Paraziták

Egy kert, mely bokrai között eltűntet minden rejteni valót, kötélen lógó, rosszul kimosott fehérneműt, százéves öregasszonyt, kit a rokonság ottfelejtett egy rozoga nyugágyon. Arcán már a kövületek nyugalma ül, fülét belepte a moha, nem hallja meg, hogy citerán játszanak valahol, hogy uzsonnázik a szomszéd verandán a nagy család. Teletömik gyümölcsízzel, vajas kaláccsal soha be nem álló szájukat. Csak görbe úton tisztelik a törvényt, őszerintük erkölcsös minden ügylet, ami haszonnal jár. Kiszopják a csontból a velőt, s csupaszra rágják, mielőtt odadobnák a kutyáknak. Kérdezitek: kik ők? Nem is kell messze mennetek. Sokan vannak, lépten-nyomon beleütköztök az élősdiekbe, s mert arcra nézve hasonlítanak ők az emberiség jobbik feléhez, sosem bánhattok el velük érdemük szerint, sőt a föld sem tudja széles hátáról lerázni ezt a kisszerű, de új ötletekből ki nem fogyó, hatalmas söpredéket.