennyeiekkel, hogy efféle ártatlan |
| tréfálkozást bízvást megengedhet magának. Természetesen, |
| a középkorban ezért is máglyára került volna, |
| ha valaki följelenti. Ezután hosszú ideig |
| csak a városban láttam néha-néha K. Ákost, |
| aki alacsony, kopasz emberke volt fiatalságom idején, |
| arcán a jámbor együgyűek jóindulatú mosolyával. |
| Nem is láthattam gyakran őt, mivel egyre inkább |
| kerülte az embereket, és csak a kora délutáni órákban, |
| kivált nyáron, amikor legforróbban sütött a nap, |
| sétálgatott a Főutcán, ahol mi laktunk, |
| s kétszáz méterrel odébb, a túlsó oldalon |
| állt a cisztercita gimnázium, ahol tanáraink |
| délután tanították a gyorsírást vagy a tanrendben nem szereplő |
| idegen nyelveket. K. Ákos még mindig az alacsonyabb rangú papok |
| fekete cingulumát viselte. Hetvenéves korában |
| hajdani szemináriumi vetélytársa, Sz. Lajos egri érsek |
| esperesi címet akart neki adni, hogy lila színű papi övet hordhasson, |
| de K. Ákos visszautasította, ezekkel a szavakkal: |
| „Lajostól nem kell!” És fekete övet viselt mindhalálig. |
| Élete utolsó két évtizedében a kóbor kutyák |
| istápolója lett. Télen szobájába vitte fel őket éjszakára, |
| hogy meg ne fagyjanak. Nyári forró délutánokon pedig, |
| mikor a gimnáziumba tartó vagy onnan jövő diákokat kivéve, |
| legföljebb egy-egy városi utcaseprő kavart |
| nyírfaseprőjével a Főutcán hatalmas porfelleget, |
| de össze nem söpörte a leülepedett port, |
| talán azért, hogy munka holnapra is maradjon, |
| aztán, pár méterrel odébb másik felhőt kavart, |
| K. Ákos a kocsiút közepén kenyeret osztogatott a kutyáknak. |
| Utoljára is így láttam őt, nem sokkal halála előtt, |
| s ez a kép él róla örökre bennem. |
| Áll az út közepén a kis, töpörödött, öreg pap. |
| Hat-nyolc kutya ugrálja körül, a kicsik hasáig tudnak csak felugorni, |
| de a nagyobb kutyák K. Ákos kopasz fejét szántják végig ugrálás közben praclijukkal. |
| A magasba tartott kenyérszelet körül a napkorong |
| mintha színarany monstrancia lenne. |
| S ahogy a csoport közelébe érek, látom, hogy K. Ákos ajka mormol valamit, |
| talán latin szavakat, mielőtt a kenyeret szétosztaná |
| a szegény, éhező, négylábú teremtmények között, |
| melyeknek nincsen halhatatlan lelkük, és ezért |
| nem juthat részükül a túlvilági élet, mit a saját |
| kiváltságának tekint a tudatlan emberi dölyf. |
| Pedig habozás nélkül áldozzák értünk életüket, |
| hogyha rablók törnek a házra. És hány, de hány |
| pusztul el szomorú hűségből éhen-szomjan gazdája sírján. |
| S ha rosszat tesznek is, csak ösztönből cselekszik, |
| nem gonoszságból, mint mi, emberek. |
|
Egy szállóige születése
| Fegyvert s vitézt éneklek, vitéz Z. Aladár alezredest, aki |
| kardcsörtetve vonult be hajdan a helyi lap szerkesztőségébe, |
| elégtételt követelve a neje becsületén esett |
| hallatlan sérelemért. Természetesen, meg is kapta a megfelelő |
| elégtételt, de ne vágjunk a dolgok elébe, |
| haladjunk sorjában, ahogy az epikus költészet |
| törvényei megkövetelik. Hiszen a trójai háború történetét sem |
| kezdte világtalan pályatársam annak idején |
| a város elestével. Elbizakodottsággal vádolhatnának, hogyha szerény személyem |
| jobban akarná tudni nála a dolgok rendjét, |
| az események egymásutánját. Kezdjük tehát |
| a seregszemlével vagy inkább seregszámlával, |
| ami szebb és patinásabb szó. Kezdjük a seregszámlával |
| még akkor is, ha ez esetben a számlát, |
| úgy értem, a becsület kontóját, a hadsereg |
| egyetlen tisztje nyújtotta is be a megriadt és bocsánatért esedező, |
| hebehurgya báli tudósítónak, a lap újonnan alkalmazott |
| fiatal munkatársának. Történetesen |
| az Egri Római Katolikus Nőegylet abban az esztendőben is |
| megrendezte, mint minden évben, a szokásos |
| farsangi, jelmezes táncmulatságot a Korona szálló összes termeiben, |
| ahol jelen volt e költemény szerzője is. |
| A végzetes hibát elkövető fiatal hírlapíró |
| feladata volt, hogy az álarcosbálon résztvevő |
| hölgyek névsorát följegyezze, s zárójelben jelmezüket is megjelölje |
| eféleképpen: Andrássy Muni (pierrette),
|
|
Benyó Baby (kéményseprő), Bogma Lucy (fantázia-kosztüm), és a többi. |
| Közeledett vitéz Z. Aladárné is férje kíséretében, |
| s a fiatal és tapasztalatlan báli tudósító, akit már |
| messziről is erősen vonzott a kavargó bálterem, |
| a kölnivíztől és az ifjú női testek illatától |
| párolgó dzsungel, ahol úgy szoktuk átkarolni |
| a lányok karcsú derekát, mint kanmajmok a fiatal fák |
| hajlékony törzsét, ime kövérkés, |
| középkorú hölgyet látott fehér madártollakkal díszített |
| álöltözetben közeledni, s mialatt a kövérkés termetet |
| és a fehér tollakat szemlélte, figyelmen kívül hagyta, |
| hogy a tiszteletre méltó hölgy oldalán piros pecséttel ékes |
| táskát visel. Futólagos benyomásai alapján, |
| megbocsáthatatlan felületességgel ezt jegyezte föl a hevenyészett |
| névsorba: vitéz Z. (teljes név) Aladárné (liba). S az áldatlan névsor |
| ekképp jelent meg a helyi hírharsona |
| legközelebbi számában. Ekkor következett |
| a versem elején említett, kardcsörtető |
| szerkesztőségi látogatás, és a látogatást követő napon az újság a következőképp |
| szolgáltatott elégtételt föltűnő helyen |
| és kiemelt szedéssel: Az Egri Római Katolikus Nőegylet
|
| farsangi jelmezbáljáról közölt tudósításunkba |
| sajnálatos hiba csúszott. Ezúton tájékoztatjuk |
| lapunk olvasóit, hogy vitéz Z. (tejes név) Aladárné |
| az említett alkalommal nem liba, hanem ízléses |
|
postagalamb volt. Városszerte hatalmas derültséget |
| keltett az eset, azonban erről vitéz Z. Aladár, a kövérkés, de ízléses |
| postagalamb férje és három kövérkés leány atyja |
| aligha szerzett tudomást. Úgy emlékszem, nemsokára |
| egy másik város gyalogezredének helyőrségébe |
| vezényelték. Így hát nemigen tudtatta meg, |
| hogy szülővárosom szólásmondás-készlete |
| a botrány óta új szállóigével gyarapodott. |
| Szokásossá vált, hogy ha a társaságban valaki |
| tévesen mondott valamit, s szükségesnek találta |
| szavait utólag helyesbíteni, |
| a társaság egy másik tagja rövid szünet után megjegyezte: |
| „Nem liba! Ízléses postagalamb.” Mikor tíz évi távollét után |
| hazalátogattam, és a régi ismerősök kellemes, |
| meghitt körében ültem, egy kiigazított nyelvbotlás után |
| újból hallottam a már-már elfelejtett szállóigét, |
| amely újra eszembe idézte a kardcsörtető alezredest |
| s családja kövérkés hölgytagjait. |
| Azóta újabb huszonöt esztendő telt el. Már csak kevesen élnek |
| a régiek közül. Ugyan akadnak közöttük, |
| akik még mindig mondogatják megfelelő alkalommal: |
| „Nem liba! Ízléses postagalamb.” |
|
A nudisták bejövetele
| Nem is voltak igazi nudisták, csak meztelenül fürdő skandinávok… |
| Vagyis szót sem érdemelne az egész ügy, ha nem a világ legerényesebb |
| strandfürdője lett volna a színhely, szülővárosom fürdője, az egri strand! |
| Mily nehezen, mennyi vita és kompromisszum árán |
| jött létre annak idején az akkor még szerény, vidéki fürdő! |
| Hisz még a harmincas évek elején is külön-külön uszodába |
| jártak a férfiak és a nők, csak hogy véletlenül |
| rá ne jöjjön a lakosság, hogy a természet nem egészen |
| egyformának alkotta a két nemet. Nem is értem, |
| hogyan születhettek a házasságokból gyermekek, |
| hogyan jött rá a férj és feleség, mit is kell tenniük, |
| ennyi titkolózás, képmutatás és álszemérem ellenére! |
| A közigazgatás vezetői fürdővárossá akarták fejleszteni |
| szülővárosomat, ahonnan a gyáripart és nagykereskedelmet |
| jóelőre száműzte a bölcs, főpapi előrelátás, |
| amely megakadályozta, hogy vasúti fővonal |
| érinthesse a várost; essen csak ki a kárhozatos |
| fejlődésből és forgalomból. Most ugyanez a kenetes bölcsesség |
| kapálózott kézzel-lábbal a férfi és a női nem |
| együttfürdése ellen. Végül, 1933 nyarán, |
| hosszú harcok után mégiscsak megnyitotta kapuját |
| a strandfürdő, az egyetlen e hazában, |
| ahol a férfiak nem viselhettek úszónadrágot, csakis |
| teljes fürdődresszt, mint a nők; az úszómesterek pedig |
| cirkáltak egész napon át, és figyelmeztették a vakmerőket, |
| akik felváltva csúsztatták le jobb, majd bal vállpántjukat, |
| s próbáltak szőrös vagy sima mellkasukra fölszedni némi |
| napbarnította színt. „Tessék fölhúzni a vállpántokat!” |
| – hangzott hol ott, hol itt, úgyhogy idegen nyaralók |
| nem is látogatták a fürdőt, mert országszerte elterjedt a híre, |
| hogy Egerben csupán keménykalapban és szalonkabátban |
| szabad az úszómedencében megmerülni. |
| A nyolcvannégy éves Rotschild néni volt az egyetlen kivétel, |
| aki csak ősszel járt a strandra, amely ilyenkor szinte már üres volt, |
| és nem cirkáltak már az úszómesterek, |
| bár a pénztár még nyitva tartott. A néni |
| régimódi, bő, fekete fürdőruhája |
| jó pár liter vizet magába szívott, |
| s gazdája, a híg elemből kilépve, didergett a szeptembervégi napsütésben, |
| s miután letelepedett egy padra a medence mellett, |
| dresszét letolta köldökig, s mezítelen |
| felsőtesttel szárítkozott. Ma már elmondható, |
| hogy Rotschild néni a monokini-divatnak korai |
| előfutára volt, bár bizonyos, hogy nem ismerte ezt a szót, |
| ahogy mi sem ismertük akkor. Meglepő, |
| hogy az öreg, kövér Rotschild néni túl szabados viselkedésén |
| éppen a fiatal lányok háborodtak föl leginkább. |
| Talán azért, mivel nekik lett volna mit mutogatni, |
| de nem mutogathatták. Ami engem illet, |
| sohasem mertem Rotschild néni csupasz idomait |
| közelebbről szemügyre venni. Nem megbotránkozásból, |
| inkább az attól való félelemből, amit látni fogok. |
| Számomra az ő emléke egy messziről fehérlő |
| hájas hát foltja maradt. Történt azonban egyszer, |
| hogy skandináv túristák érkeztek városunkba, átutazóban. |
| Hírük nem előzte meg őket. Futtában megnézték a várost, |
| majd alkonyattájt elindultak a strand felé, lemosni az út porát. |
| Anyaszült meztelenül jöttek elő a kabinból, |
| mint hazájukban szokásos. Dehogyis akartak botrányt kavarni. |
| Nem is volt botrány voltaképpen, mert a fürdőzők s úszómesterek |
| egyaránt hazamentek, csak két három elkésett |
| látogató csavarta ki vizes fürdőruháját, megállva |
| a medence kőszegélyén. Mint később állították, |
| nem hittek a saját szemüknek, megpillantva a szürkületben |
| a meztelen alakokat. Azt képzelték, érzékcsalódás |
| áldozatai lettek, avagy talán a délibáb |
| Egerbe költözött a Hortobágyról. Mikor pedig rá kellett jönniük, |
| hogy nem káprázik a szemük, lóhalálában elhagyták a fürdőt. |
| Másnapra hűlt helyük volt a pucér idegeneknek, |
| mint lázálom fantomjai éltek tovább a szemtanúk képzeletében. |
| Sokan nem is hitték a hírt, amely utóbb, |
| mint fojtott tűz, lassan, lappangva mégiscsak terjedni kezdett, |
| mert csupaszok közt cinkos, aki néma, |
|
Egy régi sörtalp paleográfiája
| Valamelyik napon vagy valamelyik éjszaka, álmomban, |
| betértem a Délbudai Vendéglátóipari Vállalat |
| – ha egyáltalán létezik ilyen nevű vállalat –, |
| vagy talán egy gebines-falatozó teraszára |
| – honnan származik ez a szó: „gebines”? Ezt még senki se tudta nekem megfejteni, |
| azaz etimologice megmagyarázni –, |
| ahol is sört rendeltem, amit legnagyobb meglepetésemre |
| egy réges-régi sörtalpra tett le asztalomon |
| egy se fiú, se lány, vagyis öltözetéről és hajviseletéről |
| föl nem ismerhető nemű, fiatal emberi lény. |
| Ilyet se láttam vagy harminc év óta, |
| ilyen sörtalpat, amilyet, nem fognak soha többé gyártani, |
| aminőt nem fognak soha látni unokáink, |
| legföljebb a sör-, bor-, pálinka-múzeumban, |
| ha lesz valaha ilyen intézmény. |
| E kerek, papundekli sörtalp emlékeztetett a vele egykorú, |
| arzéntartalmú légyirtó papírra, |
| amilyet annak idején a tiszazugi méregkeverő asszonyok |
| vízben áztattak ki, majd a vizet |
| pogácsába, buktába sütötték, s ezen a módon |
| hallgattatták el végleg sopánkodó, beteg anyósukat |
| avagy nagytermészetű férjüket. |
| De hagyjuk őket, hiszen róluk különb riportot írt |
| Móricz Zsiga bátyánk annak idején |
| a Nyugat hasábjain, 1930 február elsején. |
| Visszatérve a sörtalpra, közepén még látható volt a kecskebak, |
| a Dréher-féle baksör emblémája, |
| helyesebben, nem volt már látható, |
| legföljebb odaképzelhette, aki valaha látta, |
| és máris eszembe juttatta a fosszilis lelet |
| egyik kiváló barátomat, aki ma főszerkesztő és egyetemi tanár, |
| de 1945 végén vagy 46 elején |
| az inflációs nyomor célbavenni kényszerítette |
| a sörgyár nem megvetendő összegű pályadíját e reklámversikével: |
| A pályadíjat elnyerte, de alkotását nem használták fel a sörgyár vezetői. |
| Nyilván idegenül csengett fülükbe |
| a patinás „ser” szó. Igaz, írhatta volna így is a szerző: |
| De – sajnos – Debrecenből jött, nem Szögedéből, |
| s ha onnan jön, akkor meg a tájszólás miatt lett volna baj, |
| hiszen a szőrözők száma ezidőtájt |
| népesebb volt, mint a sörözőké, |
| mivelhogy a sör pénzbe került. |
| Mindegy! Fő, hogy megmentettem a feledéstől |
| egyetlen, általam ismert költői művét, |
| mert barátom nem pályázott dalnoki babérokra. |
| Mellesleg szólva, bárcsak sok ilyen |
| mulatságos verset olvashatnánk manapság! |
| De ez is mellékvágány! Firkált ugyanis arra a sörtalpra |
| valaki… valaha… valamit…, de a régi átázások nyoma, |
| a sok ráfröccsent sör, bor s az elillant pörköltszaftok foltjai annyira |
| elmosták már az írást, hogy akképp görnyedtem fölébe, |
| mint az egyiptológus a palimpszeszt fölé. |
| (A palimpszeszt olyan pergamentlap, |
| amelyről letörölték a régi szöveget, |
| hogy helyébe újat írhassanak; |
| eszerint a papírtakarékosság dívott már a fáraók korában is –.) |
| Bocsánat, hogy megmagyarázom, amit szinte mindenki tud, |
| noha a tudás egyelőre nem tartozik a státus-szimbólumok közé. |
| És szellem keringett föl a söröspalackból, |
| egy régi hentesmester szelleme, |
| akiről nagyapám mesélt, mikor térdére ültetett |
| – de miféle nagyapa? hisz mind a kettő meghalt még születésem előtt… – |
| szóval, nagyapám mesélte, hogy ezt a régi hentest |
| tönkretette az ital és a kedvezőtlen üzletmenetel, |
| s megtakarítandó a boltbért, gyomrán dobkályha formájú gyorsforralóval, |
| melyet nyakába szíjazott, |
| járta a múlt század végén az egri utcák éjszakáját, |
| s ha a kódorgó korhelyek vagy bálból hazatérő úrfiak |
| kurjantották nevét, előbotorkált a keskeny Érsek utca, |
| a Szent János utca vagy a Kaszinó utca girbe-gurba házsorai közül, |
| és szolgált főtt kolbásszal, virslivel, tormát, mustárt is adva hozzá, |
| és ropogós zsömlét, mivel akkoriban hallgattak még a fegyverek, |
| viszont a zsömlék még ropogtak. |
| De a sörtalp nem vallott róla sem. |
| Nem mondta el, hogy virágzott föl már nem létező üzlete. |
| A rég szem elől vesztett tárgyat bepiszkolták meg nem tisztíthatón. |
| Nem mondta el, mikor rontottam el az életem, |
| vagy mint lendíthetnék hátralevő napjaimon. |
| Lehet, hogy az örök ifjúság titkát írták föl reá, |
| hisz ifjúságomból dobták elém láthatatlan kezek. |
| Közben a nap gyorsan aláhanyatlott. |
| A sordíj csigalassan vánszorgott fölfelé. |
|
|