Néma párbeszéd

Hangot vél hallani, fölkel a vacsoraasztal mellől. Semmit sem felel a nyugtalanul kérdő szemeknek. Kilép a szabadba, keresés nélkül is tudja az irányt. A gyéren szűrődő holdfényben arrafelé veszi útját, ahol szél zörgeti a száraz cserjelombot. Megáll a ház mögött, kisvártatva előlép, akit nem ismer, de mégis vár, valami sötét lebernyeges, formátlan alak vagy árnyék: az a visszatérő látogató, aki nem szól soha, tán nincs is szólni ajka, mégis érteni minden szavát: „Ott voltam. El ne feledj engem, aki mindent láttam, mindent tudok. Nem gyűlöllek, mégsem lehet mentségedül semmit se mondanom bíráid előtt, akik a zöld posztóval bevont hosszú asztalnál ítélkezni fognak fölötted. A mulasztás bármi gaztettnél gonoszabb lehet, és te ebbe a bűnbe estél” Már nincs sehol, csak a sötét levegő zúg nyomában. Csak a vadlibák hallatják a magasban hangjukat, csak a szél zörgeti a száraz cserjelombot. Vacsorája még ki se hűlt, mire visszatér. De nem eszik belőle. Poharát teletöltik, koccintanának, de ő csupán mímeli az ivást. A nem kívánt látogató akármikor eljöhet. Néma hívása meg nem tagadható parancs. Néma vádja sötétben lobbanó igazság. S amit ő válaszolna, nem lenne több némán dadogó beismerésnél.