Verstöredékek
| Korszakokkal születésem előtti |
| időben élek, nyúlós félhomályban. |
| Nyálkás falú gödörben forgolódom, |
| valami ellen védekezni készen, |
| rovarokat szaporító melegben… |
|
| A partokon élhetsz örökké, azt hiszed, |
| csorgatja aranyszínű levesét |
| éjjel madár visz csőrében csillagot, |
| ahol szélben fehérlő, hosszú fátyolukkal |
| mint menekülő, őrült menyasszonyok. |
| mikor vér fröccsent ki az ingaóra |
|
| Nem lehet az idő szivacsát kifacsarni, |
| és nem lehet a szél gyökereit kitépni. |
| Egyszer hanyatt vágódom a földön, |
| megfáradt, kiszolgált madárijesztő, |
| fejemet kidőlt mérföldkőre hajtva, |
| s ezer képmásom jár-kel a világban, |
| Hol én hasztalanul vesződtem, |
| emlékemre gyújt rózsaszín lámpavilágot, |
| pirosló lángot a sötét kandalló hamujában… |
|
| A törmelékkupacból föltekint |
| egy arc, szakálla órainga volt, |
| a májkonzerves doboz boldogan |
| pihen az ülőkád ágyékzománcán, |
| és csigahéjba préselt tánczene |
| mászik át nyálkás dallamlábain |
|
| A már üres színpadok a fennsíkokon… |
| Szomorú, borvörös fény kíséri |
| az árba lassanként alábukókat, |
| a nem ígért, de várt csónak hogy elmaradt… |
|
| erősödik, mitől halkul a csend? |
| a gyermek a sötét, hideg szobában, |
| a szúnyog a homályos levegőben? |
| Ugyan mi nehezedik reájuk |
| földrétegnél is súlyosabban, |
| akik nemrég itt jártak közöttünk |
| tiszta szemmel, gyanútlan arccal? |
| Ha próbálnék beszélni róla, |
| lepattogzana arcomról a máz, |
| ha érte kapnék, markolnám a semmit, |
| ismételném a rég tudottat… |
|
| Rongyos zászlót tépáz a szél, |
| képzelt szabadságommal áltat, |
| nevetséges mozdulatokra késztet, |
| csatázni porviharba küldene, |
| árnyékbóbitát tűzne sisakomra… |
|
| Szennyszürke sugarat lövell az ablak- |
| A tágas udvaron alakok állnak, |
| hogy holnap bontják az épületet… |
|
| Az óriás kétéltűek elűzték |
| melynek egy tűzhányó a köldöke. |
| Azóta fokról-fokra gyorsuló sodródás az életük, |
| mogyoróhéjban ülve hányódnak a viharban, |
| hajnaluk párakastély, delük égő vitorla… |
|
| Alvadt fényű télvégi hajnal |
| Arcunkon kényszeredett mosoly, |
| pedig hó üli meg testünk titkos ösvényeit… |
|
| Ólomarccal néz alá a készülő vihar, |
| fehér sörétje sortüzével ostoroz, |
| fakón nézünk a mészárlás elébe, |
| talán félórai haladékot kapunk, |
| vagy szimatolunk gyanútlanul, |
| mint puha orrú, szelíd állatok, |
| azután hatalmasat lobban az utolsó pillanat… |
|
| A visszafordulás mozdulata… |
| Végig az ösvényen a kifacsart napok |
| elkékült hullái, köröskörül |
| kartácstűzben elhulló kuglibábuk. |
| Nincs hátra más, mint megadóan |
| sebezhetetlenségünkről lemondani |
| Addig is, az alig járható terepen |
| a félbe nem szakítható menetelés, |
| a kitágult pórusokból szivárgó |
| nyirkot nem törölheti le kezünk, |
| nem kötözhetjük be a nyitott sebeket, |
| merev szemmel bámulunk a napba. |
| Szomjunkat nem oltjuk, s a kútüregből |
| visszatekintő arcot egyikünk sem hozza fel. |
| éneke akkor is magasba szárnyal. |
| Mi fuldokolva köpjük ki a hangok |
|
| Az elhúzódó, apró lángokat |
| sorban kioltod, mint a szél, |
| ha meglebben sötétlő köpenyed. |
| Lépéseid a levegőbe vesznek, |
| fák csonka ágbogán pihensz, |
| elhiteted velünk: nem is vagy! |
| Pedig arcunk árkaiban motoszkálsz, |
| utat vágsz benső tömbjeink felé. |
| Pedig testünk kamráiban fogantál, |
| s nekünk kellett téged világrahozni, |
|
| Még minden reggel magamra öltöm testemet, |
| szakadozó bőrömet jól-rosszul összefércelem, |
| s a mindennapi szertartásra készülök, |
| mint ismeretlen szekta papja. |
| Mindenütt holtak lábnyomába lépek, |
| hajdani körvonalaikat súrolom |
|
|
|