Egy kishitű motyogja

Dohos, sötét dobozba zárva ráébredek, milyen szűk a világ. Poharamban lángot vet a bor, de ereimben aludttej kering. Tarkómat odahajtanám akármiféle bárd alá, ha ezzel másnak örömöt szereznék. Szív és tüdő zihálva fuldokol a jelentéktelen vállalkozások katlanában. A kétdimenziós lény, az szenvedhet így, az asztallap kitörni vágyó nyomoronca. Talán megkönyörül rajta egy kéz, és két ujja közé csippentve, óvatosan emeli valami ismeretlen fénybe az ismeretlen bogarász, mielőtt spirituszba tenné. Hányan végezzük szebben, ó felebarátaim!