Egy közérzet módosulásai
| Nem sokkal a felhők alatt |
| egy labda mosolyogva száll. |
| Vakon állok a nyálkás tófenéken. |
|
| A korsóból kiloccsant víz vagyok, |
| mely megfagyott a levegőben, |
| mit egy óriás karja ellök. |
| Lyukat ütök a földgolyó szivéig. |
|
| amint a házakat lomhán elönti. |
| Megértem a homlokomat tapogató, |
| majd agyvelőmben kotorászó |
| poros lábujjak lelkifurdalását. |
|
| Kincseim: egy fölrobbant pillanat szilánkjai, |
| zafírok szűkülő szemrésben elenyészve, |
| sérült felhámról hulló bőrdarabkák, |
| habzó ürességtől kicsorduló pohár. |
|
|
Kerülőutakon
| Mindig tilosban jár a kéz, |
| zsebet metsz, vagy egy női hát |
| langyos hómezején siklik tova. |
| akár az útmenti pléh Krisztusé, |
| aki legyintene, ha tudna, |
| s meghal, látszatra együgyűen, |
| kufárokért és zsoldoskatonákért. |
|
| Csak a tükörben pusztít a tűz, |
| a falak, bútorok sértetlenül maradnak. |
| Ezért ver bilincsbe a tél, |
| ezért fojt a vértolulásos arcú nyár |
| Ezért lép ki homályos műhelyéből |
| a szájnyílást beforrasztó közöny. |
|
| A tudás szívszorító kaptatóján, |
| szúrós szemek kereszttüzében, |
| a rosszakarat bozótjába veszve, |
| téves tapasztalás csapdáiban, |
| és mereven halottat játszani, |
| tud a veszélyt sejtő gyík vagy bogár. |
|
|
Legélesebb emlékeim
| Az állandó léghuzat, a börtönszerű |
| toronyszobában, a kísérteties |
| fehér függönyök, a fülsértő késfenés, |
| a fenyegető suttogás, a porcukorral |
| megédesített visszautasítás, |
| a megtapsolt, látványos elbukások, |
| az észrevétlen fölemelkedések, |
| kapálódzása, ha bagószagú, |
| izzadt markok nyomják le az asztallapon. |
|
Ami közös minden dologban
| A rét füvét harapdáló csikó, |
| a felemás korláton billenő |
| tornászlány, a halánték forradása |
| egy horpadt, öreg arcon, a nyakék |
| drágaköve, a megnevezhetetlen |
| mocsok, amit egy csizmatalp hagy |
| a küszöbön: egyetlen, közös elv |
|
Elmulasztott megváltás
| A szorosan egymáshoz préselődő |
| vagy présben egymáshoz szoruló |
| kárhozott holttestek steril |
| poklában álombeli, fojtott |
| sikoltások nyomják el a szokatlan |
| részvét csillapító szavát, |
| félbemaradt freskón a lábatlan, kezetlen |
| törzsek és a befejezetlen arcok |
| görcsösen vonagolva kikerülik |
| a tanítvány segítőkész ecsetjét. |
|
Régi történet
| Elhallgatott a zene. A teremben |
| egy csillár terjegette karjait, |
| mint hogyha áldást osztogatna, |
| s csatakos fényeit kínálta. |
| De ők hátat fordítottak, kimentek, |
| és ültek a szálloda folyosóján, |
| átnyirkosodott kabátok tövében, |
| míg tigrismancsát fektette közéjük |
| a hallgatás. Álmatlanságtól sárga volt |
| a fiú arca. A lány szájszélén a rúzs elkenődött. |
| Kint a hajnal gőzfürdője gomolygott, |
| mint egy kivégzés reggelén. |
|
Az arc homálya
| Szép az, hogy van, de mégis az a legszebb, |
| hogy végül semmi sem marad belőle! |
| Mint amikor egy súlyos rongy letörli |
| a fényt az égről, vagy ha a lyukas |
| zsebből kihullnak az utolsó |
| pénzdarabok. Nincsen homályosabb, |
| mint egy fakuló arc homálya, |
| mely az egész világra rátelepszik. |
|
Zene
| bíbelődöm. Gondolat-pasziánszot |
| rakok ki piszkos, rég megunt |
| kártyákkal, s arcomba lövell, |
| A földre kell hanyatlanom, |
| rajtam, legyőzöttön, az ütemes |
| patkócsattogás, dobpergés, a csizmák |
| díszlépése, a rézfúvósok ellenállhatatlan |
|
A város bevétele
| az alattomban folytatódó, |
| bekerítő hadmozdulatokat. |
| Fellegváramba visszavonulva, |
| már szinte közömbösen szemlélem a mélyben |
| az apró, szürke martalócok |
| dúlását, míg lángolva hulló zsindelyek, |
| üszkösen zuhanó téglák között |
| hajtják a lakosságot csorda módján, |
| nyárson forgatják a megnyúzott barmokat |
| a csapra vert hordók között, |
| és a templomfalról letépett |
| szentképeket a bordélyház falára |
|
Egy kishitű motyogja
| Dohos, sötét dobozba zárva |
| ráébredek, milyen szűk a világ. |
| Poharamban lángot vet a bor, |
| de ereimben aludttej kering. |
| ha ezzel másnak örömöt szereznék. |
| Szív és tüdő zihálva fuldokol |
| a jelentéktelen vállalkozások |
| katlanában. A kétdimenziós |
| az asztallap kitörni vágyó |
| nyomoronca. Talán megkönyörül |
| rajta egy kéz, és két ujja közé |
| csippentve, óvatosan emeli |
| mielőtt spirituszba tenné. |
| Hányan végezzük szebben, ó felebarátaim! |
|
Mi vagyok én?
| Zongora a süketnémák intézetében, |
| kőkorszakbeli táskarádió, |
| csillagászati távcső egy szénbánya mélyén, |
| szélmalom teljes szélcsend idején, |
| lejárt belépőjegy egy elmaradt előadásra, |
| kulcscsomó egy lebombázott lakáshoz, |
| tévedésből kopaszra nyírt paróka, |
| tékozló fiú malacperselye, |
| madárijesztő a Szaharában, |
| eltűnt protézisét kereső macskacápa, |
| gyalogló bajnokságból kizárt százlábú, |
| könnyeit felszárító krokodil, |
| egérfogóba szorult kandúr, |
| gazellák elől futó leopárd, |
| téli álmatlanságban szenvedő barnamedve, |
| etruszk nyelven beszélő papagáj, |
| farkasvaksággal megvert szentjánosbogár, |
| heverő alatt sétáló zsiráf, |
| elvonókúrán sínylődő gödény, |
| kéményseprő fehér szmokingban, |
| Földnélküli János árendása, |
| lepkevadász az Északi-sarkon, |
| fagylaltárus a pingvinek honában, |
| búvár a sivatag kellős közepén, |
| alkoholundorban szenvedő pincemester, |
| abrakadabrát szállító futár, |
| villanyszerelő Mátyás király udvarában, |
|
Használati utasítás. A régi költők szerint a 33 bűvös szám volt. Balassi Bálint ezért állította össze első verseskötetét 33 versből. Állítólag még két, egyenként 33 verset tartalmazó kötetet tervezett, mivel a 99 szintén mágikus szám volt. Tervének megvalósításában korai halála és egyéb kisebb kellemetlenségek megakadályozták. Az én itt közölt versem 33 verssorból áll. 11 sorban valamilyen tárgyhoz, 11-ben valamely állathoz és 11-ben valamilyen személyhez hasonlítom magamat. Ez a részarányosság természetesen növeli a költemény bűverejét és gyógyhatását. Elmondhatjuk ráolvasásként, rosszat kívánva ellenségeinknek, és bizonyos, hogy nem lesz belőle semmi hasznuk. Ha influenza-járvány idején mondogatjuk, lehetséges, hogy nem kapjuk meg a betegséget. Légzőszerveink fölé rögzítve is hordhatjuk ilyenkor a verset; természetesen csak ing, kombiné vagy garbó-pulóver alatt, hogy feltűnést ne keltsünk. Strandon, uszodában fecske vagy bikini helyett semmi esetre se viseljük!
|
|
Paraziták
| Egy kert, mely bokrai között |
| eltűntet minden rejteni valót, |
| kötélen lógó, rosszul kimosott |
| fehérneműt, százéves öregasszonyt, |
| kit a rokonság ottfelejtett |
| egy rozoga nyugágyon. Arcán |
| már a kövületek nyugalma ül, |
| fülét belepte a moha, nem hallja meg, |
| hogy citerán játszanak valahol, |
| hogy uzsonnázik a szomszéd verandán |
| a nagy család. Teletömik gyümölcsízzel, vajas kaláccsal |
| soha be nem álló szájukat. |
| Csak görbe úton tisztelik a törvényt, |
| őszerintük erkölcsös minden ügylet, |
| ami haszonnal jár. Kiszopják |
| a csontból a velőt, s csupaszra rágják, |
| mielőtt odadobnák a kutyáknak. |
| Nem is kell messze mennetek. |
| Sokan vannak, lépten-nyomon |
| beleütköztök az élősdiekbe, |
| s mert arcra nézve hasonlítanak |
| ők az emberiség jobbik feléhez, |
| érdemük szerint, sőt a föld |
| sem tudja széles hátáról lerázni |
| ezt a kisszerű, de új ötletekből |
| ki nem fogyó, hatalmas söpredéket. |
|
Villámfényben
| Szemében a megvetés jégverése, |
| ajkán ki nem mondott ítélet. |
| jelzi csak, hogy mind bűnösök vagyunk. |
| nincs már sehol, nem küld megérdemelt helyünkre. |
|
| S mi gyanútlanul hentergünk a porban. |
|
|
Papírlámpák
| Ma még az ősz fellobbanásai, |
|
| A köszörűkő s a kés párbeszéde |
|
| Fölébredsz az éj közepén. |
| fénye sistereg idegszálaidban. |
| Ha most rés nyílna emlékezeted falán, |
| hogy szemed eltakard csupasz karoddal? |
|
| drótszálon foszforeszkáló fejek, |
| papírlámpák egyformasága. |
|
| Eltűnnek a ködben a fáklyavivők. |
|
| A részegítő hajnal poharából |
| mérget fröccsent szemembe a fény. |
| Megfagyott virágarcok szerte a fűben. |
| Lyukas bádogeresz csorgatja nyakamba |
| sebzett felhők fekete vérét. |
|
|
Sirató
|
Nagy László emlékének
| Hagyod, hogy szertehordja |
| Szóm rajtad nem segíthet. |
| Szód rajtam nem segíthet. |
|
| fekszel zöld fűbilincsben, |
|
|
Eltávozók nyomában
|
Rónay György emlékének
| Nyakamba még nyári hőségben is |
| piszkos-szürke konfetti-havazása |
| záporozik… Didergek… Meg-megállok. |
| Kapkodva szedem már a levegőt, |
| de nem találok pihenőhelyet. |
| Azt a kék sziklát a magaslaton |
| szeretném még elérni, s odafentről |
| szemügyre venni a megtett utat, |
| s a felhőszürke kísértethajót, |
| mely nélkülem húz át ma még fölöttük. |
| Kiterjedés nélküli s mégis |
| határtalan. Rosszabbra, jobbra |
| többé már nem fordítható. |
|
| Milyen jó lenne megmerülni |
| a belenyugvás langymeleg vizében, |
| és elmondani: jobbat nem tehettem, |
| s ha elhibáztam, akkor elhibáztam. |
| Milyen jó lenne úszkálni a mindent |
| közömbösen vevő halak között, |
| halnak álcázni, mint a delfinek. |
| S nézem vágyódva, tehetetlenül |
| a lemenőfélben levő napot: |
| az ő útját éppúgy kiszabták, |
| mint azokét, akik hamarosan |
| a véresen hullámzó fényözönben |
| merülnek el, s minden nyomasztó |
| terhük semmivé foszlik. Szabadon |
| áramlanak tova, s magamra hagynak… |
|
|
Határon
| Festmény az arc az ablak keretében, |
| de hátralép, és elnyeli a háttér félhomálya. |
| Vissza hiába hívnám. Mindez a múltban |
| történt, vagy meg se történt. Egy idegen halott |
| álmai úsznak át félálmom szürke tükrén. |
| Oszlop vagyok, mit elfogyaszt saját belső tüze, |
| míg összerogy, és rajta átvonul |
| a néma kórus, nem méltatva gyászénekére |
| a törmeléket, bár a réseken |
| tűzszikrák pattannak ki még… |
| Már nem sokáig. Hangtalan mennek tovább, |
| kámzsába burkolózva az úton, hol lassan elfogynak a fák. |
| A rom marad, árnyék borul rá, és fölötte |
| szederjes arcú szél kering. |
|
Végső tennivalók
| Lobogj, sötét arc, lobogj, égő diófa lángja! |
| bohókás táncot járni bokáig érő, cifra ingben, |
| vagy penészedő alkonyatban. |
| Sietni kell, mert nem ejthetik ki az élők |
| a tiltott szavakat a mozdulatlanok helyett. |
| Siess, hogy mire a menet megérkezik |
| viaszfáklyákkal, koszorúkkal, |
| Térj ki az útból, ahogy szelíden elhárítja a síkság |
| a dombok tolakodó ölelését. |
| A többi úgysem tartozik rád. |
|
A helyszín visszaállítása
| Igen! Itt folyt le. Igen! |
| A szavak örökre belefúltak a szőnyegekbe, |
| de a levegőben ott kóvályog |
| a vér enyhén édeskés szaga, |
| pedig nem folyt itt vér soha, |
| Nem is szobában, víz alatt vagyunk, |
| súlyunkból annyit veszítünk, |
| cselekedeteink nyomnak a mérlegen. |
| Szerencsére nincs, aki leolvasná a számot |
| (magunk sosem tudnánk megtenni ezt,) |
| homokba dugott fejjel állunk, |
| mint az elbújni vágyó struccmadár. |
| Az ágy bevetve, a halott rég eltemetve, |
| de kinyúlnak az aranyozott falikarok |
| a gyertyaégők hosszú, fénylő ujjai, |
| és ránk mutatnak vádlón, mert hiszen |
| nem akadályoztuk meg azt, |
| úgyiscsak meg kellett történnie. |
| Fölmenteni mégsem tudjuk magunkat, |
| vergődünk vakon, tehetetlenül |
| a visszatérő emlékképek ketrecében. |
|
A lehetséges változatok
| száma hiába végtelen, akkor se több |
| a szürke szín árnyalatainál, monoton kattogásnál. |
| lelassul, fölgyorsul, meg-megáll. |
| Mindig megújulnak a minták, |
| de mintha láttuk volna valamennyit |
| a távoli múltban. A jelen |
| unalma egyenlő a régi évek |
| mulasztásainak lajstromával |
| vagy a beszűkülő, zsugorodó |
| jövőben várható szemernyi jóval, |
| sokasodó bajjal. A szobrok |
| ürüléke potyog. Húsz évben egyszer |
| letisztogatják őket. A verseskönyveket is leveszik |
| a polcról hébe-hóba. Valaki megért |
| egy-egy sort, saját vérével telíti |
| a kihűlt ereket, fényt lop a megtört |
| látszatnál, ártalmas önáltatásnál. |
| lesz akkor már az arcunk, |
| csak a szelek vésik belé érthetetlen |
| ábráikat, csak a pusztaság |
| nyughatatlan, örökké szomjas szelei. |
|
Néma párbeszéd
| Hangot vél hallani, fölkel a vacsoraasztal mellől. |
| Semmit sem felel a nyugtalanul kérdő szemeknek. |
| Kilép a szabadba, keresés nélkül is tudja az irányt. |
| A gyéren szűrődő holdfényben arrafelé veszi útját, |
| ahol szél zörgeti a száraz cserjelombot. |
| Megáll a ház mögött, kisvártatva előlép, akit nem ismer, |
| de mégis vár, valami sötét lebernyeges, |
| formátlan alak vagy árnyék: |
| az a visszatérő látogató, aki nem szól soha, |
| tán nincs is szólni ajka, mégis érteni minden szavát: |
| „Ott voltam. El ne feledj engem, aki mindent láttam, mindent tudok. |
| Nem gyűlöllek, mégsem lehet mentségedül semmit se mondanom |
| bíráid előtt, akik a zöld posztóval bevont |
| hosszú asztalnál ítélkezni fognak fölötted. |
| A mulasztás bármi gaztettnél gonoszabb lehet, |
| és te ebbe a bűnbe estél” |
| Már nincs sehol, csak a sötét levegő zúg nyomában. |
| Csak a vadlibák hallatják a magasban hangjukat, |
| csak a szél zörgeti a száraz cserjelombot. |
| Vacsorája még ki se hűlt, mire visszatér. |
| Poharát teletöltik, koccintanának, |
| de ő csupán mímeli az ivást. |
| A nem kívánt látogató akármikor eljöhet. |
| Néma hívása meg nem tagadható parancs. |
| Néma vádja sötétben lobbanó igazság. |
| S amit ő válaszolna, nem lenne több |
| némán dadogó beismerésnél. |
|
A sötétség felé
| Felhőket terel a szél, juhnyája |
| lelegel minden csillagot az égről. |
| Láthatatlan utain sodor a vér |
| halált hozó, parányi szörnyetegeket. |
| Beszívjuk orron, szájon át |
| végzetünket. Nem küzdünk ellene. |
| Bennünk szaporodik, elhatalmasodik, |
| lelegeli bensőnk égboltjának |
| csillagait. Már nem ijeszt ránk |
| a sárga arc a tükörből, a fakuló |
| kék szem, a szemöldök eldurvult, őszülő |
| tüskesövénye. Pedig tudjuk, nehéz a föld, |
| beroppantja koporsónk fedelét. |
| Orrlyukon, szájon át belénk szivárog |
| az őszi esők nyirka, de mégsem |
| fázunk többé, pedig csak a melegség éltetett. |
| Nem bánt a sötétség, pedig csak a fényt szerettük. |
| Bútoraink kődarabok, a kóróvá száradt óraingát |
| hideg szél lengeti jobbra-balra. |
| Könyörögni kellene, de nincs kihez, |
| lázadni kellene, de nincs ki ellen. |
| Csuklya takarja a hóhér fejét, |
| nem akar, nem tud a halálraítélt |
| számonkérő szemébe nézni, |
| pedig védtelenebb az a hernyónál, |
|
Mutatvány
| Meghajlok, pedig úgyse lát |
| e pillanatban eleven lény. |
| talpam alatt képzelt emelvény. |
|
| Szememben bámész öntudat. |
| Bódult vagyok és elfogódott. |
| Fák fordítják el arcukat, |
| mikor meggyújtom a kanócot. |
|
| Halk robbanás… Holthalovány |
| szeme bámul az ablakoknak, |
| míg fönn az égen koponyám |
| csontszilánkjai felragyognak. |
|
|
|