Elmulasztott megváltás

 

 

 

 

Egy közérzet módosulásai

 

1

Lombzöldjében a kertnek,
kapkodva süllyedek.
Nem sokkal a felhők alatt
egy labda mosolyogva száll.
Vakon állok a nyálkás tófenéken.
 

2

A korsóból kiloccsant víz vagyok,
mely megfagyott a levegőben,
és földet sosem ér.
A súlygolyó vagyok,
mit egy óriás karja ellök.
Lyukat ütök a földgolyó szivéig.
 

3

Megértem a dühöngőt,
aki vöröslő arccal,
kést fogva rám rohan.
Megértem a ragályt,
amint a házakat lomhán elönti.
Megértem a homlokomat tapogató,
majd agyvelőmben kotorászó
poros lábujjak lelkifurdalását.
 

4

Kincseim: egy fölrobbant pillanat szilánkjai,
zafírok szűkülő szemrésben elenyészve,
sérült felhámról hulló bőrdarabkák,
habzó ürességtől kicsorduló pohár.

 

 

 

Kerülőutakon

 

1

Mindig tilosban jár a kéz,
zsebet metsz, vagy egy női hát
langyos hómezején siklik tova.
Csak néha mozdulatlan,
akár az útmenti pléh Krisztusé,
aki legyintene, ha tudna,
s meghal, látszatra együgyűen,
kufárokért és zsoldoskatonákért.
 

2

Csak a tükörben pusztít a tűz,
a falak, bútorok sértetlenül maradnak.
Ezért ver bilincsbe a tél,
ezért fojt a vértolulásos arcú nyár
nyershús-szagú lehelete.
Ezért lép ki homályos műhelyéből
a szájnyílást beforrasztó közöny.
 

3

A tudás szívszorító kaptatóján,
szúrós szemek kereszttüzében,
a rosszakarat bozótjába veszve,
téves tapasztalás csapdáiban,
az öncsalás kerülőútjain
kell végül elbotolni,
és mereven halottat játszani,
mit nálunk mesteribben
tud a veszélyt sejtő gyík vagy bogár.

 

 

 

Legélesebb emlékeim

Az állandó léghuzat, a börtönszerű
toronyszobában, a kísérteties
fehér függönyök, a fülsértő késfenés,
a fenyegető suttogás, a porcukorral
megédesített visszautasítás,
a megtapsolt, látványos elbukások,
az észrevétlen fölemelkedések,
a kísérleti nyúl
kapálódzása, ha bagószagú,
izzadt markok nyomják le az asztallapon.

 

 

 

Ami közös minden dologban

A rét füvét harapdáló csikó,
a felemás korláton billenő
tornászlány, a halánték forradása
egy horpadt, öreg arcon, a nyakék
drágaköve, a megnevezhetetlen
mocsok, amit egy csizmatalp hagy
a küszöbön: egyetlen, közös elv
változó megnyilvánulása.

 

 

 

Elmulasztott megváltás

A szorosan egymáshoz préselődő
vagy présben egymáshoz szoruló
kárhozott holttestek steril
poklában álombeli, fojtott
sikoltások nyomják el a szokatlan
részvét csillapító szavát,
s a festő halála miatt
félbemaradt freskón a lábatlan, kezetlen
törzsek és a befejezetlen arcok
görcsösen vonagolva kikerülik
a tanítvány segítőkész ecsetjét.

 

 

 

Régi történet

Elhallgatott a zene. A teremben
egy csillár terjegette karjait,
mint hogyha áldást osztogatna,
s csatakos fényeit kínálta.
De ők hátat fordítottak, kimentek,
és ültek a szálloda folyosóján,
átnyirkosodott kabátok tövében,
míg tigrismancsát fektette közéjük
a hallgatás. Álmatlanságtól sárga volt
a fiú arca. A lány szájszélén a rúzs elkenődött.
Kint a hajnal gőzfürdője gomolygott,
mint egy kivégzés reggelén.

 

 

 

Az arc homálya

Szép az, hogy van, de mégis az a legszebb,
hogy végül semmi sem marad belőle!
Mint amikor egy súlyos rongy letörli
a fényt az égről, vagy ha a lyukas
zsebből kihullnak az utolsó
pénzdarabok. Nincsen homályosabb,
mint egy fakuló arc homálya,
mely az egész világra rátelepszik.

 

 

 

Zene

Szavakkal, mondatokkal
bíbelődöm. Gondolat-pasziánszot
rakok ki piszkos, rég megunt
kártyákkal, s arcomba lövell,
mellbe taszít
a kősziklából kitörő,
hatalmas dallamú sugár.
A földre kell hanyatlanom,
hogy áthaladjon
rajtam, legyőzöttön, az ütemes
patkócsattogás, dobpergés, a csizmák
díszlépése, a rézfúvósok ellenállhatatlan
diadalmenete.

 

 

 

A város bevétele

Minden sejtemben érzem
az alattomban folytatódó,
bekerítő hadmozdulatokat.
Fellegváramba visszavonulva,
már szinte közömbösen szemlélem a mélyben
az apró, szürke martalócok
dúlását, míg lángolva hulló zsindelyek,
üszkösen zuhanó téglák között
hajtják a lakosságot csorda módján,
nyárson forgatják a megnyúzott barmokat
a csapra vert hordók között,
az esti dáridón,
és a templomfalról letépett
szentképeket a bordélyház falára
aggatják fel röhögve.

 

 

 

Egy kishitű motyogja

Dohos, sötét dobozba zárva
ráébredek, milyen szűk a világ.
Poharamban lángot vet a bor,
de ereimben aludttej kering.
Tarkómat odahajtanám
akármiféle bárd alá,
ha ezzel másnak örömöt szereznék.
Szív és tüdő zihálva fuldokol
a jelentéktelen vállalkozások
katlanában. A kétdimenziós
lény, az szenvedhet így,
az asztallap kitörni vágyó
nyomoronca. Talán megkönyörül
rajta egy kéz, és két ujja közé
csippentve, óvatosan emeli
valami ismeretlen fénybe
az ismeretlen bogarász,
mielőtt spirituszba tenné.
Hányan végezzük szebben, ó felebarátaim!

 

 

 

Mi vagyok én?

Zongora a süketnémák intézetében,
kőkorszakbeli táskarádió,
csillagászati távcső egy szénbánya mélyén,
szélmalom teljes szélcsend idején,
lejárt belépőjegy egy elmaradt előadásra,
kulcscsomó egy lebombázott lakáshoz,
éjszakai napszemüveg,
tévedésből kopaszra nyírt paróka,
tékozló fiú malacperselye,
madárijesztő a Szaharában,
hóember a trópusokon,
eltűnt protézisét kereső macskacápa,
gyalogló bajnokságból kizárt százlábú,
könnyeit felszárító krokodil,
egérfogóba szorult kandúr,
gazellák elől futó leopárd,
téli álmatlanságban szenvedő barnamedve,
etruszk nyelven beszélő papagáj,
galambepéjű hörcsög,
farkasvaksággal megvert szentjánosbogár,
heverő alatt sétáló zsiráf,
elvonókúrán sínylődő gödény,
kéményseprő fehér szmokingban,
Földnélküli János árendása,
lepkevadász az Északi-sarkon,
analfabéta polihisztor,
vegetáriánus kannibál,
fagylaltárus a pingvinek honában,
búvár a sivatag kellős közepén,
alkoholundorban szenvedő pincemester,
abrakadabrát szállító futár,
villanyszerelő Mátyás király udvarában,
koporsókísérő bohóc.

 

Használati utasítás. A régi költők szerint a 33 bűvös szám volt. Balassi Bálint ezért állította össze első verseskötetét 33 versből. Állítólag még két, egyenként 33 verset tartalmazó kötetet tervezett, mivel a 99 szintén mágikus szám volt. Tervének megvalósításában korai halála és egyéb kisebb kellemetlenségek megakadályozták. Az én itt közölt versem 33 verssorból áll. 11 sorban valamilyen tárgyhoz, 11-ben valamely állathoz és 11-ben valamilyen személyhez hasonlítom magamat. Ez a részarányosság természetesen növeli a költemény bűverejét és gyógyhatását. Elmondhatjuk ráolvasásként, rosszat kívánva ellenségeinknek, és bizonyos, hogy nem lesz belőle semmi hasznuk. Ha influenza-járvány idején mondogatjuk, lehetséges, hogy nem kapjuk meg a betegséget. Légzőszerveink fölé rögzítve is hordhatjuk ilyenkor a verset; természetesen csak ing, kombiné vagy garbó-pulóver alatt, hogy feltűnést ne keltsünk. Strandon, uszodában fecske vagy bikini helyett semmi esetre se viseljük!

 

 

 

Paraziták

Egy kert, mely bokrai között
eltűntet minden rejteni valót,
kötélen lógó, rosszul kimosott
fehérneműt, százéves öregasszonyt,
kit a rokonság ottfelejtett
egy rozoga nyugágyon. Arcán
már a kövületek nyugalma ül,
fülét belepte a moha, nem hallja meg,
hogy citerán játszanak valahol,
hogy uzsonnázik a szomszéd verandán
a nagy család. Teletömik gyümölcsízzel, vajas kaláccsal
soha be nem álló szájukat.
Csak görbe úton tisztelik a törvényt,
őszerintük erkölcsös minden ügylet,
ami haszonnal jár. Kiszopják
a csontból a velőt, s csupaszra rágják,
mielőtt odadobnák a kutyáknak.
Kérdezitek: kik ők?
Nem is kell messze mennetek.
Sokan vannak, lépten-nyomon
beleütköztök az élősdiekbe,
s mert arcra nézve hasonlítanak
ők az emberiség jobbik feléhez,
sosem bánhattok el velük
érdemük szerint, sőt a föld
sem tudja széles hátáról lerázni
ezt a kisszerű, de új ötletekből
ki nem fogyó, hatalmas söpredéket.

 

 

 

Villámfényben

Villámfényben álló alak.
Szemében a megvetés jégverése,
ajkán ki nem mondott ítélet.
Indulatos mozdulata
jelzi csak, hogy mind bűnösök vagyunk.
A következő villanáskor
nincs már sehol, nem küld megérdemelt helyünkre.
S mi gyanútlanul hentergünk a porban.

 

 

 

Papírlámpák

 

1

Maholnap kialusznak
a cseréptalpon izzó,
sercegő gyertyavégek,
faggyúszagot lehelnek
hamvukbaholt kanócok.
Ma még az ősz fellobbanásai,
holnap a téli rovarok
dermesztő zümmögése.
 

2

Arcunkat meglegyintve,
azaz legyintve ránk,
szél fúj a fák alatt,
szél jár az arcredőkben.
A köszörűkő s a kés párbeszéde
és az áldozat jajgatása
csobogássá szelídül
az egykedvű fülek
sötét folyótorkolatában.
 

3

Fölébredsz az éj közepén.
Ágyadra sütő telihold
fénye sistereg idegszálaidban.
Ha most rés nyílna emlékezeted falán,
ugyan miféle férgek
nyüzsgése kényszerítene,
hogy szemed eltakard csupasz karoddal?
 

4

Kisgyermekek üveggolyói,
keringő égitestek,
fémpitykék a bohócruhán,
drótszálon foszforeszkáló fejek,
papírlámpák egyformasága.
 

5

Eltűnnek a ködben a fáklyavivők.
A színes, eleven tüzeket
elfojtja saját
sötét lobogásom.
 

6

A részegítő hajnal poharából
mérget fröccsent szemembe a fény.
Megfagyott virágarcok szerte a fűben.
Lyukas bádogeresz csorgatja nyakamba
romlékony italát,
sebzett felhők fekete vérét.

 

 

 

Sirató

Nagy László emlékének

 

1

Hűvös fényű kaszával
láthatatlan suhintás,
érzem, megcsap szelével:
időnk hidegre fordult.
Gyorsan fogyó kalászok,
egymásra ráborulunk.
Hagyod, hogy szertehordja
hajadnak színezüstjét
a tolvaj, kapkodó szél?
Hagyod csontig lerágni
felejthetetlen arcod?
Szóm rajtad nem segíthet.
Szód rajtam nem segíthet.
 

2

Sosem látott mezőkön
fekszel zöld fűbilincsben,
arcodon állatoknak
langyos leheletével.
A csöndet nem törik meg
melledből messze hangzó,
piros harangütések.
Csak bordáid törékeny
üvegcimbalma pendül
játékos szélfúvásban.
Csak a sárgás halánték
behorpadt völgye mélyén
üt ki lopva a sziksó.
 

3

Amit te cselekedtél,
sosem teheti azt más.
Amit egyszer te mondtál,
sosem mondhatja azt más.
Zenére fölfigyeltél,
sosem hallhatja azt más.
Itthagyott lábnyomodba
más sohasem taposhat.
Edényed összetörted,
más nem ihat belőle.
Amit te elfeledtél,
nem juthat más eszébe.
Mert voltál, aki voltál.

 

 

 

Eltávozók nyomában

Rónay György emlékének

 
Nyakamba még nyári hőségben is
régi, elrontott ünnepek
piszkos-szürke konfetti-havazása
záporozik… Didergek… Meg-megállok.
Kapkodva szedem már a levegőt,
de nem találok pihenőhelyet.
Azt a kék sziklát a magaslaton
szeretném még elérni, s odafentről
szemügyre venni a megtett utat,
a szélborzolta fák haját
s a felhőszürke kísértethajót,
mely nélkülem húz át ma még fölöttük.
Minden oly végleges.
Kiterjedés nélküli s mégis
határtalan. Rosszabbra, jobbra
többé már nem fordítható.
Milyen jó lenne megmerülni
a belenyugvás langymeleg vizében,
és elmondani: jobbat nem tehettem,
s ha elhibáztam, akkor elhibáztam.
Milyen jó lenne úszkálni a mindent
közömbösen vevő halak között,
s ragadozó önmagamat
halnak álcázni, mint a delfinek.
S nézem vágyódva, tehetetlenül
a lemenőfélben levő napot:
az ő útját éppúgy kiszabták,
mint azokét, akik hamarosan
a véresen hullámzó fényözönben
merülnek el, s minden nyomasztó
terhük semmivé foszlik. Szabadon
áramlanak tova, s magamra hagynak…

 

 

 

Határon

Festmény az arc az ablak keretében,
de hátralép, és elnyeli a háttér félhomálya.
Vissza hiába hívnám. Mindez a múltban
történt, vagy meg se történt. Egy idegen halott
álmai úsznak át félálmom szürke tükrén.
Oszlop vagyok, mit elfogyaszt saját belső tüze,
míg összerogy, és rajta átvonul
a néma kórus, nem méltatva gyászénekére
a törmeléket, bár a réseken
tűzszikrák pattannak ki még…
Már nem sokáig. Hangtalan mennek tovább,
kámzsába burkolózva az úton, hol lassan elfogynak a fák.
A rom marad, árnyék borul rá, és fölötte
szederjes arcú szél kering.

 

 

 

Végső tennivalók

Lobogj, sötét arc, lobogj, égő diófa lángja!
Tudod, sietni kell,
bohókás táncot járni bokáig érő, cifra ingben,
fölvirágozott vérpadon,
rothadó napsütésben
vagy penészedő alkonyatban.
Sietni kell, mert nem ejthetik ki az élők
a tiltott szavakat a mozdulatlanok helyett.
Siess, hogy mire a menet megérkezik
viaszfáklyákkal, koszorúkkal,
már itt se légy.
Térj ki az útból, ahogy szelíden elhárítja a síkság
a dombok tolakodó ölelését.
A többi úgysem tartozik rád.

 

 

 

A helyszín visszaállítása

Igen! Itt folyt le. Igen!
A szavak örökre belefúltak a szőnyegekbe,
de a levegőben ott kóvályog
a vér enyhén édeskés szaga,
kirajzolódnak
a halványuló körvonalú
foltok is a falon,
pedig nem folyt itt vér soha,
legföljebb képzeletben.
Nem is szobában, víz alatt vagyunk,
súlyunkból annyit veszítünk,
amennyit jóvátehetetlen
cselekedeteink nyomnak a mérlegen.
Szerencsére nincs, aki leolvasná a számot
(magunk sosem tudnánk megtenni ezt,)
homokba dugott fejjel állunk,
mint az elbújni vágyó struccmadár.
Az ágy bevetve, a halott rég eltemetve,
de kinyúlnak az aranyozott falikarok
sárga selyemernyői alól
a gyertyaégők hosszú, fénylő ujjai,
és ránk mutatnak vádlón, mert hiszen
nem akadályoztuk meg azt,
aminek előbb-utóbb
úgyiscsak meg kellett történnie.
Fölmenteni mégsem tudjuk magunkat,
vergődünk vakon, tehetetlenül
a visszatérő emlékképek ketrecében.

 

 

 

A lehetséges változatok

A lehetséges változatok
száma hiába végtelen, akkor se több
a szürke szín árnyalatainál, monoton kattogásnál.
Mellünkben a metronóm
lelassul, fölgyorsul, meg-megáll.
Mindig megújulnak a minták,
de mintha láttuk volna valamennyit
a távoli múltban. A jelen
unalma egyenlő a régi évek
mulasztásainak lajstromával
vagy a beszűkülő, zsugorodó
jövőben várható szemernyi jóval,
sokasodó bajjal. A szobrok
fejére por hull, madarak
ürüléke potyog. Húsz évben egyszer
letisztogatják őket. A verseskönyveket is leveszik
a polcról hébe-hóba. Valaki megért
egy-egy sort, saját vérével telíti
a kihűlt ereket, fényt lop a megtört
szembe. De mégse több ez
látszatnál, ártalmas önáltatásnál.
Valójában homoksivatag
lesz akkor már az arcunk,
csak a szelek vésik belé érthetetlen
ábráikat, csak a pusztaság
nyughatatlan, örökké szomjas szelei.

 

 

 

Néma párbeszéd

Hangot vél hallani, fölkel a vacsoraasztal mellől.
Semmit sem felel a nyugtalanul kérdő szemeknek.
Kilép a szabadba, keresés nélkül is tudja az irányt.
A gyéren szűrődő holdfényben arrafelé veszi útját,
ahol szél zörgeti a száraz cserjelombot.
Megáll a ház mögött, kisvártatva előlép, akit nem ismer,
de mégis vár, valami sötét lebernyeges,
formátlan alak vagy árnyék:
az a visszatérő látogató, aki nem szól soha,
tán nincs is szólni ajka, mégis érteni minden szavát:
„Ott voltam. El ne feledj engem, aki mindent láttam, mindent tudok.
Nem gyűlöllek, mégsem lehet mentségedül semmit se mondanom
bíráid előtt, akik a zöld posztóval bevont
hosszú asztalnál ítélkezni fognak fölötted.
A mulasztás bármi gaztettnél gonoszabb lehet,
és te ebbe a bűnbe estél”
Már nincs sehol, csak a sötét levegő zúg nyomában.
Csak a vadlibák hallatják a magasban hangjukat,
csak a szél zörgeti a száraz cserjelombot.
Vacsorája még ki se hűlt, mire visszatér.
De nem eszik belőle.
Poharát teletöltik, koccintanának,
de ő csupán mímeli az ivást.
A nem kívánt látogató akármikor eljöhet.
Néma hívása meg nem tagadható parancs.
Néma vádja sötétben lobbanó igazság.
S amit ő válaszolna, nem lenne több
némán dadogó beismerésnél.

 

 

 

A sötétség felé

Felhőket terel a szél, juhnyája
lelegel minden csillagot az égről.
Láthatatlan utain sodor a vér
halált hozó, parányi szörnyetegeket.
Beszívjuk orron, szájon át
végzetünket. Nem küzdünk ellene.
Bennünk szaporodik, elhatalmasodik,
lelegeli bensőnk égboltjának
csillagait. Már nem ijeszt ránk
a sárga arc a tükörből, a fakuló
kék szem, a szemöldök eldurvult, őszülő
tüskesövénye. Pedig tudjuk, nehéz a föld,
beroppantja koporsónk fedelét.
Orrlyukon, szájon át belénk szivárog
az őszi esők nyirka, de mégsem
fázunk többé, pedig csak a melegség éltetett.
Nem bánt a sötétség, pedig csak a fényt szerettük.
Bútoraink kődarabok, a kóróvá száradt óraingát
hideg szél lengeti jobbra-balra.
Könyörögni kellene, de nincs kihez,
lázadni kellene, de nincs ki ellen.
Csuklya takarja a hóhér fejét,
nem akar, nem tud a halálraítélt
számonkérő szemébe nézni,
pedig védtelenebb az a hernyónál,
a házatlan csigánál.

 

 

 

Mutatvány

Meghajlok, pedig úgyse lát
e pillanatban eleven lény.
Szorítom sorsom fonalát,
talpam alatt képzelt emelvény.
Szememben bámész öntudat.
Bódult vagyok és elfogódott.
Fák fordítják el arcukat,
mikor meggyújtom a kanócot.
Halk robbanás… Holthalovány
szeme bámul az ablakoknak,
míg fönn az égen koponyám
csontszilánkjai felragyognak.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]