A sötétség felé
| Felhőket terel a szél, juhnyája |
| lelegel minden csillagot az égről. |
| Láthatatlan utain sodor a vér |
| halált hozó, parányi szörnyetegeket. |
| Beszívjuk orron, szájon át |
| végzetünket. Nem küzdünk ellene. |
| Bennünk szaporodik, elhatalmasodik, |
| lelegeli bensőnk égboltjának |
| csillagait. Már nem ijeszt ránk |
| a sárga arc a tükörből, a fakuló |
| kék szem, a szemöldök eldurvult, őszülő |
| tüskesövénye. Pedig tudjuk, nehéz a föld, |
| beroppantja koporsónk fedelét. |
| Orrlyukon, szájon át belénk szivárog |
| az őszi esők nyirka, de mégsem |
| fázunk többé, pedig csak a melegség éltetett. |
| Nem bánt a sötétség, pedig csak a fényt szerettük. |
| Bútoraink kődarabok, a kóróvá száradt óraingát |
| hideg szél lengeti jobbra-balra. |
| Könyörögni kellene, de nincs kihez, |
| lázadni kellene, de nincs ki ellen. |
| Csuklya takarja a hóhér fejét, |
| nem akar, nem tud a halálraítélt |
| számonkérő szemébe nézni, |
| pedig védtelenebb az a hernyónál, |
|
|