Eltávozók nyomában
|
Rónay György emlékének
| Nyakamba még nyári hőségben is |
| piszkos-szürke konfetti-havazása |
| záporozik… Didergek… Meg-megállok. |
| Kapkodva szedem már a levegőt, |
| de nem találok pihenőhelyet. |
| Azt a kék sziklát a magaslaton |
| szeretném még elérni, s odafentről |
| szemügyre venni a megtett utat, |
| s a felhőszürke kísértethajót, |
| mely nélkülem húz át ma még fölöttük. |
| Kiterjedés nélküli s mégis |
| határtalan. Rosszabbra, jobbra |
| többé már nem fordítható. |
|
| Milyen jó lenne megmerülni |
| a belenyugvás langymeleg vizében, |
| és elmondani: jobbat nem tehettem, |
| s ha elhibáztam, akkor elhibáztam. |
| Milyen jó lenne úszkálni a mindent |
| közömbösen vevő halak között, |
| halnak álcázni, mint a delfinek. |
| S nézem vágyódva, tehetetlenül |
| a lemenőfélben levő napot: |
| az ő útját éppúgy kiszabták, |
| mint azokét, akik hamarosan |
| a véresen hullámzó fényözönben |
| merülnek el, s minden nyomasztó |
| terhük semmivé foszlik. Szabadon |
| áramlanak tova, s magamra hagynak… |
|
|
|