A sötétség felé
Felhőket terel a szél, juhnyája |
lelegel minden csillagot az égről. |
Láthatatlan utain sodor a vér |
halált hozó, parányi szörnyetegeket. |
Beszívjuk orron, szájon át |
végzetünket. Nem küzdünk ellene. |
Bennünk szaporodik, elhatalmasodik, |
lelegeli bensőnk égboltjának |
csillagait. Már nem ijeszt ránk |
a sárga arc a tükörből, a fakuló |
kék szem, a szemöldök eldurvult, őszülő |
tüskesövénye. Pedig tudjuk, nehéz a föld, |
beroppantja koporsónk fedelét. |
Orrlyukon, szájon át belénk szivárog |
az őszi esők nyirka, de mégsem |
fázunk többé, pedig csak a melegség éltetett. |
Nem bánt a sötétség, pedig csak a fényt szerettük. |
Bútoraink kődarabok, a kóróvá száradt óraingát |
hideg szél lengeti jobbra-balra. |
Könyörögni kellene, de nincs kihez, |
lázadni kellene, de nincs ki ellen. |
Csuklya takarja a hóhér fejét, |
nem akar, nem tud a halálraítélt |
számonkérő szemébe nézni, |
pedig védtelenebb az a hernyónál, |
|
|