Verstöredékek

Korszakokkal születésem előtti időben élek, nyúlós félhomályban. Nyálkás falú gödörben forgolódom, valami ellen védekezni készen, rovarokat szaporító melegben… * A partokon élhetsz örökké, azt hiszed, ahol nappal a nap csorgatja aranyszínű levesét az öblök kéklő tálaiba, éjjel madár visz csőrében csillagot, s oda sodródtál mégis, ahol szélben fehérlő, hosszú fátyolukkal száguldanak a vonatok, mint menekülő, őrült menyasszonyok. Pedig voltak intő jelek, mikor vér fröccsent ki az ingaóra számlapja mögül, s egy veseformájú arcélt láttál az ablakon túl… * Nem lehet az idő szivacsát kifacsarni, és nem lehet a szél gyökereit kitépni. Egyszer hanyatt vágódom a földön, megfáradt, kiszolgált madárijesztő, fejemet kidőlt mérföldkőre hajtva, s ezer képmásom jár-kel a világban, pótol, helyettesít. Hol én hasztalanul vesződtem, a vakablakban egyikük emlékemre gyújt rózsaszín lámpavilágot, pirosló lángot a sötét kandalló hamujában… * A törmelékkupacból föltekint egy arc, szakálla órainga volt, a májkonzerves doboz boldogan pihen az ülőkád ágyékzománcán, és csigahéjba préselt tánczene mászik át nyálkás dallamlábain a keshedt fűcsomókon… * Az este színjátékai… A már üres színpadok a fennsíkokon… Szomorú, borvörös fény kíséri az árba lassanként alábukókat, a nem ígért, de várt csónak hogy elmaradt… * Ki érti meg, mitől erősödik, mitől halkul a csend? Ültében összeroskad, fektében fölmagasodik. Ki mondja meg, miért sír a kés a köszörűkövön, a gyermek a sötét, hideg szobában, a szúnyog a homályos levegőben? Ugyan mi nehezedik reájuk földrétegnél is súlyosabban, akik nemrég itt jártak közöttünk tiszta szemmel, gyanútlan arccal? Ha próbálnék beszélni róla, lepattogzana arcomról a máz, ha érte kapnék, markolnám a semmit, ismételném a rég tudottat… * Rongyos zászlót tépáz a szél, képzelt szabadságommal áltat, nevetséges mozdulatokra késztet, csatázni porviharba küldene, árnyékbóbitát tűzne sisakomra… * Szennyszürke sugarat lövell az ablak- üvegre a mogorva reggel. A tágas udvaron alakok állnak, s hadonászva mutatják, hogy holnap bontják az épületet… * Az óriás kétéltűek elűzték lakóit a szigetnek, melynek egy tűzhányó a köldöke. Azóta fokról-fokra gyorsuló sodródás az életük, mogyoróhéjban ülve hányódnak a viharban, hajnaluk párakastély, delük égő vitorla… * Alvadt fényű télvégi hajnal szele rázza a léckaput. Arcunkon kényszeredett mosoly, pedig hó üli meg testünk titkos ösvényeit… * Ólomarccal néz alá a készülő vihar, fehér sörétje sortüzével ostoroz, fakón nézünk a mészárlás elébe, talán félórai haladékot kapunk, vagy szimatolunk gyanútlanul, mint puha orrú, szelíd állatok, azután hatalmasat lobban az utolsó pillanat… * A visszafordulás mozdulata… Végig az ösvényen a kifacsart napok elkékült hullái, köröskörül kartácstűzben elhulló kuglibábuk. Nincs hátra más, mint megadóan sebezhetetlenségünkről lemondani az ismeretlenek javára. Addig is, az alig járható terepen a félbe nem szakítható menetelés, a kitágult pórusokból szivárgó nyirkot nem törölheti le kezünk, nem kötözhetjük be a nyitott sebeket, merev szemmel bámulunk a napba. Szomjunkat nem oltjuk, s a kútüregből visszatekintő arcot egyikünk sem hozza fel. Ágon megülhet a madár, éneke akkor is magasba szárnyal. Mi fuldokolva köpjük ki a hangok megfagyott rögeit… * Az elhúzódó, apró lángokat sorban kioltod, mint a szél, ha meglebben sötétlő köpenyed. Lépéseid a levegőbe vesznek, fák csonka ágbogán pihensz, elhiteted velünk: nem is vagy! Pedig arcunk árkaiban motoszkálsz, utat vágsz benső tömbjeink felé. Pedig testünk kamráiban fogantál, s nekünk kellett téged világrahozni, időtlen újszülött!… * Még minden reggel magamra öltöm testemet, szakadozó bőrömet jól-rosszul összefércelem, s a mindennapi szertartásra készülök, mint ismeretlen szekta papja. Mindenütt holtak lábnyomába lépek, hajdani körvonalaikat súrolom minden mozdulatommal…