Verstöredékek
Korszakokkal születésem előtti |
időben élek, nyúlós félhomályban. |
Nyálkás falú gödörben forgolódom, |
valami ellen védekezni készen, |
rovarokat szaporító melegben… |
|
A partokon élhetsz örökké, azt hiszed, |
csorgatja aranyszínű levesét |
éjjel madár visz csőrében csillagot, |
ahol szélben fehérlő, hosszú fátyolukkal |
mint menekülő, őrült menyasszonyok. |
mikor vér fröccsent ki az ingaóra |
|
Nem lehet az idő szivacsát kifacsarni, |
és nem lehet a szél gyökereit kitépni. |
Egyszer hanyatt vágódom a földön, |
megfáradt, kiszolgált madárijesztő, |
fejemet kidőlt mérföldkőre hajtva, |
s ezer képmásom jár-kel a világban, |
Hol én hasztalanul vesződtem, |
emlékemre gyújt rózsaszín lámpavilágot, |
pirosló lángot a sötét kandalló hamujában… |
|
A törmelékkupacból föltekint |
egy arc, szakálla órainga volt, |
a májkonzerves doboz boldogan |
pihen az ülőkád ágyékzománcán, |
és csigahéjba préselt tánczene |
mászik át nyálkás dallamlábain |
|
A már üres színpadok a fennsíkokon… |
Szomorú, borvörös fény kíséri |
az árba lassanként alábukókat, |
a nem ígért, de várt csónak hogy elmaradt… |
|
erősödik, mitől halkul a csend? |
a gyermek a sötét, hideg szobában, |
a szúnyog a homályos levegőben? |
Ugyan mi nehezedik reájuk |
földrétegnél is súlyosabban, |
akik nemrég itt jártak közöttünk |
tiszta szemmel, gyanútlan arccal? |
Ha próbálnék beszélni róla, |
lepattogzana arcomról a máz, |
ha érte kapnék, markolnám a semmit, |
ismételném a rég tudottat… |
|
Rongyos zászlót tépáz a szél, |
képzelt szabadságommal áltat, |
nevetséges mozdulatokra késztet, |
csatázni porviharba küldene, |
árnyékbóbitát tűzne sisakomra… |
|
Szennyszürke sugarat lövell az ablak- |
A tágas udvaron alakok állnak, |
hogy holnap bontják az épületet… |
|
Az óriás kétéltűek elűzték |
melynek egy tűzhányó a köldöke. |
Azóta fokról-fokra gyorsuló sodródás az életük, |
mogyoróhéjban ülve hányódnak a viharban, |
hajnaluk párakastély, delük égő vitorla… |
|
Alvadt fényű télvégi hajnal |
Arcunkon kényszeredett mosoly, |
pedig hó üli meg testünk titkos ösvényeit… |
|
Ólomarccal néz alá a készülő vihar, |
fehér sörétje sortüzével ostoroz, |
fakón nézünk a mészárlás elébe, |
talán félórai haladékot kapunk, |
vagy szimatolunk gyanútlanul, |
mint puha orrú, szelíd állatok, |
azután hatalmasat lobban az utolsó pillanat… |
|
A visszafordulás mozdulata… |
Végig az ösvényen a kifacsart napok |
elkékült hullái, köröskörül |
kartácstűzben elhulló kuglibábuk. |
Nincs hátra más, mint megadóan |
sebezhetetlenségünkről lemondani |
Addig is, az alig járható terepen |
a félbe nem szakítható menetelés, |
a kitágult pórusokból szivárgó |
nyirkot nem törölheti le kezünk, |
nem kötözhetjük be a nyitott sebeket, |
merev szemmel bámulunk a napba. |
Szomjunkat nem oltjuk, s a kútüregből |
visszatekintő arcot egyikünk sem hozza fel. |
éneke akkor is magasba szárnyal. |
Mi fuldokolva köpjük ki a hangok |
|
Az elhúzódó, apró lángokat |
sorban kioltod, mint a szél, |
ha meglebben sötétlő köpenyed. |
Lépéseid a levegőbe vesznek, |
fák csonka ágbogán pihensz, |
elhiteted velünk: nem is vagy! |
Pedig arcunk árkaiban motoszkálsz, |
utat vágsz benső tömbjeink felé. |
Pedig testünk kamráiban fogantál, |
s nekünk kellett téged világrahozni, |
|
Még minden reggel magamra öltöm testemet, |
szakadozó bőrömet jól-rosszul összefércelem, |
s a mindennapi szertartásra készülök, |
mint ismeretlen szekta papja. |
Mindenütt holtak lábnyomába lépek, |
hajdani körvonalaikat súrolom |
|
|
|